Szántó László: Szivárvány - Hatodik történet (2016. április)
Szeretem a Napot. Szeretem a Vizet. Ujjongok, hogy szeretni tudok, hogy szerethetem. Nincs más ezeken kívül, ami ennyit adhat, és mindent elvehet.
Hajnalban nagyon vártam már a Napsugár leheletét. Megszoktam, hogy reggelente a fülembe súg valami gálánst, és fájt, amikor a haragos fellegek mögé bújt, és nem gondolt rám. Csak nincs valaki mással? – pityeregtem ilyenkor bánatosan. A friss harmat felszáradása után azonnal vörös áfonya illattal kedveskedtem neki, hogy tudakolja meg tőle, vajon szeret-e még? A levegőben cikázó gyümölcsillatot azonban a kósza felhők hamar elnyelték.
Legközelebb narancs párlatom küldtem föl a Naphoz. Ám ekkor áthatolhatatlan köd szállt a vidékre, mely magába szippantotta azt.
Savanyú képpel indítottam útjára citromillatom, ám egy arra járó alattomos fuvallat kibabrált vele is, és én mindezt tehetetlenül figyeltem.
Következett a tavaszi erdő illata, leginkább benne bíztam. Nem is csalatkoztam, egy ideig nem állt az útjába akadály, mégis villám csapott a zöld levélbe. A Mindenségből érkezett, és a semmibe távozott.
Kék madaram fennen szárnyalt egy tikkasztó délután, egyre feljebb ért szegény pára, mikor már majdnem a Nap bűvkörébe ért, sebezhető szárnyait felolvasztotta egy kitört tűzcsóva.
Lassan elhagyott önbizalmam, de egy zivataros őszi napon mégsem tudtam ellenállni a fenséges ibolyaillatnak. Gondoltam, megosztom barátommal, hátha eljut hozzá kérdésem, ám egy váratlan jégeső áldozata lett, így a Nap újra csak szótlanságba burkolózott.
Megtörten álltam, rémes érzés volt, hisz minden illatom kicsorbult, minden faggatózásom kudarcba torkollt. Nem volt mit tenni, előkapartam egy valaha dicstelenül szemembe vágott bölcselet, miszerint egységben az erő. Rászántam magam. Egyesítettem mindenemet, amim csak volt. Vegyítettem pasztellszíneim, kupolaalakban, csíkszerűen. Egészen a Napkorong szélét érintette a széles Szivárvány, maga a szerelem.
A szenvedély átbújt a fellegek között, áttört a köd testén, beszippantotta a szelet, kitért a mennykő elől, a jéggel eloltotta a tüzet, a tűzzel felolvasztotta a jeget, majd biztonságban rászállt a Napra. Erre a komor felhők szétoszlottak, a köd szertefoszlott, a szellő lágyan dalolt, a villám látványos esti fényben sziporkázott, tűz melengette az elesett madarakat, a jégeső pedig lanyha esővé vált. A ragyogó Nap életadó sugara akadálytalanul tapadt rám, és én, a hétszínű, a lázas csókjaitól végtelenül boldog lettem. Mintha ezer szivárvány ragyogott volna egymáson.
Azonban felrémlett bennem az élet múlékonysága, hisz oly gyorsan szűnik meg egy élet: Ahogyan a hirtelen kialakuló viharból pillanatok alatt enyhe szellő libben, ahogyan a villám levegőt hasító fénye megszületik és kihuny, ahogyan a bódító virágszirmok leszáradnak kelyhükről, ahogyan a vakító tűzből jégcsap dermed, ahogyan az áthatolhatatlan ködöt feloszlatja a verőfény. Mert semmi sem maradandó, semmi sem örök. Csak az a drága Nap adja éltető melegét. De meddig? A víz is egyre fáradtabban mocorog. Mert ha ők is odavesznek, akkor én, a Szivárvány is örök nyugovóra térhetek.
Mert Isten egyazon ihlet szerint teremtette műveit, ugyanaz a szivárvány szikrázott a vízesések pajzán habjain, bujkált az őszi Párizs fái között, villódzott a havas erdők csúcsain, mint amelyik ma színezi a pesti Duna fodrait. Valóságos néma csillagünnep. Hiszen a Szivárvány nélkül semmitmondó, szürke, halványodó csillag lenne maga a Föld is.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.