Winczheim Tibor: BŐRÖNDÖK (2016. május)
Már rohadtul utáltam! Csúnya is volt, meg kissé foltos, és színe hagyott is, de hiába: az idő már régen eljárt felette…
Még bizonyára elbírt volna 5-7 évet gond nélkül, de a tavalyelőtti tortúra betette a kaput, ekkor éreztem, váltanom kell!
Pedig semmi különös nem történt, csupán az, hogy a müncheni repülőtéren a bőröndöket szállító gumiszalagnál szinte mindegyik bőrönd pont olyan fekete volt, mint az enyém! Na, jó, csak majdnem mindegyik, de a lényegen ez semmit sem változtatott: nem mertem egyetlen olyan kofferhez sem nyúlni, amelyik csak egy kicsit is hasonlított az enyémhez, mert az a kényszerképzetem alakult ki, hogy pont valaki másét fogom elemelni, és akkor szorulni fogok! Méghozzá nem is kicsit!
Még a reptéri procedúra hagyján, (bár a rendőrségi kihallgatásokat ki szerettem volna mindenképpen hagyni az életemből), de mi lesz, ha kapok 20 évet Szibériában, mint notórius koffer-tolvaj?
Így, hát vártam, míg mindenki elvitte a magáét, s nekem ott maradt az egyetlen ütött-kopott fekete. Természetesen azonnal rájöttem, hogy az viszont éppen nem az enyém, s míg a nem kevés herce-hurca után végre hozzájutottam a sajátoméhoz, infarktus-közeli állapotot éltem át.
Nos, ezzel a kis intermezzóval sikerült is döntésre vinnem a már hosszú évek óta a fejemben megfogalmazódott tervet: Isten veled régi koffer! Nekem egy új kell! Egy olyan, ami lehetőség szerint teljesen másképpen nézne ki, mint ez a rengeteg, tök egyforma koffer!
Gondoltam, ezt, a régit pedig feldobom a padlásomra, aztán majd jó lesz akármiféle lomot belerakni, mivel másra már úgysem jó.
És ezzel szépen el is felejtettem tervemet…

A napokban írt Werner barátom, látogatnám meg, hiszen a neolitikum óta nem találkoztunk egymással!
Levele kétszeres örömöt hordozott: egyrészt előre örültem az éjszakákba nyúló beszélgetéseinknek, melyben – az egyházi – és politikai események kivételével –, mindenről tudtunk vitázni, és véleményt mondani, másrészt, hogy lesz új bőröndöm!
A koffer-vásárlást nem hagytam az utolsó pillanatra. Gondoltam, életem hátra lévő néhány hétvégje miatt úgysem fogok bőröndöt venni már ebben az életben, tehát legyen az olyan, mint amilyet megálmodtam! Ezzel beléptem az első táska – és bőrönd boltba:
– Jó napot uram! Mivel szolgálhatok? – érdeklődött kedvesen az eladó.
– Önnek is hasonlóképpen! Egy szép kuffert vennék!
– Parancsoljon! Van itt minden, mi szem-szájnak ingere…!
– Azt látom én, de az ördögit! Mindegyik kofferjuk fekete?
– Nézze! Erre van kereslet! Meg, a fekete önmagában is slankít!
– De hogyan lehet ezeket megkülönböztetni egymástól?
– Ha például, rá tetszik írni a nevét. Persze, Kovácsokból több tízezer van, lehet, hogy ez az ötletem nem vinne előrébb…
– A lakcímemet ne írjam rá, hogy a nemzetközi bűnszövetség már mehetne is kirabolni a lakásomat, míg távol vagyok otthonomtól!?
– Hmmm! Igaza van! Akkor talán kihozzam a raktárból az egyetlen rózsaszínűt?
– Bocsánat, uram, de én nem vagyok „olyan.” Én inkább arra gondoltam, szívesebben vennék szürke, zöld, kék vagy sötét bordó színben, ha lenne.
– Vérzik a szívem uram, de, mint láthatja, csakis, és kizárólagosan fekete bőröndünk van, egyiket a másiktól legfeljebb a nagysága különbözteti meg.
– Akkor talán lenne más színű fogantyúval, vagy kerékkel felszerelt kofferjuk?
– Igazán sajnálom, de a kerekek és a fogantyúk mindig megegyeznek a bőröndök színével…
– Esetleg nem lehetne kicserélni csak a kerekeket?
– Azt hiszem, az sem fog menni, mivel ezek a gördülő szerkezetek préselve vannak! Se le, se fel!
– Ezt értsem úgy, hogy ha a kofferom kereke kitörne, nem lehetne kicserélni?
– Ó, hogyne lehetne! Persze, csak egy másik kofferra!
– Akkor köszönöm a segítségét, az Isten áldja meg magát!
– Volt szerencsém!

Persze, engem nem abból a fából faragtak, hogy egykettőre feladjam, így hátraarcot véve betértem egy nagy, multiba. Arra gondoltam – és nem alaptalanul –, hogy itt annyi mindent árulnak, hogy azt sem tudják, miket, s ha sehol másutt, de itt meg fogom találni életem célját, és egyetlen értelmét: a nem fekete bőröndöt…
Jól spekuláltam, mert, ami szemembe ötlött legelőször, az egy hatalmas, sárga színű darab volt, akár egy kétszárnyas szekrény minden belevalója elfért volna benne! De kisebb még véletlenül sem akadt.
Oroszlánt megszégyenítő bátorsággal kerestem egy eladónőt, aki sajnálkozva tárta szét kezeit… Úgy látszik, a bőrönd–ipar ajánlati listája megmaradt a háború előtti állapotoknál, amikor még vulkánfíber, meg fém-szélű, karton-papírból készült csodákkal voltak tele az üzletek…
Csalódottan gondoltam arra, miszerint az „átkosban” ugyan kevés dolog volt kapható, de azok rendszeresen, és legalább olcsók voltak! Most bezzeg minden drága, ugyanakkor, amit keres az ember, az, éppen nem kapható! Még körmöci aranyért sem!

Miközben a következő áruház felé ballagtam, megvilágosodtam: ha nem lesz más színű, megveszem a feketét, legfeljebb otthon ragasztok rá egy csíkot. Különböző színű, villanyszereléshez használatos szigetelőszalagom van otthon, legalább fogy belőle pár méter… Még az is eszembe jutott, ha nem ragadna tisztességesen, pillanatragasztóval fogom felerősíteni, és pasta! De még egy ilyen szitut nem fogok átélni, az, biztos!
Ettől a zseniális tervtől annyira felvillanyozódtam, hogy fejem búbjától, a gerincemen át, jóleső bizsergés szaladt végig rajtam, egészen a lúdtalpamig…
Feltételezem, Einsteinnek is hasonlóan eufórikus hangulata támadt, amikor felfedezte a relativitás-elméletet.

A következő boltban azonnal kiszúrtam! A legfelső polcon honolt, és a húzókája/markolata alatt mintegy tíz centiméterrel ó-arany színű, régi görög motívumok szaladtak körben céltárgyam fekete testén…
Bingó! Megtaláltam a körözött árut, utazásomnak már nem lehetett akadálya! (Valószínűleg tervező keze lehetett ebben a tárgyban, mert az ó-arany annyira passzolt a koffer testéhez, hogy semmi más szín-variációt nem tudtam volna ezzel kapcsolatban elképzelni). Mondtam is legott a kiszolgálónőnek:
– Aranyom! (Ilyen felfokozott érzelmi állapotban holmi „Asszonyom!” megszólítás ugyancsak snassz lett volna!) Erről álmodtam hetek óta! Ez kell nekem, ez az életem értelme! Lenne ebből egy picikével picikébb?
– Igen, uram! (Látszik, hogy egyes embertársaink nem érzik át mások kirobbanó örömét, és egy – ugyan korrekt, tiszteletre méltó, de hideg, rideg és fagyos – válasszal törik le a boldogságtól megtáltosodott lelkünk képzeletbeli szárnyait…). – Ezek egybe-rakhatóak, egy-egy sorozat hat darabból áll!
– Rendben – tértem vissza megmámorosodott lelkemmel az élet adta realitások mezsgyéjére –, azt kérném ott, felülről a második polcon, balról a harmadikat!
– Kérem! A halványzöld kereke megfelel Önnek, vagy kicseréljem valami másra? – kérdezte rezzenéstelen, fa-arccal.
Először rácsodálkoztam, hogy: „Nono! Létezik olyasmi, amiről eddig még csak nem is álmodtam? Sőt! Nemcsak lehetséges kerekeket cserélni, de a korrekt, mindenre kiterjedő kiszolgálás érdekében még rá is kérdeznek? Látszik, ez nem multi, hanem egy méreg drága maszek! De a csuda bánja, ha van neki olyasmije, ami másoknak nincs!”
Tehát, most már van mit megvegyek, s ennek nagyon megörültem.
Viszont – s ezt nem rejthetem véka alá –, ez a rezzenéstelen, fa-arccal előadott, hivatalos, személytelen, szakszöveggel dúsított mondatszerkesztés kihozta belőlem a kisördögöt. Gondoltam, megtréfálom: olyan színt kérek, ami bizonyára nincs sem a boltban, sem az egész világon, s már előre örültem a tágra nyíló, megrökönyödő, csodálkozással vegyes, mérges arckifejezésére, de hát a kis ördög, az, ugye kis ördög…
– Ez a fűzöld nem igazából megy a szemem színéhez! Neon-zöldet szeretnék egy kicsit több sárga –, mint zöld beütéssel! – mondtam, és nagyon büszke voltam magamra!
– Ahogy az úr parancsolja! – mondta újfent rezzenéstelen arccal, és a fiókjából kivette a kért kerekeket.
Benyomott egy rugós pöcköt, és a régi kerekek mindjárt a fiókban landoltak, s az újakat egyszerűen csak rápattintotta a megüresedett helyükre.
No, erre nekem nyílt ki a csipám, mert olyat láttam, amit még álmomban sem tételeztem volna fel. (Úgy látszik, a kofferiparban is van innováció, csak hát nem mindenkinél!).
Egy szó, mint száz, boldogan vittem haza az egészen újszerű szerzeményemet. Aztán, izgatottan kezdtem el készülődni, a nagy útra…

Azóta már haza is jöttem. Nagyon jó időt fogtam ki, és semmi perc alatt eltelt az egy hét, vendégszerető Werner barátomnál. Nem is fogom őt egyhamar elfelejteni!
De azt a mintegy másfél órát sem, míg a kofferomat kerestük! Persze nem csoda, ha a reptéri poggyász-szalagon szinte minden fekete bőröndnek görög mintás, ó-arany szegélyű díszítése volt neon-zöld kerekekkel…
3872
M Laurens - 2016. május 29. 22:04:17

No igen! Ez az az eset, mikor egy tyúk úgy dönt, hogy apró foltos zöld tojást tojik, hogy lássák milyen egyedi. Csak azt felejtette el (vagy tán meg sem tanulta), hogy a szarka már rég licencelte az ötletet. Smile
Gratulálok! Élvezet volt olvasni!
/ Miklós /

3757
jegmadar - 2016. május 06. 09:28:16

Jó. Nem tudom, hogy Einsteinnek valóban volt-e eufórikus hangulata a relativitás elmélet felfedezésekor. Nekem sokszor van olyan érzésem hogy a "spanyol viaszt" fedezem fel, aztán elmúlik, mert rádöbbenek, hogy mégsem. A neonzöld kerék sem a Te ötleted egyedül. remek írás. Gratulálok.

5396
Kitti - 2016. május 02. 08:34:38

Hehe. Vettél volna sárgát! Tetszett az írásod, grat!
Kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.