Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Lány a vonaton (2016. március)
A vonat még bent állt a pályaudvaron, amikor figyelmes lettem a Lányra. Feltűnő jelenség volt: csinos, szép és fiatal. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Már másodízben haladt el a fülke előtt, ahol egymagamban várakoztam az indulásra. Mindannyiszor egy-egy kíváncsi pillantást vetett rám, azután továbbment. Végigjárta a szerelvényt, kutatva be-benézett a fülkékbe, szimatolt, mintha keresne valakit. Amikor harmadik alkalommal is visszatért oda, ahol várakoztam, már nem tétovázott.
– Bocsánat – szólt. – Van itt egy szabad hely?
– Tessék – mutattam az üresen maradt ülőalkalmatosságra.
A velem szemben lévő helyet választotta az ablak mellett. Csomagja nem volt, kis kézitáskáját az ölében tartva ült ott, fejét ide-oda forgatta. Időnként rám nézett, és amikor találkozott a tekintetünk, nagy, kerek szemeit lehunyta, olyankor maga elé bámult.
– Messzire utazol? – kérdezte valamivel később.
– Szegedre – válaszoltam. Érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát. Vonzó alakja, szokatlan viselkedése, mit tagadjam, kellemesnek tűnő kíváncsisággal töltött el.
– Jaj de jó – emelte föl a hangját a Lány. – Szegedi vagy?
– Igen. Az vagyok.
– Én is – mondta örvendezve.
A vonat lassan kigördült a pályaudvarról. S hogy a fülkében ketten maradtunk, azon gondolkodtam, milyen szerencsés emberek is vagyunk, hogy egy olyan ritka napot sikerült kifognunk, amikor kevés ember szánta rá magát az utazásra. A társalgás is hamar beindult közöttünk. Utazásról, piszkos vasúti kocsikról, kivándorló fiatalokról, időjárásról beszélgettünk. Olyan dolgokról, ami éppen eszünkbe jutott. Már rég elhagytuk a fővárost, amikor útitársnőm hirtelen témát váltott.
– Tudod, én most nagy bajban vagyok – kezdte el kissé félszegen a mondókáját. – A Balatonról jövök. A szüleimmel voltam lenn, ők még ottmaradtak, majd csak holnap jönnek utánam. Addig viszont ki vagyok zárva a lakásból. Itt, a Nyugatiban vettem észre, hogy a nagy sietségben a nyaralóban felejtettem a kulcscsomómat. Biztonsági zár, plusz egyebekkel megspékelve, sejtheted. Apám mindig adott az ilyesmire.
Cigarettára gyújtott közben. Mialatt a táskájában matatott, ujjai közt megcsörrent valami. Mintha egy kulcscsomó halk zörrenését hallottam volna. A Lány parányit elpirult, segélykérőn nézett rám.
– Tudsz rajtam segíteni? Csak éjszakára…
Mi tagadás, a kérés nagyon is meglepett. Ma már egészen másképp látom a helyzetet. De ott, abban a pillanatban… Azt hiszem, nem dramatizálom túl a történteket, amikor kijelentem, a Lány szavai azonnal leblokkoltak, éreztem, ahogy az arcom elfehéredik, szemeim tágra nyíltak, úgy bámultam a semmibe. Hosszúnak tűnő percek teltek el, míg elkészültem a válasszal.
– Nézd, ez nem olyan egyszerű – dadogtam. – Nős ember vagyok. Igazán sajnálom.
A Lány megvonta a vállát. Ajkán parányi remegés futott át.
– Kár. Én is sajnálom – mondta, egy pillanatra még rám nézett. – Soha nem fogod megtudni, hogy mit veszítettél… – tette még hozzá némi éllel a hangjában, aztán magamra hagyott. Ahogyan érkezett, olyan váratlanul el is tűnt az életemből.
Egy köztes állomásra érkeztünk éppen, a vonat nagy zajjal fékezett, majd megállt. Amíg várakoztunk, a Lányt figyeltem közben, egy darabig ott toporgott a kocsik között, tétován, majd egy hirtelen elhatározással föllépett a Budapestre induló gyorsra.
Még csak el sem köszönt.
2693
doroty - 2016. március 02. 19:13:15

Smile Az élet már csak ilyen. Utazunk, nem számítva az élet által kreált kalandokra... néha megtörténik. De ez nem baj. Kihívás? Alkalom arra, elemezzük embertársaink esendőségét? És, bármi más. - Utazás az életben. Köszönöm. Tetszett az őszintén megírt élmény. Smile
Üdv
Ottila

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.