Kenéz István: Térdfoltos "ünneplő" ruhámban - Húsvétkor...

/könyvrészlet./

Apám fizetett értem tartásdíjat -7 éves koromtól, havi 220.-Ft-ot hozott, minden hónapban, pontosan a postás, amit számtalanszor én vettem át. De odaadtam nevelőmnek. Apám akkor már nem és, még nem volt maszek, hanem épp fodrászszövetkezetben dolgozott

Persze, hogy én is elküldtem őt melegebb éghajlatra, (mármint a nevelőmet), de mindig csak magamban. A félelem igen nagy úr és visszatartó erő. Ám ez a feszültség folyton nőtt és a sok elfojtásból egyszer csak kitört. Ez azonban csak még később következett.
Az állatoknak állandóan friss fű, lucerna, lóhere kellett, hogy sárga legyen a tojás, a disznók pedig így kapjanak a moslék és dara után még desszertet is, meg hogy könnyebb legyen a székletük.
A földeken, trágyázni, vetni, kapálni, egyelni, krumpli bogarazni, locsolni, szedni, fuvarozni kellett a konyhakerti zöldségeket.
A tyúk, galamb és disznóólakat tisztán kellett tartani, ki kellett meszelni évente többször is.
Mi csak akkor ültünk le enni, ha az állatok már előtte ettek.
Télen esett a hó a járdánkra is az udvarunkba a kertünkbe is. Söprés, lapátolás és a jó fene tudja, hogy mi minden még. Mosni is magamra mostam az alsó neműimet, a torna cuccaimat.
Ruházkodás dolgában sem voltunk nagyon elengedve, kezdetekben nem is emlékszem, hogy lett volna külön ünneplő ruhánk. Újvároson még magas szárú fűzős cipőben, combtőig érő pamutharisnyában, gumi strupántlival felszorítva, klottgatyában, mackó melegítőkben, később düftin kamasznadrágban, aminek gumis volt az alsó szára és mindig suhogott járás közben, és béleletlen viharkabátban jártam. Ha átázott a cipő estig abba voltunk, de reggelre mindig megszáradt a sparhelt alatt.

Már nagyobb koromban Susánban történt, hogy Húsvétkor elindultam a templomba és ahogy közeledem, látom ám, hogy az emberek hozzám képest milyen szépen vannak felöltözve, s ha nem is mind ünneplőbe, azért egynek sem volt foszlásig kikopott a térdén a nadrág és nincs foltja, és gumival összehúzott nadrágszára. Én valamivel nagyobb szépérzékre, esztétikai igényre és már akkor ébredező hiúságra születtem, mint az átlag, ezért szégyenemben nem mentem be a misére, hanem a templom körül sétálva, talán azért imádkoztam, hogy egyszer nekem is legyen szép ruhám. /Kb. 40 pár zokni mindig van a szekrényembe és legkevesebb 10 pár cipőm, s egyesek lehet, hogy ezt betegesnek tartják, de amióta dolgozom, keresek - ennél alább nem adom s most már talán érthető az is, hogy miért./ A lakkcipős, nyakkendős nyarak, a Pesti séták mindezen idők közben, mint sivatagban az oázis évről évre ismétlődtek, de a hazautazáskor mindez a következő nyárig a hátam mögött maradt.
Sosem volt paraszt gyomrom. Nem voltam és ma sem vagyok válogatós, pár dolgot kivéve, de azokban az években a szalonnát hányásig utáltam. Reggelire és vacsorára azonban mindig ott volt az asztalon, s ha éhes voltál nem kerülhetted el. Válogatásról, étkezéseken kívüli zabálásokról különben sem lehetett volna szó. Rend volt és fegyelem és ´nyista´ demokrácia, vagy szocializmus a házunk kapuján belül.
Ez most mind panasznak, netán még kegyetlenségnek is hangzik. Én is annak tartottam jó ideig, de most már belátom, hogy mindenért fizetnünk kell, és az is biztos, hogy minden rosszban meg lehet találni, elrejtve valami jót.
Soha nem szerettem a nevelőmet, de legfőképpen mégsem ezekért. Számomra a természete, a mentalitása, a dolgokról tartott véleménye, a más emberekről alkotott kritikája, a mindenkiben csak hibáinak a látása, saját tökéletességének és tévedhetetlenségének önhite, a beteges és folytonos főleg ház körüli munkamániája és örökös elégedetlensége, és folytonos bíráló megjegyzései voltak a legfárasztóbbak, mert szünetet ezekben nem tartott soha.
Ezekkel szemben is állíthatom, hogy alapjában nem volt rossz ember. Szorgalmas volt és tényleg mindig dolgozott és rendet tartott. Mindig igyekezett mindent előteremteni és nem herdált soha semmit. Magára nem költött, igénytelen volt. Nem ivott, nem kávézott, nem cigarettázott, más szórakozási igényei sem voltak, és érdekes módon talán ez az egy nem zavarta, ha másoknál, később nálunk is, ezekkel a haszontalan és káros dolgokkal találkozott.
Ahogy öregedett, egyre szelídebb lett, s mire csak kettesbe maradt anyámmal, évekig konszolidált, viszonylagos békében és egyetértésben éltek.
Öcsémmel és húgommal sem bánt más módon, hazudnék, ha azt mondanám, hogy kivételezett, de a korkülönbség a 7-8 év sok volt akkor közöttünk, ők még nem bírtak annyit.
Hogy ők, hogy látták és ítélték meg saját apjukat, soha nem beszéltünk, de gyanítom, hogy szekánt természetének köze volt mindkettőjük korai házasságba meneküléséhez.
Idősebb kori cukorbetegséget kapott, emésztési, epe és vese problémák gyötörték. Nehezen viselte a hosszan elhúzódó és mindig súlyosbodó betegségét, a heti többszöri dialíziseket. Érszűkülete, addig kínozta, míg a lábát is amputálni kellett. Súlyos és hosszú fizikai és mentális szenvedés után a Vásárhelyi kórházban halt meg a 90. évek elején, 70 - egynéhány éves korában.
Anyám "szép temetést" rendes végtisztességet adott neki, amit meg is érdemelt.
Nyugodjék békében.

Én mindig azt gondoltam róla, hogy nem szeret senkit, hogy képtelen a szeretetre. Azt szokták erre mondani, hogy aki nem tud szeretni, annak semmi se fáj igazán.
De rájöttem később, hogy ő is emberből van, és benne is izzik valahol egy szunnyadó parázs.
Az első unokát én vittem a családba a kislányom személyében, aztán egymás után jöttek sorba a többiek. Évente, volt hogy többször is lelátogattunk hozzájuk. Egyik nyáron történt, valamikor, amikor már Adi elmúlt 10 éves, hogy Tatájával /így hívta nevelőmet/ már jó ideje kint állnak kettesben a hátsó udvaron és hosszasan beszélgetnek. Nem találtam akkor ebben semmi furcsát, de ezek az együttlétek és beszélgetések később többször is megismétlődtek.
Soha nem kérdeztem meg a lányomat, hogy miről folyt közöttük a szó, mert láttam, hogy mindkettőjük akkori belső lelki igényét kielégítő meghitt társalgást folytatnak.
Elcsodálkoztam mindezen, de örültem neki. Valamiért ők ketten , kölcsönösen, nagyon szerették egymást. Csak a gyerekek képesek nagy dolgokra, még arra is néha, hogy feltörjenek egy-egy kő szívet.

Azt, hogy én őt soha életemben egy percig sem szerettem, és amiről úgy érzem kölcsönös volt, szeretném remélni, hogy én nem tehetek. De erről nekem kell számot adnom majd Teremtőm előtt, amire felkészültem és vállalni fogom. Láttam sokszor, mint szenvedő embert. Az emberi szenvedés mindentől függetlenül, előttem szent és irgalomra hajlító dolog. Soha nem gondoltam megérdemelt büntetésre, káröröm pedig sokkal kisebb dolgok miatt sem támad fel bennem, másokkal szemben sem soha. A testi és a lelki szenvedést tartom az élet legnagyobb igazságtalanságának, és érthetetlenül állok szembe ennek láttán. Ám ez ellen hiába lázadok, már csak a magam érdekében is, mert mindkettőt megtapasztaltam a saját bőrömön, lelkemen, -
a teremtés nem az én hatásköröm.
De, ha még nem vetted volna észre, mindig a hajnal előtt van a legsötétebb.

S a hajnal derengése után, ha lassan is, de felkel a nap, majd kisüt. Igen, a nap minden embernek egyformán kel fel és egyformán szórja aranyát rám úgy, mint Terád, itt e földön.

/A regényem folytatódik.../

Budapest, 2002. március...

Írta: Kenéz István
686
T Pandur Judit - 2009. augusztus 21. 16:35:47

Kedves Keni!
Aki nem élt benne, annak elképzelni is nehéz a mai jólétben, hogy micsoda szegénység volt régen, a háború után. A sok zsíros kenyér, a sok füstölt szalonna amit nem azért ettek, mert szerették, hanem azért, mert nem volt más. Az agyon használt, agyon koptatott ruhák és cipők. Ha új került egy gyereknek az is több számmal nagyobb volt. Majd belenő! - mondták. Bizony addig felhajtották, amit fel lehetett, összegumizták. A nagy cipőnek kitömték az orrát vattával. Mire tényleg belenőtt a gyerek, addigra elkopott a cipő, a ruha. Sosasem nézett ki "jól" a viselője.
Ma, ehhez képest, nagyon jól élünk, akármennyit is panaszkodunk.
Mindenkinek az élete kész regény. Jó, hogy vannak olyanok, akik vállalják, hogy megírják ezt a csak általuk ismert regényt. Szembenézve a keservekkel, csalódásokkal, reményekkel, vágyakkal, emlékezve az örömökre és a tűnő boldogságra.
Minden tiszteletem azért, hogy Te erre vállalkozol, mert én nagyon nehéz feladatnak tartom.
Sok sikert a munkádhoz, remélem majd a teljes regényt is olvashatjuk.
Judit

230
Torma Zsuzsanna - 2009. április 28. 14:36:33

Kedves Keni!
Nem tudom - most, így utólag - jártam-e már itt, de most végigolvastam ezt a szép visszaemlékezést, amely nem mindig csak a kellemes emlékeket idézi fel. Így vagyunk ezzel legtöbben, azt hiszem. Hiába próbáljuk csak a szépet, a jót magunkban megőrízni, és elhessegetni a kellemetlenebb emlékeket, csak visszaköszönnek ők is néha-néha!
Nagyon szépen, meghatóan tudsz írni a régen történt dolgokról, amiket én mindig nagyon szívesen elolvasok!!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmile

277
farkas viola - 2009. április 10. 21:15:28

Kedves Keni!
Örömmel olvastam a csodálatosan megírt életed részleteit.
Minden elismeréssel és szeretettel: Viola

443
dzsenyami - 2009. április 10. 00:13:42

Kedves Keni... remélem tudod... mennyi értéket sugároz írásod ... a leírt szavak. megannyi emlék képeit idézik..amit ide festettél elénk...olyan emberi érzések, amit a most még fiatal korosztály nem élt meg és nem is fog ilyen formában... ezért fontos, hogy eléjük táruljon egy olyan világ amit nem ismerhettek csak egy másik ember élettapasztalataiból...
Így adsz át emberéleteket- sorsokat a következő generációnak....

Köszönöm hogy olvashattam...

szeretettel
Ilona

242
RRCs - 2009. április 09. 09:54:54

Kedves István!
Már többször is írtam, nagyon szépen gödülékenyen fogalmazol. Az éreklődést is fenntartod a részlet végéig. A néhány sztilisztikai hiányosság nem zavarja az írás élvezetét.
Gratulálok.
Szeretettel: Csaba

499
magyareszter - 2009. április 08. 13:00:40

Kedves Keni!!
Nagyon örülök, hogy még el tudtam olvasni a folytatást, mert elutazom.
Nem is hinnéd mennyi hasonlóság van az életünkben. Leginkább a szegénység. Nekem is volt a lábamon nővérem sokkal nagyobb ünneplő cipője vattával kitömve az elején. Bizony sokat lehetne mesélni az ilyen és ehhez hasonló dolgokról.
Nem is csoda, hogy tíz pár cipőt tartasz otthon, megértem. Azt hiszem bárkinek bármilyen, a másik ember által furcsának ítélt szokása van, csak el kellene gondolkozni, hogy miért tesz furcsa dolgot, biztosan megvan a magyarázata, csak meg kellene érteni, el kellene fogadni. Ilyen egyszerű ez az egész.
Nekem is lett később nevelőm, - ahogy Te nevezed az írásodban -nagyon-nagyon nem szerettem én sem. Sokat szenvedett szintén, nagyon nehezen ment el.
Remélem el tudsz jönni majd a találkozóra!
Sok szeretettel Eszter

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.