Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Köpcsényi László: Balatoni panoráma (2016. április)
Már vagy fél órája mozdulatlanul, hátamat egy fűzfának támasztva heverésztem. Nem esett volna jól semmiféle fizikai megterhelés, ezért inkább kővé meredten bambultam kifelé a fejemből. A balatonfenyvesi nyaralás második napja mindig arról szólt, hogy valahogy éljük túl. Ugyanis a megérkezés utáni estén olyan pálinkaáradat zúdult a társaságra – köszönhetően Imre bácsinak, aki évek óta vendégül lát minket –, hogy azt csak az igen gyakorlott ivók tudták állva végigcsinálni. Magam soha nem tartoztam közéjük, a negyedik kör után általában vagy az ágyban, vagy amellett kötöttem ki. Guggolva, fekve, hanyatt, homlok és még egyéb elképzelhetetlen pózokban.
Most pedig, az este folyamán magunkba tömött körtétől még kábultan csak ültem, és azon gondolkoztam, nem vagyok-e már túlontúl öreg ehhez. Jövőre talán csak a második nap kéne érkeznem, elkerülve ezzel a szörnyűségeket. Nem tudom, miért jó az én lelkemnek az a rengeteg horrorisztikus jelenet, ami ilyenkor elém tárul. Pálinkától eltorzul arcok, hörgő, muzikálisan a katasztrófával határos dalolászás, majd egymásba kapaszkodva az ágyba ájulás. A másnap reggel – pont, mint amin éppen próbálok átjutni – olyan kínok közepette telik, hogy azt szavakba önteni nem lehet.
Bal kezemet nagy nehezen a földre tettem, és egy eddig elképzelhetetlen csípőfordulattal felmértem társaságom többi tagját. Hát igen. Még mindig én vagyok az egyetlen használható közöttünk, gondoltam. Józsi, mint a széttaposott béka, hason terült keresztbe a placcon, amit minden évben elfoglalunk a strandon. Se pléd, se egy törölköző. Csak úgy, ahogy volt, elterült. Most meg szegényt lassan elhordják a hangyák. Attila barátom egy matracon feküdt, háton. Szeme nyitva volt és az eget bámulta. Közben olyan hangokat hallatott, hogy ha nem tudom, mi a baja, tüstént mentőt hívok. Mindezt persze tette a tűző napon, alapból hófehér bőre pedig kezdett a rózsaszínből, vörösre váltani. Tomi ki sem jött a vízpartra, ilyenkor estig alszik a motelben, néha kifut a mellékhelyiségbe rókázni.
Tízévnyi fenyvesi nyaralás után meg kellett kérdeznem magamtól. Kell ez nekünk? Végigsimítottam kopaszodó fejbúbomat, majd letekintettem a mellettem lévő, fűcsomóban melegedő sörre. Már húsz perce hozzá sem nyúltam. A gyógyító sör éppen annyira gyógyította a másnapi dögrovást, mint a szifiliszt. Pont semennyire. De persze kértem egyet magamnak, már csak megszokásból.
Pont nyúlni akartam érte, hogy egyet azért mégiscsak hörpintsek, mikor irdatlan gyerekzsivaj karcolta meg a kótyagos, délelőtti idillt. Sikítozás, kiabálás, kacagás. A többiek is gyaníthatóan meghallották, mert Józsi azon nyomban hatalmas adag levegőért kapott, aminek hatására az arcát ostromló vöröshangya hadsereg előőrse eltűnt tátongó orrlyukában. Attila pedig ismét egy halálhörgés szerű nyögést produkált. Olybá tűnt, szülési fájdalmak gyötrik.
Minden erőfeszítésemet beleadva a hang irányába fordultam. A kikövezett ösvényen, ami a Balaton partjára vezetett a házak közül, éppen – végeláthatatlan sorban – emberek sokasága közeledett. Öregek, fiatalok és… Nem tudtam volna megszámolni, mennyi gyerek. Kicsik, kisebbek, és nagyon kicsik. Hangosak, hangosabban és rettentő hangosak. Mi másra is vágyhattam a tegnapi pálinkától borzalmas állapotomban, mint lármázó gyerekekre.
Semmi pánik! – gondoltam. – Rikácsolva elvonulnak mellettünk, Józsi belélegez még pár hadtestnyi rovart, Attila tovább folytatja harcát a rosszulléttel, magam pedig addig kizárom a hangokat a fejemből, volt anélkül is elég kalamajka benne. Miután tovább álltak, nyugalomban folytathatjuk tovább harcunkat az előző nap elkortyolgatott pálinkával, amely ma mutatta meg nekünk igazi arcát.
Mikor a társaság a közelünkbe ért, maga a karma lépett elő közülük, egy szőke, középkorú, gyerekarcú férfi bőrébe bújva. Elém állt, letekintett a fűzfa tövében másnaposan kuporgó, meleg sört szorongató mivoltomra, majd megszólított.
– Jó napot uram! Ha nem gond, a családommal ide telepednénk maguk mellé – mondta ki az előre sejtett, de nem kívánt szavakat. Fejemet erőtlenül felemelve körülnéztem. Reggel kilenc óra sem volt még. Az éjszakai horgászok csak most kezdtek összepakolni és haza indulni. Az arcukat nézve biztos voltam benne, hogy nem kell pikkellyel összerondítaniuk a konyhát otthon. Strandolók még szinte sehol. Tulajdonképpen három, a végsőkig másnapos egyénen kívül – akiket mi képviseltünk – majdnem üres volt a part. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy ugyan ennyi gyerekkel biztosan nem találnának jobb helyet, mint egy dögrováson lévő trió közvetlen szomszédságát? Nem tudtam ugyanis, mennyire tehet jót egy csemete fejlődésének egy hangyabolyban hentergő, szuszogó manus és egy lassan hólyagzó bőrrel virító ember látványa, aki ráadásul folyamatosan olyan hangokat adott ki magából, mint akinek orvosra van szüksége. Az eddig sört markolászó kezemet a szemem elé tettem, hogy az éles fénytől megóvjam, és felnéztem a szőke férfira. Arcvonásai alapján, ha nem magyarul szólal meg, megesküdtem volna, hogy csakis egy kelet-német ária lehet, akit ideevett a rosseb elverni a Márkáját.
– Persze, semmi gond – válaszoltam neki. Ezt valószínűleg a többiek is hallották, mert Józsi azon nyomban sóhajtott egy nagyot, mire a harmadik vöröshangya felderítő hadosztály, halálsikolyok közepette, akaratlanul is az orrlyukába veszett. Attila pedig kiadott magából egy eddig nem hallott hangot, ami ha egy közelben lévő tüdőgyógyász fülét eléri, az biztosan intubálja, de egy gégemetszést minimum megejt.
– Nagyon köszönöm – mondta a szőke, majd nekem hátat fordítva a családnak nevezett, legalább másfél focicsapatot kitevő csődület felé kiabált. – Gyertek! Itt jó lesz, itt letelepedünk.
Ekkor elkezdődött minden másnapos rémálma. Közeledtek. A labdák pattogása egyre erőteljesebb lett, a huncut gyereknevetések már szinte fülsüketítően dörömböltek a dobhártyánkon. A felnőttek duruzsolása ordibálásnak hatott, amitől az agykérgem kezdett részecskéire hullani. A vöröshangyák visszavonulót fújtak, és bemenekültek a közelben épített erődítményeikbe, Attila pedig megelégelte a matracon, hogy csak a hasán éktelenkednek hólyagok, és egy hirtelen mozdulattal a hasára fordult.
Mire észbe kaptam, legalább hat, de inkább hét pléd és törölköző vett köbe minket. A labdák elkezdtek mindenfelé röpködni, és biztos voltam benne, hogy az egyik a kopasz fejemen fog pattanni, már csak a nagy számok törvényét figyelembe véve is. Ha nem lett volna gond a fejem aznapi működésével, nem is bántam volna, hiszen a labdának az a dolga, hogy eltaláljanak vele valamit. Ha a kopasz kobakomat, akkor a kopasz kobakomat. Legalább a gyerekek nevettek volna egy jót. Csak ne ma és ne most! – könyörögtem magamban.
Imám minden valószínűség szerint megértő fülekre lelt valahol – olyanra, aminek már volt része hasonló agóniában –, mert a nagy csapat amilyen gyorsan körbeszállt minket, olyan gyorsan szabadult meg minden felesleges rongytól, labdától, kiskosártól, majd fürdőruhában elszáguldottak a vízbe vezető, korántsem életbiztosítást jelentő lépcső felé. A ricsajnak tűnő nevetés és örömrikkantások távolodni tűntek, Józsi mellett pedig két kis hangya kikandikált a bolyból, majd intettek a többieknek, hogy folytathatják a nagy, italszagú Homo Sapiens darabokra tépését és hazahordását. Jómagam ugyanakkor ismét nekidönthettem a hátam a fűzfának, és ismét szemezni kezdhettem a sörrel, ami még most sem tűnt szimpatikusabbnak, mint korábban.
– Hogy hívják, fiatalember? – A kérdés hallatán úgy megijedtem, hogy meglepetésemben még a fűzfa kérgét is felszántottam a tarkómmal. A hang a fűzfám jobb oldaláról jött, ahol a kéretlenül érkezett társaság – véletlenül, gondoltam – ott felejtett egy alacsony, öregnéneszerű tüneményt. Hófehér, vállig érő, kibontott haja alatt egy alacsony, ráncokkal teli asszony rejtőzött. Testét már nagyon régóta ostromolhatta a gravitáció, amitől háta kissé meggörbült, lábai pedig nehézkesen tartották a felettük görnyedő, vékonyka alakot. Bal kezével az eddig sajátomnak vélt fűzfa egyik nem túl nagy magasságokba törő ágát markolta, jobb kezének ujjai pedig a combját díszítő ráncokból rögtönözve odaképzelt zongorán játszottak, megállás nélkül. Kedves, szeretettel teli tekintetét a Balatonnak szentelte, mikor megszólított.
– Laci vagyok – válaszoltam zavartan.
– Remélem nem zavarom – mondta, sejtelmes mosollyal az arcán, továbbra is a vizet kémlelve.
– Nem, dehogy. Magát hogy hívják?
– Mária vagyok.
– Nincs kedve leülni? Talán kényelmesebb – kérdeztem, mert valóban úgy láttam, hogy a fában kapaszkodva állás mindent jelenthet számára, de kényelmet biztosan nem.
– Nem, köszönöm. Nagyon kedves, fiatalember, de ha én leülök, akkor nem tudok felállni oly könnyen.
– Hát, most nekem sem menne olyan könnyen. A tegnapunk kicsit hosszabbra nyúlt, mint kellett volna. – Mindeközben a távolba révedő arcát tanulmányoztam, amelyen a jóindulatú vonások továbbra is fölényben voltak az idővel egyre sűrűbben megjelenő szarkalábakkal szemben.
– Fiatalság – mosolyodott el. – Pár éve még jómagam is szerettem mulatni.
– Jómagam most jobban örülnék, ha a tegnapi mulatság meg sem történt volna.
– Nem volt tán jó? Nem érezte jól magát?
– De, nagyon jó volt. Mindig nagyon jó.
– Ha szerzett egy szép emléket, akkor mit számít az a pár óra kínkeserves másnap? Holnap már ezen is csak nevetni fog, igazam van-e?
– Tulajdonképpen igaza van – vallottam be őszintén. Tény, hogy jól szórakoztunk, mint mindig. Abban is igaza volt, hogy délután már valóban azon fogok nevetni, hogy Józsinak öklömnyire dagad az orra a vöröshangyacsípésektől, Attila pedig úgy fog kinézni a hólyagjaival, mint a piros pettyes labda, ami még mindig ott hevert, nem messze tőlem. – Szabad megkérdeznem, hány éves?
– Kilencven múltam, méghozzá már négy évvel – mosolygott, majd a víz felől, a széllel érkező gyermeknevetés felé fordította a fejét, amely eddig a szemközti parton magasló Badacsony csúcsait kémlelte. – Sokszor utazik ide, fiatalember?
– Igen. Minden nyáron itt vagyunk, most már szinte gyerekkorom óta. Nekem szinte a második otthonom Balatonfenyves. Nagyon sok szép emlékem kötődik ide.
– Azt nem csodálom. Én most járok itt először – mondta Mária, majd mélyet szippantott a délelőtti, párás, meleg levegőből.
– Balatonfenyvesen?
– Nem. Úgy Balatonon, egyáltalán.
– Több, mint kilencven év alatt nem járt még a Balatonon? Éppen ideje volt – viccelődtem, mire kedves arcán egy még kedvesebb, boldog mosoly jelent meg.
– Igen. Tudja – kezdett a mesébe –, ez a csicsergő csapat a családom egy nagy része. Három unokám, kilenc dédunokám, és két ükunokám is ott van. Egyik szebb, mint a másik. A lányomat sajnos el kellett temetnem, amit egyetlen szülőnek sem szabadna átélnie. De ők visszaadták nekem a boldogságomat és az élni akarásom. A mai napig megsütöm a süteményt, amit szeretnek, még akkor is, ha utána napokig kínlódok a hátammal miatta. De mint előbb mondtam, fiatalember, egy csepp boldogság is megér egy kis szenvedést.
Egy kilenc év körüli kislány futott oda az öreg nénihez, vizes kis fürdőruhájában, egyenesen a vízből.
– Ómami! – kiabálta. – Ómami, nem jössz be velünk a vízbe? Nem hideg.
– Köszönöm drágám, jól vagyok én itt. Addig, míg ti fürdőztök, elbeszélgetek ezzel az úrral itt. Ha végeztetek, akkor pedig meghívlak titeket egy lángosra, amiről annyit meséltetek – mosolyogta, majd megsimogatta az ükunokája fejét. A kislány rám nézett, fancsali arccal nyelvet nyújtott nekem, majd visszaszaladt a vízpart irányába. Nem nagyon leplezte féltékenységét, amiatt, hogy én elraboltam az ómami társaságát.
– És most mi késztette, hogy eljöjjön a Balatonra? – néztem vissza az asszonyra.
– A családom, csakúgy, mint maga, nagyon sok éve itt nyaral. Ódákat zengnek mindig, micsoda élményekkel gazdagodtak. Kilencvennégy év telt el, és úgy gondoltam, eljött az ideje megnéznem, mi okoz nekik ekkora boldogságot itt. Ezért hát megkértem az unokáimat, ha nem zavarom őket, idén hozzanak el engem is. Sok gond nincs velem, már lassan többet alszom, mint egy újszülött – mondta, majd alig hallhatóan felnevetett. Én is mosolyogtam. – Mivel nagyon rég óta unszoltak, hogy utazzak én is velük, nem igazán gondolkoztak a válaszon. Így hát itt volnék. Balatonfenyvesen, a Balaton partján, egy fűzbe kapaszkodva, egy másnapos, de szimpatikus fiatalemberrel diskurálva.
Még mindig mosolyogtam a néni történetén. Szívet melengető volt az, hogy mennyire tud valaki örülni más boldogságának.
Az unokák, dédunokák és ükunokák eddig távolinak tűnő, halk kuncogása ismét nevetéssé erősödött. Elnéztem a víz felé, amerre az asszony mindvégig meredt. A társaság már kijött a vízből, és egyenesen az általam elorzott ómama felé vette az irányt.
– És hogy tetszik? – kérdeztem, az utolsó pillanatokat megragadva, mielőtt visszakobozzák tőlem Máriát.
– Azt kell mondjam, még soha nem voltam ennyire gyönyörű helyen. Csodaszép.
– Én is így gondolom, Fenyves nagyszerű hely – helyeseltem. – Ott a másik oldalon, a szemközti parton, az Badacsony. Azt is érdemes megnézni, a másik kedvencem. Látja? – mutattam az odaát égnek meredő hegy felé. Közben a csapat egyre közeledett, a nyelvnyújtogatós kislány szúrós tekintetét már a vesémben éreztem.
– Ó, drága fiam. Nem látom én azt.
– Ott, pont szemben.
– Drága fiam! – Mária felém fordította a tekintetét, de nem nézett rám. Ekkor tudatosult bennem minden. – Már tizennegyedik éve, hogy a fránya cukor miatt elvesztettem a látásomat. De nem is azért látunk valamit szépnek, mert az tetszik a szemünknek. Hanem azért, mert kedves a lelkünknek és átmelegíti azt. Hallod ezt? – fordult ismét a családja felé, akik már csak pár lépésre voltak tőlünk. A viháncolás már nem csendült fülsüketítő lármának, sokkal inkább tűnt önfeledt, boldog, szabad nevetésnek. Az ómami kitárta a karjait a felé szaladó ükunokáknak, majd még egyszer megszólalt. – Egy olyan hely, ahol azok, akiket tiszta szívemből szeretek, ennyire boldogok, az bizony gyönyörűséges. Nem kell ehhez látnom, így is tudom és érzem.
Két kicsi lány futott Mária karjaiba, majd nagyobbak követték, majd idősek. Közre fogták a nagymamát, a dédimamát, az üknagymamát.
– Gyere dédi, együnk lángost. Jobb, mint a tiéd – viccelődött az egyik fiatal fiú.
– Nem is igaz. Az ómamié a legfinomabb – kiabálta egy kisebb, miközben elkezdtek egyre távolodni, és minden irányból, derűsen körbetáncolva a nagymamáját, elindultak az éppen nyitáshoz készülődő büfé felé.
Percekig csak ültem, magamra maradva a szomorkás fűzfámmal. Nehezemre esett magamhoz térni. Hátra néztem a barátaimra és arra gondoltam, hogy Mária szavai mennyire megérintettek. Igaza volt. Ezt a pár óra szenvedést megérte a tegnap este azokkal, akik fontosak az életemben. A közös dalolászás, a vidám arcok, a felhőtlen kacagás. Felpattantam, majd megfogtam a langyos sörömet, másik kezemmel pedig felkaptam a még mindig ott hentergő pöttyös labdát. Céloztam, majd egyenesen Józsi földön nyugvó homlokának dobtam.
– Mi? Mi az? – nyögte, miközben a fronton már korábban áttörő hangyák mákszemekként zuhantak le róla minden irányban. A hangra Attila is megébredt, és matracán félig ülő pozícióba tornázta izzó, vörösre sült testét.
– Ne szenvedjetek! Gyertek, üljünk be egy hideg sörre valahova, nevessünk egyet a tegnap estén! – mondtam vidáman. Attila először értetlenül bambult rám, majd egy vénemberhez is méltatlan mozdulatsorral talpra szenvedte magát.
– Igazad van – mondta elgyengült hangon. – Menjünk.
– Nem vagytok normálisak – hörögte Józsi a földön hemperegve. – De végül is, miért ne? – felpattant a fűcsomókból rögtönzött ágyáról, miközben az utolsó vöröshangya is, fehér zászlót lebegtetve hullott le az orra tövéről, vörös foltokból kirakott csatateret maga mögött hagyva.
– Jaj, de frissek vagytok. – Mindhárman a hang irányába néztünk. Tomi bandukolt a kikövezett úton felénk, falfehéren, de eltökélten. – Iszunk egy sört, srácok? Valaki elmesélhetné, tegnap hogy kerültem a virágágyásba.
– Persze, hogy iszunk. Majd elmesélem – mondtam, majd mi négyen, egymásba karolva, kacagva, boldogan elindultunk a büfé irányába.
5474
kopelaci - 2016. május 18. 11:53:59

Köszönöm! Smile

2951
Firm76 - 2016. május 17. 22:40:31

Kópé!

Ide is leírom: nagy vagy!

üdv: LacaWink

4465
Janna - 2016. április 02. 11:21:16

Nagyon jól átjön Balatonfenyves varázsos hangulata.

5474
kopelaci - 2016. április 02. 09:21:26

Köszönöm, kedves vagy. Smile

5396
Kitti - 2016. április 02. 08:52:07

Igen pergős, jó írás! A stílus remek!
Üdv
Kit

5474
kopelaci - 2016. április 02. 07:58:07

Köszönöm, köszönöm. Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.