Sabján László: Gyökerek nélkül (2016. április)
A férfi idegenül mozgott a temetőkert emelkedetten meghitt, csöndes világának útvesztőiben. A zöldellő kert pázsitját számtalan fehér és szürke, rideg kőemlékmű foglalta el, hogy a természet életillatú, buja szabálytalanságait határozott és éles formákba zárva, az élettelen geometria aszkétavilágával népesítse be.
Tudta, ennek is kell egy hely a világban, s benne is kellene, hogy legyen egy hely a halálnak. S ott is volt talán, valahol mélyen. De olyan mélységekbe ő még sohasem merült alá önmagában, hogy rátaláljon arra a helyre.
Gyermekkorában a temetés rítusa nem volt több cifra, unalmas, érthetetlen okokból hosszúra nyújtott, terhes ceremóniánál. Ifjúként viszont a gyászmenet már semmiben sem különbözött számára egy esküvői menettől, ahol a tömegben mindig akadt egy unottan sóhajtozó leány, kinek hamar felcsillant a szeme egy hetyke kacsintásra. Fiatalemberként aztán elérkezett számára az első szertartás, mit már ő szervezett meg, s egyszeriben megérintette az értelem felvillanó szikrája; az élet mulandó. S ma, túl a harmincon, túl számos rokon és ismerős, de éppúgy sok ismeretlen elhantolásán, már rezignáltan pózolta végig mások utolsó Földi útjait.
Ma épp egy újabb ismeretlen temetése hozta ebbe a kertbe, hol a szögletes kővilág az elmúlás leheletét párologtatja föl magából. A férfi pedig viszolygott e lehelet érintésétől. Úgy érezte, minél több időt tölt el a holtak eme csöndes városkájában, annál inkább átitatja őt az alvilág lélegzete, s minden alkalommal alig várta, hogy minél hamarabb lesikálhassa azt a bőréről. Ma azonban nem sietett.
Hamis részvétét nyilvánította kollégája felé, kinek közeli nagybátyját búcsúztatták, majd észrevétlenül elillant. Rutinosan kerülgette ki a gyászolók megáradt folyójának sodrait, melyek befurakodtak a kővilág szűk folyosóira, s magukba kebeleztek minden arra tévelygőt, s immár nagyokat szippantva a kissé szabadabb levegőből, a kert egy távolabbi szeglete felé tartott. Leoldotta nyakkendőjét, zsebre vágta, s miközben mélyeket lélegzett a kert ezerféle illataiból, azt hazudta magának, a tavasz illatozik így.
Meglehetősen ritkán fordult meg itt, s nem tájékozódott valami otthonosan, mégis, néhány útvesztés dacára elég hamar eljutott a céljához. Már-már megszaporázta lépteit, amint fölismerte végre a régen látott emlékművet, de aztán épphogy megtorpant inkább. Elméjén valami szitokféle is átsuhant.
A síremlék közvetlen szomszédsága is épp vendégül látott egy élőt, s a férfi semmire sem vágyott kevésbé e percben, mint egy élő társaságára. Egyedül szeretett volna maradni, távol a világ zajától, hogy elővehesse emlékeit, rendezgethesse gondolatait, s kissé rehabilitálja a lelkét. Ez a terv azonban füstbe menni látszott.
Arra gondolt, inkább sarkon fordul, és elinal. Elvégre otthona csöndjében is képes mindarra, amire készült. De még mielőtt végrehajthatta volna legújabb megfutamodását, az ismeretlen élő megszólította.
− Miattam el ne menjen!
Na, most suhant csak át igazán cifra szitokáradat barátunk elméjén. Legszívesebben úgy tett volna, mintha nem hallaná a felszólítást, de úgy érezte, az bizony éktelen modortalanság lenne. Kényszeredetten visszagörbült hát a megindított félfordulatból, s ugyancsak kényszeredett módon elmosolyodott.
− Elnézést! Csak nem akartam zavarni.
− Francokat… – vetette oda az idegen – Azt nem akarta, hogy én megzavarjam. De ne is törődjön velem; mintha itt se lennék. Na, jöjjön, nem eszem meg.
A nőszemély – mert az idegen természetesen egy nő volt – minden lépéssel barátságosabbnak tűnt. Először csupán a kissé érzékien reszelős hangja bizsergetett meg valamit a férfi lelkében, azután a sok-sok haj tette szerethetőbb lénnyé, amely hosszú hullámos szálakban omlott alá dús lobogással, de teljességgel közel érve hozzá, már egész lénye vonzónak tűnt. Ám a férfi még ily vonzó társaságra sem tartott volna most igényt.
De amin mégis el kellett gondolkodnia, az a nő nyílt szókimondása volt. Egyetlen pillantással felmérte őt, szinte mindent kiolvasott a testbeszédéből, s azt könnyeden a szemébe is mondta. Ugyanakkor a hangján – azon az érzékien reszelős hangon – tisztán érezni lehetett valami enyhe szomorúságba vegyült meggyőződésfélét. Azok beszélnek így, akik jól ismerik embertársaikat, s épp ezért meg is van róluk a saját különvéleményük. Barátunkat pedig az kezdte nagyon zavarni, hogy ő épp az imént erősítette meg az idegen nő meggyőződéseit.
Odatoppant hát mellé, s félszegen rámosolygott. Kínozta a gondolat, hogy ez a nő beskatulyázza őt egyetlen reflexszerű megnyilvánulás alapján, ezért úgy gondolta, megmutatja neki, hogy ő nem egy a sok között; ő igenis más! Az igazság nyílt kijelentése tűnt erre a leghathatósabb eszköznek.
− Igaza van. Valóban egyedül szerettem volna lenni egy kicsit. Tudja, arrébb sétáltam volna, megvárom, míg ön eltávozik, azután…
− Eltávozom? – vonta föl a szemöldökét a nő. – Nem akarja mindjárt a síromat is megásni?
A férfiban olyan kamaszos forróság ömlött végig, ami egy serdülőt is csak a legnagyobb, legemlékezetesebb leégése alkalmával borít el. Most lett volna csak igazán kedve elmenekülni. Érezte, hogyan lángol az arca; fejét a vesztesek megadásával a föld felé hagyta bukni, miközben két kezét tehetetlenül széttárta.
− Elnézést! Zavarban vagyok.
− Azért, mert én nő vagyok? – mosolygott az idegen. Mire a férfi felkapta a fejét.
− Nem, dehogy! Tudja, én tényleg egyedül akartam lenni, és… mindig ideges leszek a váratlan társaságtól.
− Hát ez nem túl hízelgő – vágott fancsali képet a nőszemély. – Fogadjon el egy jó tanácsot. Ha legközelebb egy női lény azt kérdezi magától, hogy azért jött-e zavarba, mert ő nőből van, akkor egyetlen szóval válaszoljon: igen.
A férfiban kezdett fölébredni valami bosszúságféle. Ilyetén társalgásnak aztán igazán nem érezte hiányát. Ez már csaknem tolakodás, kérem! Mély lélegzetet vett.
− Nézze! Én nem flörtölni járok a temetőbe. Itt nyugszanak a szeretteim, és velük szerettem volna tölteni néhány percet. Ennyi az egész.
A nő megütközve nézett föl rá. Ennek a férfinak talán gondjai vannak, feszültségek gyötrik belül, vagy egyszerűen csak ő volt túlságosan bizalmas. De az ördög vigye! Hát az emberek már néhány kedves szót is zokon vesznek?
− Ne haragudjon! – bólogatott lemondóan – Nem zavarom tovább.
S máris sarkon fordult, hogy odébb álljon. A férfi azonban nehezebben viselte volna most már a távozását, mint azt, ha marad.
− Nem, kérem ne! Miattam ne menjen el! Rosszul érezném magam.
A nő visszanézett rá a válla fölött.
− Még annál is rosszabbul, mintha el kell viselnie, hogy itt vagyok, látok-hallok, urambocsá létezem?
A férfi összevonta szemöldökét, s elnyomott magában egy csúnya káromkodásfélét.
− Mi maga? Gondolatolvasó?
A nő elmosolyodott.
− Az éppen nem.
A férfi végre a sír felé fordult, amelyhez látogatóba jött, s szemügyre vette. Kissé elvadult volt. Az apró virágok között sok-sok kósza gyomszál hajladozott. Ösztönösen neki állt kitépkedni őket. Mindeközben elkezdte zavarni valami. Amikor rájött, hogy mi az, a nőhöz fordult, aki egy szemközti, idegen sírkövön üldögélt.
− Csak ennyit tud mondani?
A nő ismét megütközve nézett rá.
− Elnézést! Miről?
− Az előbbiről.
Most a nő vonta össze a szemöldökét.
− Már megbocsásson! Az imént volt szíves értésemre adni, mennyire zavarja a jelenlétem. El akartam menni, ön marasztalt. Csöndre vágyott, csöndben vagyok. Most mi baja?
A férfi kihúzta magát, és a kőszegély sarkára ejtett egy marék füvet.
− Most már az zavar, hogy csöndben van.
A nő a combjaira ütött.
− Ó, hát most már az zavarja, hogy csöndben vagyok! Netalán szórakoztassam uraságodat? Mondjak egy szép mesét, vagy szavaljak el egy verset?
A férfi a homlokához szorította földes kezét.
− Édes Istenem! Miért is nem hagytam, hogy elmenjen…
− Most már késő! – vágta rá a nő dacosan. – És most már nem is megyek sehová. Ez a temető ugyanis nem a magáé. Nem tilthat ki innen.
A férfi úgy nézett rá, mintha valami nagyon infantilis kijelentést tett volna, miközben jól tudta, hogy a saját iménti megnyilvánulása sokkal inkább volt gyerekes. A nő mégis elhallgatott.
A férfi visszahajolt a fűszálakhoz, s a fejét csóválta.
− Ne haragudjon, ha megbántottam.
Rövid csönd után érkezett csak válasz.
− Nem tud úgy bocsánatot kérni egy nőtől, hogy közben a szemébe nézzen?
A férfi az előbbi mellé dobott egy újabb marék füvet, s újra kiegyenesedett. Ránézett a nőre, s kissé előrehajolva megismételte.
− Kérem, ne haragudjon! Nem akartam megbántani.
A nő csalódottan legyintett felé.
− Azzal bánt meg, ahogy most kigúnyol.
− Hogy kigúnyolom? Hogy én?!
− Igen, maga. Mit hajlong itt, mint egy lakáj? – morogta a nő, azzal ellökte magát a sírkőről, s elindult arra, amerre az imént már megpróbált „eltávozni.” A férfi rossz lelkiismerettel szólt utána.
− Mi az? Most elmegy? Én tényleg őszintén mondtam. Én nem gúnyolódom. Már elnézést, de én sohasem gúnyolódom.
− Csak arrébb megyek. Mit van úgy oda?
− Mert megsértődött?
− Mert elszívok egy cigit, és nem akarom kifüstölni.
− Ugyan, engem nem zavarna…
− Ó, dehogynem! Hiszen magát minden zavarja! Kitaláljam, miben hunytak el a szerettei? Szegények inkább elbújtak a föld alá, minthogy esetleg zavarják méltóságodat.
A nő dühösen rágyújtott, majd önkéntelenül felfigyelt a szavai nyomában beállt síri csöndre. Megfordult, s ekkor majd kiesett ujjai közül a füstölgő cigarettaszál. A férfi megindult felé dühödt léptekkel, s félő volt, hogy hozzá érve meg is üti. Ám néhány teátrális lépés után természetesen megtorpant, s a sírra mutatott.
− Ezek itt a nagyszüleim.
Ő nem folytatta, a nő pedig nem felelt. Mindketten utolsó mozdulatukba merevedve álltak, s farkasszemet néztek egymással. A férfi tekintetében fölizzott valami vad, emésztő tűz, míg a nő szemei rémülettel teltek meg.
Azután a férfi a saját dühe mögül lassacskán meglátta a nő rémületét is, s végül megsajnálta. Egyszeriben nagyon szégyellni kezdte magát, s minden eddiginél zavartabban makogta:
− Kérem… kérem, ne haragudjon. Csak tudja… a nagyszüleim.
Azzal leült nagyszülei sírjának szélére, s mint megrótt kisdiák, csak azokat a fűszálakat húzogatta ki, melyeket így elérhetett. Néhány perc telt el így, mire halk koppanásokat hallott, amik jelezték, hogy egy pár tűsarok s a hozzá tartozó nőszemély közeledik. A nő óvatosan, szemét le nem véve a férfi alakjáról, visszasétált, s vissza is ült előbbi helyére. Újabb néhány perc múlva meg is szólalt.
− Nagyon szerette őket?
A férfi nem nézett föl. Rettenetesen szégyellte magát, és bosszús is volt. Ám a nő békejobbot nyújtott felé, s ő ezt nagyra értékelte.
− Mindenki szereti a nagyszüleit – mormogta.
− Nem mindenki – felelt a nő. – Én sohasem ismertem az enyémeket.
− Nos, én nagyon szerettem őket.
− Biztosan hiányoznak.
− Igen, de… mégis azt hiszem, jobb nekik odalenn.
− Hogyan? – csodálkozott el a nő.
A férfi a sírfeliratra pillantott.
− Sokat változott a világ. Túl sokat. Ők ezt nem értenék. Vannak, akikről elmondható: boldogok, hogy mindezt nem érték meg.
A nő bólintott egyet, ami nála a megértés jele volt. Ez itt talán mégsem egy vadember. S voltaképpen valóban túl erős volt az a kéretlen tréfa a szeretteivel. Kedves tőle, hogy egyáltalán még szóba áll vele.
− Önnek is a nagyszülei? – hallotta a hangját.
Habozott egy keveset, mielőtt szinte kisóhajtotta magából.
− A szüleim.
A férfi merőn nézte, mire ezúttal ő hajtotta le a fejét.
− Sajnálom – mondta a férfi. – Tudom, hogy az sokkal nehezebb.
− Tudja?
− Félárva vagyok. Félig már tudom.
− Hát… jobb, ha egészen sosem tudja meg.
− A természet törvényei fölött nem győzhetünk. Egyszer majd egészen is megtudom.
A nő nem tudta, mit feleljen erre. Inkább elrejtette arcát dús hajzuhatagának sötét fátyla mögé, s meg sem moccant. A férfi tekintete a nő szüleinek sírfeliratára tévedt. Születésük dátuma három év differenciával különbözött, ám haláluk dátuma megegyezett. Lesújtva pislogott a nő felé.
− Mi történt? Baleset?
Kisvártatva rezdült csak meg a nő sörénye, amint némán bólogatott.
− Sajnálom. Szörnyű lehetett – mondta a férfi.
A nő fölemelte a fejét, mi több, arcát egészen az ég felé fordította.
− Az volt. Tudja…, én is ott voltam. Ott voltam velük… akkor.
− Hála az égnek, hogy ön túlélte. – nyögte a férfi, s bár úgy kellett keresnie a szavakat, de minden lehelete őszinte volt. A nő megérezte ezt az őszinteséget, s engedett kibukni magából néhány soha ki nem mondott érzést, gondolatot.
− Hála az égnek? Nekem még egyszer sem jutott eszembe, hogy hálát adjak ezért. Viszont milliószor kívántam már, bárcsak én feküdnék ott lenn, s ők ülnének itt fenn.
− Ha ez igaz lenne, a szülei bizonyára hatalmas fájdalmat élnének át. Ezt kívánná nekik?
A nő némán megrázta a fejét, s látszott, a könnyeivel küszködik. A férfi előkapott egy csomag papírzsebkendőt a kabátja zsebéből, s felé nyújtotta. A nő ezt úgy értelmezte, akár ki is sírhatja magát, de egyelőre csak néhány könnycsepp tudott erősebb lenni vasakaratánál. A férfi hangja vigasztalóan csendült.
− Jobb, ha a gyermek temeti el a szülőt. Fordítva sokkal rosszabb. – Mivel nem érkezett válasz, most kérdezett: - Vannak testvérei?
A nő szótlanul rázta meg a fejét. „Te jó ég! – hasított bele a férfiba. – A szülei a szeme láttára haltak meg, egyszerre. A nagyszüleit sohasem ismerte. S még testvérei sincsenek. Ez valóban megrázó; szörnyű tragédia.”
A nő mintha hallotta volna minden gondolatát.
− Azért ne aggódjon annyira miattam, már nagy lány vagyok.
Szipogott egyet, majd felállt. Odalépett szülei sírjához, s két ujja közé fogott egy apró fűszálat. Kitépte. Arca elé emelte, s pödörgette, nézegette. Elgondolkodott. Kisvártatva – mivel érezte, hogy a férfi figyeli őt – újra megszólalt.
− Kitépték a gyökereimet. Egymagam maradtam, mint ez a kis fűszál. Ha jön egy szellő, máris messze röpíti. Így röpültem messze én is. Gazdátlanul, hazátlanul.
− Meddig? – kérdezte a férfi. – Meddig vitte a szél?
A nő ránézett. Elgondolkodott, válaszoljon-e, végül válaszolt.
− Átrepített néhány országhatáron. Messze földön tett le, de még ott is tovább taszigált, ha érti, mire gondolok. Ha úgy támadt kedve, újra felkapott, és továbbvitt valahová, vagy csak lökdösött ide-oda… Kétségbeejtő tud lenni, ha az embernek nincsenek gyökerei.
− Na, és mára már gyökeret eresztett valahol? – kérdezte a férfi élénk érdeklődéssel.
A nő a síremlékre nézett.
− Ők lennének az én gyökereim. De ők már nincsenek. Beléjük már nem lehet kapaszkodni.
A férfi szomorúan hallgatta. Maga is felállt, s alaposabb munkához akart látni, amikor a nő neki szegezte a kérdést.
− És maga?
Megfordult.
− Én?
− Igen, maga – mosolyodott el a nő. – Mi van a maga gyökereivel?
A férfi szétnézett gondolatai között, s egyáltalán nem volt tetszésére, amit ott talált. Mély lélegzetet vett.
− Nos, én mindig úgy hittem, hogy vannak gyökereim. Elvégre több generációra nézve itt élt a családom. Magam is e helyen terveztem élni, itt alapítottam meg a saját családomat.
− És? Mi történt? – vetette közbe a nő, mert nyilvánvaló volt számára, hogy valami bizony történt.
A férfi kedveszegetten legyintett.
− Az általános nemzeti tragédia. A munkáltatóm összeomlott, vele együtt mi is. A bank elvette mindenünket. Végül elváltunk. Gyermekünk sosem született. Hát… Azóta érzem, hogy bár őseim földjén járok, mégis ugyanolyan gyökértelen vagyok, mint az a kis fűszál, ott a kezében.
A nő szótlanul bólogatott. Elröppentette a kis fűszálat a levegőbe, s mindketten végigkísérték pillantásukkal, amint földet ér. A járdára hullott, s alighogy leérkezett, egy észrevétlen szellő máris arrébb lökte, s kisvártatva egy újabb mozdította meg. Ahogyan azt a kis fűszálat nézték, a saját sorsukat látták, minden eleven valóságával.
A nő mosolygott, amikor visszaült a helyére.
− Azért most már értem, miért húzódozott annyira a társaságomtól.
− Valóban úgy gondolja, hogy érti?
− Igen, persze. Ön elvált, és rossz passzban van. Érthető, hogy képtelen megbízni a nőkben. Minden egyes női lényben rossz társaságot lát.
A férfi mosolygott volna szíve szerint, mégsem volt rá képes. Leült a nővel szemben, s immár végérvényesen felhagyott a fűtépkedéssel. Bepiszkolódott kezeit hasztalan próbálta tisztára dörzsölni, mire a nő figyelmesen visszanyújtott neki egyet a tőle kapott zsebkendők közül.
− Ami az enyém, az a magáé is – próbált kedveskedni. A férfi nagyra értékelte megnyilvánulásait.
− Van abban igazság, amit mond – felelte. – De azért ne higgye, hogy mindent ért. A dolgok sosem ennyire egyszerűek.
− Ó, a titokzatos idegen – bazsalygott a nő. – A férfi, ki telve vala rejtelemmel.
− Szó sincs rejtelmekről. Egyszerűen csak… a gondjaim magányossá tettek. A sok töprengés teszi, azt hiszem. És a számos frusztráció, amit a magamfajta vesztesek átélnek.
− Ön skatulyázza magát?
− Nem. De látom, ki vagyok, amikor a tükörbe nézek.
− Na, látja, itt most óriásit téved – csapott a combjaira a nő.
− Valóban?
− De még mennyire! Maga nem azt látja a tükörben, aki valójában. Hanem azt, amivé a körülmények tették.
− Igen – hagyta jóvá a férfi. – És a kettő ugyanaz.
− Már hogy lenne ugyanaz? – ellenkezett a nő. – Maga nem lehet az, amivé a világ tette. Minden ember azzal azonos, amivé akkor válhatna, ha minden körülmény adott volna ahhoz, hogy teljes egészében kibontakozhassanak az adottságai. Gondoljon Villonra!
− Villonra? – csodálkozott el a férfi, s máris kíváncsian várta, hogyan húz majd párhuzamot ez a nő közötte s a középkor nagy költője között. Nem kellett sokáig várnia.
− Igen, Villonra. Ő ugyebár egy különleges képességű költő volt; korának legnagyobbja. Mégsem bontakozhatott ki úgy istenigazából, mert körülményei a társadalom szélére sodorták. A szél egyszerűen elsodorta őt is, mint egy fűszálat. Erkölcstelen, züllött alakok vették körül, kiknek önpusztító életmódja őt is teljesen átitatta. Bűnözővé vált, kit még halálra is ítéltek. Gyökértelen volt ő is, emlékezzék az „Ellentétek” című versére. A refrénje így szól: „Befogad és kitaszít a világ.” De ha mások lettek volna a körülményei, ha nem a száz éves háború időszakában születik erre a világra, ha nem éri keserű szerelmi csalódás ifjúkorában, és ha a Sorbon, az egyetem, ahol tanulmányait végezte, nem bűnbandák melegágya lett volna, hanem a tudományok fellegvára, aminek lennie kellene, és ha a középkor sem oly sötét, akkor egészen biztosan más pályát fut be ő a Földön, s jóval több kincset örökít a világra. Ám írásaiból kiviláglik, ki is volt ő valójában. Ő az volt, aki békésebb, kedvezőbb körülmények között többre, több jóra, s kevesebb rosszra lett volna képes.
− Ön filozófiát hallgatott? – nyögte a férfi, mire a nő fölnevetett. Hangja kellemesen csendült bele a férfi fülébe, akit már csöppet sem zavart a jelenléte.
− Nos, köszönöm, hogy elém tartotta az igazság mindent látó tükrét. Megnyugtatásul közlöm, hogy a vesztest én nem keseregve alkalmaztam magamra, mindössze tárgyilagosan, a tények ismeretében. Ettől függetlenül azonban én büszke vagyok arra, hogy nem lettem a kétségbeesés rabszolgája, sem az alkoholé, meg egyebeké. Bármi történt, én tovább léptem. Ma is van munkám, vannak terveim, és néhány barátom is akad. Nem félek a nőktől, éppúgy, ahogyan a magánytól sem. Az ugyan igaz, hogy a válásom óta tulajdonképpen semleges neműnek érzem magam, de ez nem jelenti azt, hogy úgy érezném, máris vége az életemnek. Csupán… a gyökerek hiányoznak.
− Üdv a világomban – mosolygott rá a nő, s mosolyából valami végtelen baráti közvetlenség, s valami furcsán bölcs megnyugvás sugárzott. Majd felállt, s közelebb lépett. – De most már ideje mennem. Most már tényleg egyedül maradhat a szeretteivel. Örülök, hogy találkoztunk.
Azzal a kezét nyújtotta, s bemutatkozott. A férfi felpattant, kezet fogott vele, s ő is bemutatkozott. S még ugyanabban a pillanatban úgy döntött, nem engedi el a nő kezét. Sután, kissé szerencsétlenül meghívta őt egy kávéra. A nő gyanakvó pillantással bár, de igent mondott, s beszélgetésüket áthelyezték egy hangulatos kis vendéglőbe. A kávéból ebéd lett, a csevejből randevú, az elmúlásból reneszánsz.

Egy esztendő múltán egy férfi és egy nő kéz a kézben sétáltak a temetőkertben. Mozdulataik kiegyensúlyozottak, tartásuk határozott, arcuk-szemük mosolygós. Jól ismerték a járást, s ahogyan fogták egymás kezét, egyetlen lépésük sem veszett bizonytalanságba.
Amint megérkeztek úti céljukhoz, megálltak két egymással szomszédos síremlék előtt.
− Hát, itt vagyunk. Szervusztok, mindenki. – szólt a nő az élettelenekhez.
− Igen, szervusztok, mindenki. – csatlakozott hozzá a férfi, bár ő maga sohasem diskurált halottakkal.
− Jó újra itt, nem igaz? – kérdezte a nő, mindezt már a férjétől.
− Hát én jobban érezném magam egy jó kis meccsen, de…
− Ejnye, te! – csapott a karjára a felesége – Több tiszteletet a holtaknak. És légy nekik hálás! Elvégre ők hoztak össze minket.
A férj önkéntelenül elvigyorodott.
− Igaz. És ne feledjük, hogy egyetlen úttal letudjuk mindannyiuk látogatását. Egy férfi ezért kétszeresen is hálát ad, hidd el nekem.
− Férfiak – sóhajtott a nő. – Komolyan mondom, nem tudom, mit látunk bennetek mi nők.
− Én megmondhatom – vigyorgott a férfi, s felesége érdeklődéssel várta a nagy igazságot. – Nos, a férfiak ugyan egyszerűek és buták, mint a föld. De ti nők csakis e földben tudtok gyökeret ereszteni. Nélkülünk elveszettek vagytok.
A férfi azt várta, hogy erre a kijelentésre egy megrögzötten feminista megjegyzéssel fogja keresztüldöfni a párja, de legnagyobb meglepetésére nem ez történt. Ugyanis a nő ezúttal kezébe vette a kezét, megsimogatta, s közel lépett hozzá, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Hangja melegen dorombolt, azzal az izgalmasan reszelős zsongással, ami olyan boldoggá tette a férfit.
− Igen, drágám. Pontosan úgy van, ahogyan mondod. Te vagy az én éltető, biztonságot adó táptalajom. S én ezért nem tudok elégszer hálát adni. Már vannak gyökereim, s ezt csakis neked köszönhetem.
− Én pedig neked, hogy… nekem is… izé – sietett volna a férfi a gesztussal, de aztán hirtelen képlékenynek kezdte érezni magát, s a kedvesség végleg makogásba fulladt. – Na, meg persze nekik. Elvégre ők, izé…
A nő az ajkaira tette finom ujjait.
− Csitt! Ne többet! Értem én, pasi vagy. Jól is van ez így.
A férfi némán bólintott, majd megosztoztak a kis virágokon, az apró szerszámokon, s ki-ki munkához látott a maga területén. Amikor néhány perc múlva a férfi a komposztálóhoz vitte a gyomokat, megakadt a szeme egy laposra taposott cigarettacsikken. Felmérte az útvonalat, a távolságot. Körülnézett, lát-e más csikkeket is ezen a ponton. De se közel, se távol egyetlen kósza darabot nem lehetett látni. Elmosolyodott, és lehajolt érte. Fölvette, nézegette, elolvasta a márkáját, s emlékezgetett.
Amikor visszasétált, megkérdezte a feleségét:
− Szívem, mi is volt a márkája annak a büdös förmedvénynek, amit mindig szívtál?
− Nem mindig, csak ha ideges voltam – szólt a nő. – De te végül is addig nyaggattál, míg leszoktam róla. Elégedett lehetsz.
− Az is vagyok. Te talán nem vagy az?
− Dehogynem, életem. Csak… néha még úgy kívánok egy jó mély slukkot. Különösen, ha valaki felbosszant.
− És olyankor mit csinálsz?
− A tüdőmre gondolok – válaszolt fancsali képpel a feleség. – De mitől lett ez most olyan érdekes? Egyáltalán miről jutott ez most az eszedbe?
− Semmi csak… Szóval nem emlékszel a márkájára?
− Dehogynem. Marha drága volt. Itthon nem is lehet kapni – legyintett a nő, s megmondta a márka nevét. Végül visszagörnyedt a sír fölé a pici gereblyével.
A férfi szélesen elmosolyodott, s arca elé emelte a kis szennyes hulladékdarabkát, amely épp e percben lépett elő fölbecsülhetetlen ereklyévé. Papírzsebkendőbe hajtogatta, s a zsebébe rejtette.
Hiába, furcsa lény az ember. Egy végeláthatatlan világ veszi körül, de ha úgy érzi, neki nincsenek gyökerei, képtelen tisztán látni. Ha azonban már gyökeret vert az élet talajába, akkor egy picinyke múltdarabkában is képes meglátni az egész világot.
A férfi odalépett a párjához, s finoman a vállára tette a kezét.
− Segíthetek? Én már végeztem.
A nő hálásan nézett föl rá, s egy csókkal jutalmazta. Azután a kezébe nyomott egy kis ásócskát.
− Ami az enyém, az a tiéd is. Nesze! De finoman ám! – figyelmeztetett. – Meg ne sértsd a gyökereket!
A férfi szelíden mosolygott.
− Ne aggódj! Nagyon vigyázok a gyökerekre.
5396
Kitti - 2016. június 06. 12:04:03

Kedves Laca!

Jó volt olvasni ezt a novellád. Lám, mi mindenből nem lesz ereklye?! Smile A gyökerek valóban nagyon fontosak.
Grat.
Kit

2951
Firm76 - 2016. május 28. 10:45:33

Kedves Ildikó!

Köszönöm kedves gratulációdat. (Bár bizonyos helyeken a 2 és 3 helyezettekre csak azt mondják: "nyomorult vesztes."Smile) Ettől függetlenül én nagyon örülök a helyezésemnek.

A 2 és 3 helyezett egy vigaszdíjat kap, könyvnyeremény formájában, a HM eddig megjelent kötetei közül. Kaptam egy listát, arról lehetett választani. Én az "Alagutak" c. novelláskötetet választottam. Azóta már meg is kaptam. Nem csak nagyon szép, de igazán jó írásokkal van megtöltve. Az is egy a zsűrinyertesek közös kötetei közül.

A fizimiskám... hát, ez van. Ezzel kell beérni.Wink

szeretettel: LacaSmileRose

5383
inyezsevokIldi - 2016. május 20. 13:49:54

Kedves, drága Laca Barátom!

Nagyon sok szeretettel gratulálok a könyvnyereményhez!

Ugyan nem tudom hogy mi az, de biztosan megmondod nekem!

Szeretettel: Ildikó

Ja! És jó az új fizimiskád is! Még szerencse, hogy az előzőt, elmentettem!Smile

2951
Firm76 - 2016. április 02. 16:28:37

Kedves Ildikó!

Megtisztelő figyelmedet és hozzászólásodat is köszönöm. A zárógondolatoddal össze is foglaltad a novella lényegi mondanivalóját.
Külön öröm, hogy különböző érzelem hullámokat, érzelmi hatásokat említettél, mert az is cél volt, hogy az írás sokrétű legyen, többféle ízt, zamatot, színeket mutasson be, melyek mind ugyanonnan fakadnak, s mind egyfelé visznek más szálakon. Örülök, ha ez valamelyest sikerült.

Köszönettel: LacaSmileRose

2951
Firm76 - 2016. április 02. 16:21:13

Kedves Terike!

Köszönöm ismét. Nagyon kedves, hogy itt is jártál. Hogy én okos és ügyes? Ki kérem magamnakGrin! Ilyesmivel kérem, engem még soha senki nem merészelt megvádolniConfused!
(Csak viccelek.(ang))

Köszönettel: LacaSmileRose

5383
inyezsevokIldi - 2016. április 02. 15:38:31

Kedves Laca!
Elkéstem! Terike megelőzött!
Első pillantással, felmértem a terjedelmet.
De ha az ember tudja kb. mire számíthat, nem is olyan nehéz nekivágni a történetnek.
Az első negyed, kíváncsivá tett.
A második megkacagtatott, a harmadik megfacsarta a szívemet, s lett egy kicsi megértésem, s a negyedik negyed, irigységet ébresztett bennem.
Nos, ez az élet, a világ, amiben már ők nem, de én még mindig, vagy már megint (még ezt sem tudom), gyökértelen vagyok. A lelkem mélyén.
S amit még a végén észrevettem, hogy a figyelmemet egy pillanatra sem engedted el!
Gratulálok az írásodhoz!

Szeretettel: IldikóRoseHeartSmile

Igen! Azt hiszem ennyire fontos, ha nem, mindennél fontosabb, egy felnőtt emberi lény számára, egy jó párkapcsolat.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.