Vidám vagyok. S ha vidám vagyok, az élet mindig csodálatos. Mert a kedvem széles, elterül rajtam a derű, és minden, ami körülvesz, csupa mulatság. Még az út szélén leintő morcos rendőr se szegi kedvem, aki félreállít. Hirtelen fékezek, mire ijedten kap az oldalához, és én vigyorgok. Mert mókásnak találom, hogy a füle kettéáll, pedig ez normális. De az már egyáltalán nem normális, hogy amíg ő beszél, én azon szórakozok, milyen érdekesen mozog az orra, ahogy artikulál. Csak mosolygok, s mire valami pótizzók felől érdeklődik, már pukkan belőlem a nevetés. Pótizzó? Nocsak! Hová is kéne nekem az? Gondolja tán ő, hogy az agyamba, de én vidám vagyok, és kacagva borítok lába elé mindent, amit a csomagtartóban találok. Válasszon, aztán mozgassa az orrát másra!
Így hamar szabadulok, és utam végén rácsodálkozok egy udvarló varjúpárra, akik az út mentén táncikálnak. Mikor az egyik guggol, a másik pipiskedik, s én vidám vagyok. Nászuk elkápráztat, s nézem a szárnyaló boldogságot. Leteszem a kocsit, és ámulva bámulom a kirakatokat. Csapong a kedvem, s bár nem szokásom, mégis megállok egy kérdezőbiztos lapjainál.
- Válaszol? Néhány kérdés csupán - kéri, s én válaszolok. Botorságokat, cserébe egy képeslapért. Ej, hát mit kezdjek véle? Egy kedves, színes képeslap. Megcímzem, ráírom, vidám vagyok, s viszem a postára.
Otthon táncra perdülök apró konyhámban, partnerem egy bontott csirke. Ahogy ölelve járom vele a táncot, csőre hideg csókokat ver az arcomra, úgy ropjuk. Családom hátrál - tán megőrült - nevetnek, pedig csak vidám vagyok. A főzőkanalak dobverővé válnak kuktafazekam seggén és verem a ritmust, énekelek, mire lányom is csatlakozik végre. Vidám vagyok. Ilyenkor a kutyát is azért teremtette az Isten, hogy harisnyanadrágot kapjon. Fejére rojtos kendőt. Óvatos fejtartása és léptei csak arról győznek meg; vidám vagyok.
Az utca fái kopaszon illegetik kusza ágaikat, s erről eltereli figyelmem a pocakos szomszéd, aki rám köszön. S én hirtelen őt is ruha nélkül „látom”. Majd csontvázként képzelem a vaskos hájak mögött. Vidám vagyok.
Aztán betoppan a másnap, a hívatlan. Csörög az óra, mire felkapom riadtan, beütve kezem az ágy peremén. Álmos és bosszús az ébredés. Fázom. Dideregve futkosok ruhák után, amik tegnap még megvoltak, tisztán emlékszem hol. De most nincs ott. Meg máshol se, csak hosszas rohangálás után derül ki, hol bujdokolnak. Megmosakszom a jéghideg vízzel, s már fel is ébredtem egészen. Te Úristen! Dolgozni kell mennem. Ez katasztrófa! S kezdődik a robot, a hajtani való malomkerék. Megyek, mint a többi droid, állok az állomáson és a vonatot várom. Várok, várok, várok. Öt, tíz, vagy húsz percet késik, majd rá jövök, amíg állok. A fél életemet csak várakozással töltöm. Közben nem értem miért jó élni, miért kell elindulni, amikor én nem is akarok.
A főnököm egy Fantomas, és tudom, hogy holnap is az lesz, mert a holnap egészen biztosan bekövetkezik, ő meg benne marad. S ettől a holnapot még rosszabb színben látom, mint a mát. Pedig ez sem tetszik. Riasztó holnapok tornyosulnak előttem, ügyek, számlák és utazások. Plusz feladatok, amik a végtelenségig untatnak, plusz kiadások, amik kétségbe ejtenek, plusz utak, mikor már a szimpla is terhemre van. A buszon igyekszem jó képet vágni, pedig épp halomra öltem már gondolatban mindenkit, aki hozzám ért. A busz tele van. A piros lámpák, mintha megszaporodtak volna tegnap óta, vagy az is lehet, hogy bedöglött az összes zöld.
- Már megint késett- pirongat a főnök, mire elönt a düh, és nap végéig fürödhetek benne. A lubickolás nem tesz jót az idegeimnek, különben se tudok úszni, a méretek pedig már túlmutatnak a magasságomon. Kedvetlenül vonszolom magam haza, s egyre az jár a fejemben, hogy a másnap is menthetetlenül rám talál. Úgy lett. Szinte minden változatlan. Csak rosszabb. De otthon, ahogy kinyitom a levélszekrényt, egy lapot találok. Egy kedves, színes képeslap. S ahogy megfordítom, látom, én vagyok a címzett, és az van rá írva:
Vidám vagyok!