Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.11.24. 22:46
Jó éjszakát kívánok! Angel

2017.11.24. 21:51
Szia Katicabogár Smile Nem aludnod kéne már? Cool

2017.11.24. 21:48
Szia Miklós! Smile

2017.11.24. 19:47
Szép jó estét mindannyiunknak! Smile

2017.11.24. 17:01
Kelemes estét kivánok ! Smile

2017.11.24. 13:55
Ó, de jó lenne Jégmadár!! Előbb is szólhattál volna... Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott! Sleepy

2017.11.24. 12:59
Szép napot kívánok mindenkinek. Amennyiben van kedvetek ma délután fél négytől Kőbányán az Újhegy sétány 7. szám alatt (Könyvtár mellett) Ari Fabr... Bővebben

2017.11.24. 12:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.11.24. 10:03
Szép napot kívánok mindenkinek! Heart Miklós

2017.11.24. 09:57
Szép napot Holnaposok Heart Józsi Smile Köszönöm a feltöltést !

Archívum
Felhasználók
Bakos József: Hová lettek...
Hová lettek a családi ereklyék?* – suttogta maga elé a megtört tekintetű nő, miközben a kopott fotelban ülve a megsárgult fényképeket nézte. Arcát sűrű ráncok barázdálták, szeméből csendesen potyogtak a könnycseppek, de nem érdekelte. Egyedül volt, nem láthatta senki sem.
Gyermekkori éveire emlékezett, amikor mezítláb futkározott a homokban, bújócskázott testvéreivel és jóízűen ette a bundáskenyeret, amit a mama szívvel-lélekkel készített, úgy ahogyan senki más. Gondolatai gyöngyözve bukkantak fel benne, mint a kitörni készülő vulkán forró vére. Becsukta szemét, és átadta magát az emlékfilm hatásának, melyet agya vetített szemhéja belső falára. Peregtek a kockák, futott előtte egy hosszú élet története.
Hogy hol kezdődött?
1939-ben, amikor egy hideg téli estén megszületett. Édesanyja sokszor mesélt neki arról a napról. A kegyetlen hidegről, a hatalmas hóról, ami megakadályozta azt, hogy a bábaasszony időben odaérjen hozzá. Egyedül szült, sírt és félt, de küzdött azért a boldogságért, ami utána következett. Édesanyja, a mama ment el segítséget hívni.
Mikor visszatértek, már karjában tartotta a csöppséget. Ellátták őt, bebugyolálták meleg takaróba, ölelték, szerették. Akkor még boldogok voltak mindannyian.
Később a sors kegyetlen csapásokkal sújtotta őket. Először édesapját vesztette el, aki katonaként, távol az otthon védelmező melegétől esett el. Egy évvel később anyja is követte, hogy együtt legyenek ismét, egy más, talán jobb világban, ahol nincs fájdalom, csak béke, szépség és szeretet.
Őt a mama nevelte, saját gyermekeként óvta mindentől, akárcsak két idősebb nővérét. Ma már fel sem tudja fogni, honnan volt ennyi ereje ahhoz, hogy három lányt neveljen egyedül.
Teltek az évek, lassan felnőtt, önálló lett, de mindig szívesen járt vissza a kis falusi házba, ahol megnyugvást talált a világ zaja elől. Nehezen viselte a pesti életet, de neki már ez jutott. Ott talált rá a szerelem, oda kötötte felnőtt élete.
Sokat mesélt egyetlen fiának a gyermekkoráról. A nagypapa harmonikájáról, amelyet sokáig őriztek és néha játszani próbáltak rajta, a csutkababákról, amelyeknek arcot rajzoltak. Ők lehettek Barbi és Ken nagyszülei. Szerette a régi, kissé dohos szagú csipketerítőket, a csorba fülű bögréket, a tollal töltött hatalmas dunyhákat.
Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Fájó szívvel nyugtázta, hogy mindez már nincsen sehol. A ház üres, nemsokára jön az új tulajdonos. Átadja a kulcsokat, örökre búcsúzva az emlékektől.
A munkagépek ledöntik a megfáradt falakat, meghalnak ők is, és magukkal viszik mindazt, ami számára évtizedeken át fontos volt. Egy modern ház fog itt állni, egy másik család életének filmje kezdődik, új emlékek születnek. Ez az élet rendje, csak fáj… nagyon fáj. Neki szinte elviselhetetlen.
Elfáradt már ő is, nehezen mozog, betegsége évek óta kínozza, de még küzd, hogy lássa felnőni az unokáit, mert szeretné nekik is elmesélni élete történetét, a családi ereklyék meséjét, hogy ne tűnjön el nyomtalanul minden. Rájuk vár az új feladat, továbbadni az utókornak a boldog élet titkát.
Az eltűnt tárgyak már nem mesélhetnek, de szellemképüket az utódok őrzik.**


* Kálnoky László „A kegyelet oltárán” című versének első sora.
** Kálnoky László „A kegyelet oltárán” című versének utolsó sora.
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
4944
Roberto - 2016. március 26. 07:52:25

Örömmel olvastam. Fontosak az ilyen emlékek! Tetszett ez az írás. Kellemes ünnepeket! Üdv: Robi

2
Jozsi-foszerkeszto - 2016. március 26. 00:22:53

Szia Barna!
Köszönöm, hogy itt jártál, olvastál. Én kicsi gyerekként nagyon jókat aludtam a hatalmas dunnák alatt. Én még átélhettem mindezeket. Ma már más minden, eltűntek olyan dolgok, tárgyak, amik nekünk még sokat jelentettek. Persze vannak új dolgok, amik a mai gyerekeknek lesznek majd emlékek. Néha én is álmodom még a mamám roskadozó kis házáról. Sajnos ma már, mint a történetemben is, már nincsen meg.
Sok szép emléket kívánok mindenkinek, mert akinek vannak, tartalmas életet él.

Józsi

4930
barnaby - 2016. március 25. 23:39:04

Én még mindig álmodom nagyanyám szalmatetős kis házával néha...és az almáriummal a szobájában, amely földes volt, és péntekenként "fellicselte"...ki tudja közülünk, vajon mit is jelenthet ez a szó? Gratulálok Józsi írásodhoz, az emlékek-tárgyak életünk egy szakaszának tanúi...kedvesek, és jó velük-általuk nosztalgiázni...

2
Jozsi-foszerkeszto - 2016. március 25. 21:32:05

Kedves Miklós!
Örülök, hogy olvastál. Így 50 felé közeledve előjönnek az emlékek, amiket magamban őrzök. Nekem is vannak régi kedvenc tárgyaim, amiket féltve őrzök. Van aki azt mondja, hogy nem kell ragaszkodni ezekhez, mert csak tárgyak. Szerintem aki ezt mondja, nincs igaza. Az ember lelkének erre is szüksége van.
Szeretettel
József

3872
M Laurens - 2016. március 25. 20:15:10

"Szerette a régi, kissé dohos szagú csipketerítőket, a csorba fülű bögréket, a tollal töltött hatalmas dunyhákat. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Fájó szívvel nyugtázta, hogy mindez már nincsen sehol. A ház üres, nemsokára jön az új tulajdonos. Átadja a kulcsokat, örökre búcsúzva az emlékektől."
-
Nagyon erős képi hatása van ennek a pár sornak. A tárgyak amik mindannyiunkról mesélnek, és érintésük fontos bizonyossága annak, hogy itt voltak ők. Ők akik az életünk elválaszthatatlan részei lesznek örökre. Nekem is megvan a saját kopott csorba bögrém édesanyám érintését őrzi halálomig. Köszönöm, hogy olvashattalak. Mostanában kevés novellát írok (mondjuk egyet sem), talán ezért is érintett meg ennyire a történeted, hiszen helyettem is írtál, úgy érzem.
/ Miklós /

2
Jozsi-foszerkeszto - 2016. március 25. 17:57:30

Kedves Kitti!
Örülök, hogy itt jártál, olvastad rövid prózámat. Kicsit benne van nagyszüleim élete is és egy cseppnyi az enyémből is. Pl. olyan bundás kenyeret már soha sem fogok enni sajnos, amilyed drága nagymamám sütött. Bárhogyan próbálom, nem sikerül úgy készítenem, de a családomban senki sem. Talán a mosolya hiányzik hozzá amikor eszem, kérges kezének simogatása, nem tudom, de az emléke mélyen belém vésődve él tovább.
Fontos, hogy amit átéltünk, továbbadjuk gyerekeinknek. Az emlékek széppé is teszik az életünket, tanítanak, jó érzéssel töltenek el, bár néha fájdalmasak is, de nem baj. Így tanulunk meg élni, szeretni, törődni másokkal, megélni a pillanat örömeit.
Szeretettel
Józsi

5396
Kitti - 2016. március 25. 12:18:08

Kedves Józsi!

Érzelmeket és gondolatokat megmozdító soraidat jó volt olvasni. Az emlékek, amik már a múlt enyészetévé silányultak, hát mindenkiben ott kuporognak érinthetetlenül, és őrződnek a múltból a jövő felé, amíg csak élnek az emlékezők. Valószínűleg mi, emberek vagyunk az emlékház, és mindegyikünk más-más élméynt hurcolva halad előre. Jó érzés azt látni, ha alkalmanként azonos emlékeket dédelgetünk...
Szeretettel voltam itt.
Kit