Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 17:09
Kellemes délutánt és szép estét mindenkinek. Smile

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Szántó László: Újra itthon - Negyedik történet (2016. május)
Hajdanán ismertem egy koros, karcos tekintetű, testes férfiút – igaz csak látásból, szóba sosem elegyedtünk –, aki szinte minden nap elindult látszólagosan teljesen céltalanul a maga kis sétájára. Legyen az tavasz, nyár, ősz… talán csak a tél és az eső volt kivétel. A csalán szegélyezte kitaposott ösvényen egymagában járt, könnyű kempingszékével egy magas drótkerítés mögé telepedett; azon a helyen a kavicsos talaj a sok használattól már alaposan besüppedt. Onnan figyelte a Játékot. Ez éppoly tradíció volt nála, minthogy elővette dohányát, cigarettát sodort, és rágyújtott. Az előtte fekvő tükörsimának épp nem mondható, a város szélén megbúvó futballpályán a gyep a sárgától a harsány zöldig minden színárnyalatot felölelt. Emberem mohón leste a játékosokat és a körülöttük tébláboló, mozgásra buzdító edzőt. Utóbbi kifakult mackójában, hamisan nyöszörgő sípjelekkel vezényelte a kerület ificsapatát. A távolban ücsörgő, őszbe hajló úr csendben, mozdulatlanul ingatta fejét, szeme általában nem is a labdát követte, olykor-olykor felhorkant egy-egy alakítás láttán, egy-egy botorkáló hang hallatán. Időnként mélyet sóhajtott, mintha emlékezne. Számtalanszor álltam meg mögötte, bár sohasem a füvön látottak kötötték le a figyelmem. Minduntalan késztetést éreztem arra, hogy megszólítsam, hogy részt vegyek merengéseiben, szerettem volna belebeszélni gondolataiba, ám csak tanácstalanul tűnődve mocorogtam, egyik lábamról a másikra állva. Éreztem, úgysem hallotta volna meg a hangomat. Méltatlanul bántam volna csak vele…
Aztán minden külső jel nélkül, jó húsz éve hirtelen eltűnt a magányos néző szakállastul, szemüvegestül, szintúgy sok-sok minden más a környékről: az ősi tapasztott falú vályogházak helyén egyhangú panellakások nőttek, a lovas kocsikból zajos autócsodák váltak, a keménykalap baseball sapkává alakult. A szóbeszédet a csapat egyik pletykára szomjas tagja erősítette meg, miszerint a focimániás urat egy gyógyíthatatlannak mondott betegség támadta meg, valamelyik távoli szanatórium látta vendégül.
Ma úgyszólván véletlenül tévedek arra a régi helyre, oda az elfelejtődött pálya mögé. Ujjongva látom, hogy még mindig pattog a bőrlabda, bár az edző hangos szavak, félreérthetetlen szitkozódások helyett már inkább cimborál a csapat legtöbb tagjával.
Hunyorogva nézem, amint a nap tüzelte ösvény látóhatárán egy alak poroszkál. Apró pont még csupán, imbolyogva közeledik, széles íveket kanyarít az út porába, lassan válik felismerhetővé. Mint egy fantom lépked az ismerős öregúr, reszkető kezében elnyűtt kempingszék, némán helyezi azt a sűrű homokba, rám se hederít. Mintha mi sem történt volna. Ugyan arcvonásai markánsabbak, tekintete szegletesebb, járása kimértebb lett, mint akit megviseltek az elmúlt évek, mégsem tűnik nekem elveszettnek, pillantásában ott lobog a melengető láng. Hamarosan méltóságteljesen himbálódzik székén, néha szinte beesik a szolid töltésről a pályát övező korlát elé. Most tényleg szeretném, ha megnyílna előttem minden titka, tőle igényelném hallani a múltját, ám fecsegés helyett magába mélyed, zsebéből szivar surran, gyufáért kutat hiába, dühösen maga mögé hajítja a barna rudat, vele repül szemüvege is. A múltnak adósa hát, de a jelennek, a jövőnek ne legyen az soha. Kivárja, míg az emlékezés lassan békévé oldja azt. Az agg férfi láthatóan nem kíván eljutni abba az elhasznált állapotba, amikor az élet már nem ad, hanem elvesz.
Közben lent kiürül a pálya, a távoli erdő illatát hordozza a szél. Azonban ahogy az öreg sem moccan, én sem. A földön felfedezem a szemüvegét, önkéntelenül is a szemem elé emelem, csak néhány méterre lehet vele ellátni! Meglepetten helyezem az ölébe, úgy tesz, mint aki nem érzékeli, ráérősen nyitja a száját:
– Újra itthon! – dünnyögi a kiszáradt fűcsomókat rugdosva, majd rosszalló pillantásokat intéz a pálya felé: – Jaj, csak ez az Albert gyerek ne rakná annyit csípőre a kezét.
5276
Jean19570102 - 2016. június 15. 13:48:32

Kedves László!

Bevallom, csak most olvastam el a novelládat. Nagyon tetszett, már csak azért is, mert én is Hercegszántó-n születtem, mint Albert Flórián. A szüleinek a malma még most áll a faluban, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Igen, ő volt Magyarország egyetlen aranylabdása és tényleg szokása volt csípőre tenni a kezét.Ez már történelem. Gratulálok az írásodhoz!
Baráti üdvözlettel: János

5320
musaum - 2016. május 02. 04:15:47

Nagyon tetszik

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.