Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Arthur Z. Balogh: Találkozás (2016. április)
Georgenak néhány napja látomásai voltak. Persze nem hallott hangokat, mint Bernadette Soubirou, de látott. Lehet, hogy elképzelte, hogy látott valamit. Egy elsurranó árnyékot a szeme sarkából, de mikor fejét elfordította, semmi nem volt.
Meggyőződése volt, hogy hallucináció áldozata. Halálosan biztos volt ebben, amíg egy újságcikkre nem bukkant, ahol szimptómái pontos leírását találta, amit idegbetegségnek, valószínűleg pszichológiai betegségnek tartottak. Soha senkinek nem beszélt vélt látomásairól és nem mert orvoshoz menni sem.
Valójában félt, aggodalom töltötte el, mert egyre sűrűbben látott átsuhanó árnyékot a szemszögében. Számára ez a betegség súlyosbodását jelentette. Csak arra nem talált választ, hogy miért nem volt soha hallucinációja egy szobában, amikor nem volt egyedül? Csak az erkélyt nézve voltak elvillanó látomásai, és amikor egyedül volt.
Szombat délutáni magányát a televízióval osztotta meg. Felesége az édesanyjával ment vásárolni, Georgeot egyedül hagyták, hogy a házat őrizze. Ez volt a sóvárgott ritka pillanat, amikor nyugodtan nézhette a labdarúgó bajnokság egyik mérkőzését. A felesége jelenlétében erre képtelen volt, mert az asszony nem bírta és nem szerette a focit.
- Idióták szaladgálnak egy labda után, amíg több tízezren ordibálnak, mint a vademberek - mondta az asszony. Igy a házi béke érdekében soha nem nézte kedvenc sportját.

Az indián nyár kellős közepén voltak és szomjas volt. A mérkőzés kezdete előtt jó hideg pohár sört bekészítve átment a szalon nyitott ablaka előtt. Szeme sarkából sejtett egy mozdulatot az erkélyen. Feje automatikusan arra fordult, és most valóban látott. Egy kis valami egyensúlyozott bizonytalanul a mellvéden. A henger formájú testen egy tökéletesen gömbölyű fej és pici kis karok himbálóztak össze-vissza, az egyensúlyt keresve. Reménytelen erőfeszítés után egyensúlyát veszítve úgy gondolta, hogy a tíz emelet mélyében tűnik el. Hirtelen ébredt a tudatára, hogy nem eshet le, mert vézna lábai nem álltak a karfán! A levegőben lebegtek jó tíz centiméterrel a mellvéd fölött! Nagy, nyitott szája azt a benyomást keltette, hogy mosolyog. Egymástól szokatlanul távoli szemei megerősítették ezt a benyomást, de hiányzott az orr és volt haj a fején.
A meglepetéstől George dermedten, mozdulatlanul állt.
Változatlanul gesztikulált a jelenés, miközben tagolt bothoz hasonló lábai a levegőben bicikliztek, hogy feléje közeledjen.
- Szervusz - hallott egy kereplő hangot.
- Végre látsz és látlak én is! Valóban nehéz volt szinkronizálni időnket. Hallod amit mondok?
- Hallom persze - volt George remegő hangú válasza.
- Félsz?
- Félek.
- Nem érdemes. Tudod, nincs sok időm magyarázgatni, és van egy jobb megoldás. Vigyázz, kapd el! Egy villámgyors mozdulattal leszakította fejét és labdaként hozzá dobta.
Ijedt kiáltással George ösztönösen elkapta. Súlyos volt nagyon és kellemes langy sugárzott belőle.
‒ Szorítsd a homlokodhoz! A kapcsolat a fejformájú acélgömbbel elegendő volt arra, hogy mindent megismerjen. Ha nem is mindent, de ami lényeges volt.
- Szeretném, ha visszadobnád! George engedelmesen visszadobta és a gömb helyét megtalálta a hengeren.
Most már ismerte GO történetének egy részét. Messziről jött, egy elérhetetlen távolságból. Nem élőlény volt, nem ember, egy robot. Képességei minden emberi ismeretet felülmúltak.
GO a levegőben lebegve eltávolodott, ugrándozott és állandóan mosolyogva hívta.
- Gyere ide! George - mintha hipnotizálva lenne - közeledett az erkélyen és szerencsére a korlát megállította, mielőtt a mélybe zuhant.
- Lépj át ezen a micsodán és gyere ide! - parancsolta GO tőle néhány méterre a levegőben függve, mintha nem lenne földi vonzási erő.
- A halálom akarod - volt George válasza és nem ismerte meg saját remegő hangját.
- Dehogyis, szamár vagy! Nem akarok én neked bajt okozni! Gyere! Minden baj nélkül jöhetsz. Már képes vagy rá, mert minden szükséges kapcsolatot megteremtettem. Emlékszel, amikor homlokom a homlokodhoz szorítottad?
- Emlékszem hát!
- Akkor nem csak elmagyaráztam, hogy honnan jövök, de egyidőben összekapcsoltam az agyad két féltekéjét is. Egy távoli jövőben mindenképp ez történik majd a hozzád hasonló lényekkel. Hiszel nekem?
George valóban nem tudta, hogy hol van, mit csinál, hogy mit gondoljon és higgyen? Ez a hihetetlen jelenség az elképzelhetetlenbe röpítette és felzavarta nyugodt, eseménytelen és normális kis életét. Egy apró kis robot táncolt előtte a levegőben azt parancsolva, hogy menjen hozzá, élete kockáztatásával a semmibe lépve.
- Látni fognak a szomszédok! Téged is látnak, és felhívják majd a rendőrséget!
- Nyugi, semmi probléma. Senki nem lát semmit - legyintett GO. Csak te látsz engem, senki más és remélem, hogy örülsz ennek - mosolygott. És téged sem lát senki, mert közöttük és közöttünk eltoltam az időt. Csak egy elsuhanó árnyékot látnak, éppen úgy, mint te napokon keresztül. Ma már uralom az idő kérdését. Ti sokkal gyorsabban éltek, mint mi. Érted? Az én idő dimenziómban úgy látunk titeket, mint egy villámcsapást. Egy villanás. Gyorsan folyik a ti időtök. Számodra én századokig mozdulatlannak tűnök, mint egy acéldarab. Tévedtem kezdetben. Saját időmet megfordítva állandó gyorsulásban voltam, így te csak elsuhanó árnyékot láthattál. Mint egy teniszlabda két játékos között. Az indulás és érkezés között. Remélem értesz? Egyszóval a lényeg az, hogy senki nem lát minket, repülhetünk, nincs semmi rizikó.
- Miért akarod, hogy lebegjek?
- Hogy bízzál bennem. Hogy a bizalom legyen kapcsolatunk bázisa. Hogy tudjad, nem csaplak be. Szükségem van rád, kettőnk együttműködésére. Veled akarok dolgozni. Egyedül, nélküled minden különleges képességem ellenére képtelen vagyok teljesíteni missziómat.
- És mi a te missziód?
- Majd elmondom később. Most ide, hozzám kell jönnöd. Nézd, már repülsz!
George megdöbbenve vette észre, hogy lábai elhagyták az erkély betonját és jó tíz centiméterrel lebegett fölötte.
- Gondolni kell rá! Koncentrálni! Lebegni! Repülni akarsz!
- Váratlanul repülni akart. És repült. Ott volt GO előtt. Alig néhány centiméterre. A levegőben. Negyven méterrel a föld színe fölött. Arcán érezte a gyenge fuvallatot a toronyházak között, és életében először látta a lakást a terasszal egy színvonalban és nem lent az utcán, fejét és tekintetét felemelve. Csodálatos volt a világ. Minden más volt. Úgy látta a dolgokat, mint a madarak. Félelmét már elfelejtette és csodálatosképp nem szédült, mikor az utcát nézte lent. A sétáló embereket látta. Bogárnak tűntek, és a gépkocsik gyerekjátéknak. Tekintete a szomszéd lakás ablakára siklott át és nézte a szomszédokat élni a nyitott ajtó-ablakok mögött. Egy ismeretlen szédület fogta el, elképzelhetetlen érzés.
Repült! Lebegett! Minden erőfeszítés nélkül le és fel. Nem volt szárnyakra szüksége, mint a madaraknak. Még karjait sem kellett mozgatni. Elég volt a gondolat. Összpontosítani. Akarni. Forgott, mint egy búgócsiga. Arcát, haját, testét simogatta a szél. Teljesen ismeretlen világot látott, nem elképzelt, hihetetlen, ezt még soha, senki nem élte át. Izgatottan lihegett és szégyellte magát GO örökös mosolyát látva.
- Elég volt! Menj vissza - parancsolta.
Engedelmesen visszament a teraszra, és a világ megtalálta megszokott képét.
- Nyelvünket hogyan ismered? - kérdezte, hogy mondjon valamit.
A rengeteg lehetetlenségben hirtelen rájött, hogy GO folyékonyan beszélt. És GO megmagyarázta, hogy csak saját anyanyelvét ismeri, és valójában nem beszél, hanem gondol.
- A gondolat, George! A gondolatátvitel! Hidd el, hogy egyszerű. Minden nyelven ugyanaz a gondolat. Egy gondolat érkezik hozzád, egy idea és ha válaszolsz, nincs szükséged gondolataid hangokra változtatni! Mióta megteremtettem agyad két féltekéje között a kapcsolatot, adás-vételre vagy képes, mint egy rádió adó-vevő készülék.
- Tehát ismered titkos, intim gondolataimat? George olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy GO szája, majd egész feje körül mosolygott.
- Igy van, de ez nem az én hibám! Neked kell ellenőrizni gondolataid. Tudnod kell, hogy lezárhatod őket minden külső behatástól. Gyakorlat kérdése. Meglátod majd, hogy könnyű a mi világunkban a kapcsolatfenntartás. De ne vicceljünk, mert a feleséged mindjárt hazajön. Mennem kell.
- Visszajössz még?
- Persze hogy jövök! Missziómat még nem fejeztem be.
GO eltűnt és George egyedül maradt. Egy másik üveg sört keresett a hűtőben, majd leült a TV elé, hogy a mérkőzés utolsó perceit nézze. Szemei követték a játékot, de gondolatai másutt csapongtak. Újra repült és a futballisták helyett egy végtelen magasból csodálta a világot.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy repül! És teste engedelmeskedett, megmozdult, elhagyta a fotel kényelmes párnáit és mozdulatlanul, űlő helyzetben maradt a levegőben.
Lassan leszállok…lassan. Összpontosított és háta a fotel támlájához simult.
Az asszony visszatérte után élete úgy folyt, mint azelőtt. Az egyetlen különbség a múlt és a jelen között a mások számára láthatatlan magatartása volt. Felesége gondolatait próbálta ellesni. Sikertelen volt a próbálkozás. Kíváncsian várta GO magyarázatát.
GO séta közben az utcán lepte meg. Hirtelen mellette volt és senki nem látott semmit. A furcsa testalkatú kis robot pillangóként a feje mellett lebegett, miközben elkezdték hangtalan beszélgetésüket.
- Beszélni akarok veled, mert most van időd és egyedül vagyunk. Menjünk kedvenc parkodba, mert most egy ideig nyugodtak lehetünk.
George egy platán árnyékában ült, szemeit lehunyva. Mintha szundikálna. A valóságban beszélgettek.
- Egy fiatal párt keresek, velük kell találkoznom. Ginger Rogers és Fred Astaire. Ismered őket ?
George annyira meglepődött, hogy szemei önkénytelenül kinyíltak. Megrökönyödve nézte a járókelőket.
- Már régen meghaltak!
- Halottak?
- Igen.
- Ebben az esetben a tudósok eltévesztették a dátumot.
- Így van, alig néhány évvel. De bevallom, hogy semmit nem értek. Te több ezer fényév távolságból jöttél, hogy találkozz egy már évekkel ezelőtt eltűnt táncospárral. Ez nem normális!
- Nem mondom, hogy normális, de a Galaxia Ura azért küldött ide, hogy megtaláljam őket.
- Miért?
- Mert tudósaink sikeresen fogtak egy televíziós adást, és a Seigneur titkára kedveskedni akart, mutatva ezt a TV műsort. E perctől kezdve Urunk elbűvölve nézte a szépséges táncosokat.
- Ez igaz, valóban szépek voltak.
- Szépek a ti ízlésetek szerint. A probléma az, hogy valójában nem vagytok szépek, csak a Seigneur képzeletében! Belétek gabalyodott, mert nagy a különbség közöttünk, és a ti hihetetlen törékenységetek között.
- Ti nem olyanok vagytok, mint mi?
- Biztosíthatlak, hogy nem. Valóban különbözünk. Mi egy óriási, két nap körül keringő bolygón élünk. A távolság ellenére a fény és a sugárzás annyira erős, a bolygó vonzóerejéről nem beszélve, hogy egyetlen hozzátok hasonló cérnavékonyságú lény sem tudna élni.
- Akkor ti nagyok vagytok?
- Óriások! Képzeld…nem, ezt nem tudod elképzelni. Nézd a tróntermet, ahol a Galaxia Ura hallgatja a zenétek és gyönyörködik Ginger Rogers és Fred Astaire táncában.
George úgy érezte, hogy feneketlen űrbe zuhan, majd váratlanul egy hatalmas teremben találta magát. Egy kékes színű, majd’ három méteres óriás állt fehér tógában a terem közepén, mögötte egy sárgába burkolt másik óriással. Fejük sima kidudorodás volt egy henger formájú testen és mint GO-nak, négy szemük volt. Száj nem volt, csak egy vékony vágás a kidudorodáson. A két óriás figyelmesen nézett egy fénytornyot a terem közepén.A híres táncospár ebben a fényfürdőben táncolt.
- A mi Urunk a fehérben van - hallotta GO hangját a fejében.
- Egy valódi Seigneur?
- Igen. A fél Galaxián uralkodik.
A kép eltűnt és George ismét megtalálta a kellemes őszi napsütést.
- Mint mondtam, meghaltak már. Nem tudod őket átvinni hozzád. De ha akarod, a filmmúzeumban találhatunk régi filmeket. Nem beszélve, hogy sok más táncospár és zenés vígjáték van. Például, Gene Kelly a « Singing in de rain » című filmben. Nagyszerű, elhiheted! Biztosan tetszene Uradnak « New-York, New-York » Liza Minellivel. Vagy a « Ziegfield folies ». Más táncosnők, mint Cid Charisse vagy Eleanor Powell. Igaz, hogy már mindnyájan elhagyták szomorú földünket.
- Látom, hogy nem érted, mit mondok - toporzékolt GO a pad fölött. Egy fiatal pár ezt a pillanatot választotta, hogy melléjük üljön. George tudta jól, hogy semmit nem hallanak és látnak, mégis zavarta jelenlétük.
- A Galaxia ura csak ezt a kettőt akarja!
- Valóban én sem értelek. Borzalmas kozmikus sugárzásokról beszélsz és minden földi képzeletet felülmúló vonzási nehézségről. Fizikailag a ti bolygótokhoz alkalmazkodva olyanok vagytok, mint nálunk egy tank. Feltéve, hogy e táncospár még életben van, hogyan képzeltétek életben maradásukat nálatok?
- A válasz igen egyszerű. Már minden készen várja érkezésük. Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem a bolygónk felszínén élünk, hanem a föld alatt. Különben mi sem maradnánk életben. Ami pedig a súlyt, a vonzóerőt illeti, már készen várja őket egy speciális lakónegyed, ahol földi feltételek szerint élhetnek. A levegő, a vonzóerő, minden földi. Nekik csak táncolni és énekelni kell a Seigneur örömére.
- Mint a trubadúrok? A ti Seigneurötök megbolondult - volt George ingerült válasza. - Azt képzelitek, hogy egész életükben énekelnek és táncolnak? Nagy tévedésben vagytok, GO. Meg kell érteni, hogy egy filmet néztek és nem a valódi életet!
- Ti olyanok vagytok, mint ők!
- Így van, pontosan olyanok, ezt jól látjátok. Van a földön nagy és kicsi, vékony és kövér, szép és csúnya. Minden. Tudósaitok véletlenül egy olyan filmre találtak, ahol egy szép pár táncol. Valójában ketté kell vágni az almát, mert csak a fele volt szép. Fred Astaire csúnya volt. Vézna, de istenien táncolt. A lényeg az, hogy még ha életben lennének, akkor sem táncolnák, amit most láttok. Filmszínészek voltak, ez a valóság !
Mellettük a szerelmesek zavartalanul csókolództak.
- Látod ezt a fiatal párt ?
- Látom.
-És te azt képzeled, hogy egész életükben így csókolódznak? Nem! Tíz percig nyalakodnak, majd vásárolni mennek egy áruházba, és később a televízió híreit nézik majd. Éjjel szeretkeznek talán, de holnap reggel különböző munkahelyre mennek. Ez az élet. A mi életünk. Urad képekbe szeretett. Egy romantizmusra talált, amit mi is kétségbeesetten keresünk. Szerencsére nem egy háborús vagy bűnügyi filmet találtatok. Képzeld, ha hullahegyeket láttok és mindentől elszabadult, egymást kaszaboló vadállat embereket! Valójában ez a mi életünk. Egy fény és árnyék keveréke. Te szeretnél megtalálni egy képzeletbeli mágikus párt. Sajnos már nincsenek itt. Ha nem hiszed, menj vissza, hogy tudósaitok harminc évvel korábbra küldjenek vissza. Menj!
- Nem lehet - válaszolta GO.
- Nem tudsz visszamenni?
- Csak egyetlen oda-vissza útról van szó, mert rengeteg energiára van szükség, hogy visszamenjünk az időben! Szerencsénkre az egymást felfaló két napunk végtelen energiát biztosít, de mégsem valósítható meg újra, mert túl sokba kerül.
Mellettük a fiatalok, miután elhasználták szentimentális fölöslegük, elmentek anélkül, hogy csukott szemű szomszédjukat észrevennék.
- Talán azt hiszik, hogy prűd vagyok - mosolygott George önmagában, de GO hallotta gondolatait, mert elfelejtette bezárni szellemét.
- Mit jelent, prűd?
- Kicsit olyan, mint a Galaxia ura. Szemérmes, ártatlan, talán naiv - volt George válasza.
- Gondolom, hogy missziómat befejeztem - és ez volt az első alkalom, hogy örökös mosolya nem torzította GO fejét.
- Visszamész?
- Igen.
- És az én képességeim? A repülés? A gondolatátvitel?
- Mindent elveszítesz. Tudod jól, hogy nem veheted hasznát. Gondolatait senki nem hallja. És a repülés. Képzeld el a botrányt, ha kimész az ablakon meglátogatni a barátod. Vagy most elrepülsz mindenki láttára!
- Értem. Olyan szomorúak voltak George gondolatai, hogy GO érezte reménytelenségét.
- Ha akarod, együtt repülhetünk. Most. Itt.
- És senki nem látja majd?
- Senki.
George válasza az volt, hogy repülni akart. Teste lassan hagyta el a fapadot, centiméterenként. Nem sietett. Egy hihetetlen érzés minden pillanatát akarta kihasználni. Csodálatos látványt nyitott meg előtte a súlytalanság. GO árnyékként követte, láthatatlanná téve valami ismeretlen boszorkánysággal.
Ott voltak fent! Az égen. A végtelenbe szétáradó város a lábaik alatt terült el. Észrevette a távolban a házat, ahol élt és látta a nyitott erkély ajtót. Átlátszó felhőként takarta a várost a kipufogó gázok köde, miközben egyre magasabbra emelkedtek. Minden kicsinek tűnt, aprónak. Gombostű fejek szaladgáltak a házak ölelte szakadékokban. A gépkocsik játékká váltak és a folyó ezüst kígyóként merült a még zöldellő vidék ködébe. Feje a felhőkben volt. Repülők mentek körülötte és ő egyedül volt a látogatóval. Egyedül volt a világon. Most átélte a tengeri mélységek részegségét, mert érezte a magány mámorát.
Szökdécselt, forgott, kihasználva a szabadság felejthetetlen perceit. Az éj árnyéka lassan elnyúlt a vidék fölött, hűségesen követve a lenyugvó napot.
- Mennem kell, gyere!
Hallotta GO gondolatát. Hosszú, lassú leszállás után padukat megtalálták. Élvezte ezeket a csodálatos perceket és látogatója felé fordult, hogy megköszönje. De senki nem volt mellette. Eltűnt.
- GO, itt vagy ?
Minden erejével gondolt, összepontosított, de nem kapott választ. A semmibe gondolt. Repülök! Mozdulatlan maradt. Minden súlyával a padon ült.
Lakása, felesége, élete, mindent megtalált. Válaszolt a sokszor teljesen érdektelen kérdésekre, de tapasztalatait senkinek nem mondhatta el. Az átélt csodát.
Miközben felesége az éjszakára készült, ő a teraszra ment az eget kutatva. Hunyorogtak a csillagok. Millió csillag. Az egyiken egy Seigneur nézte a táncoló képeket.
Hívta az asszony. Egy utolsó pillantás, és aludni ment.

***
2135
mami - 2017. október 17. 13:13:15

Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.