Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: A Bohóc (2016. április)
Elment a Bohóc. Csendben, észrevétlenül hagyta el a porondot, sötétben, csak a kihunyni készülő reflektorok pislogó fényei kísérték utolsó útján. A publikum, a mélyen tisztelt publikum nagyokat hallgatott. Se tapsvihar, se üdvrivalgás. A máskor oly éltetően zengő ünneplés elmaradt. Már nem kellett senkinek.
A Bohóc. Valaha nagy dolgokról ábrándozott. Álmában, ha tükörbe nézett, a manézs ördögének képében tetszeleghetett. Virtuóznak képzelte magát, aki magas fokon mestere művészetének. Ebben reménykedett. Önteltségét jelzi, hogy abból az álomból a mai napig nem ébredt fel. Pedig kifejthette volna magát az ölelésből, hiszen a nagyközönség nem értékelte a produkcióit. Megtörtént, hogy az Ezerfejű Cézár kifütyülte. Sohasem vált igazi közszereplővé. Ripacs volt. Embernek hitvány. Ilyennek ismerték.
Lehajtott fejjel búcsúzott. Megsemmisülten állt a képzeletbeli porond közepén, már meghajolni sem volt kedve. Azért reménykedett. Abban a néhány másodpercben, amíg ott szobrozott a rávetődő fényárban, valamiféle csodára várt, egy piciny varázslatra akár. Csak meglegyen! Hiú ábránd maradt az egész. Hangja, amely sohasem volt igazán szép, hangzatosan mikrofonnak tetsző egyszerre valamiféle érthetetlen hadoválós tónusúvá változott, lábai meg-megremegtek, szédült is talán. S ahogy a fények kialudtak, elgyötört teste megvonaglott, néhány lépést tett hátrafelé. Félt is. Indulásra készen lábai összekuszálódtak és megbotlott hosszúorrú cipőjében. A máskor százfelé álló lilás haja lekonyult, csörgősipkája, piros orra is elhagyta rég. Szép lassan elkopott róla a máz, a külcsín. Egy pillanatra még visszanézett. Karját fölemelve integetni próbált, de már nem volt kinek.
Félúton a „Cirkuszt” is elvesztette, el a munkahelyét.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.