Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.27. 05:44
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Coffee cup Rose

2019.06.26. 21:29
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.06.26. 21:12
Vidám szép hétvégét kívánok mindenkinek. Sajnos családi okokból nem tudok időt szakítani arra, hogy írjak, esténként viszont szívesen olvasom írás... Bővebben

2019.06.26. 17:07
Szép kora estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.06.26. 15:18
Itt felejtettem magam... Tollforgató történeteket tessék szépen olvasni, aki még nem tette, nagyon jó írások vannak most (is) ott! Smile Uff... Off...

2019.06.26. 14:37
Szép napot kivánok! Éva

2019.06.26. 11:06
Köszönöm patfinder szèp napot neked

2019.06.26. 09:21
Kevelin: én word-ben szoktam megírni, és mikor úgy érzem, hogy kész, akkor másolom csak ide be.

2019.06.26. 09:20
Szép napot mindannyiunknak! Mindenki óvatosan ebben a melegben! Smile Coffee cup

2019.06.26. 07:09
Kedves holnapos társaim! Belekezdtem egy írásba de idő hiányában nem tudom folytatni.Elveszik
az irásom Ti hogy csináljátok? Van jó ötletek? Szív... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Ritus
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Móritz Mátyás: Panel szerelem - Harmadik történet (2016. június)
A panellakásom szobában álltam. Hullámokat vetett körülöttem a zsúfolt könyvespolc, a művirágok a műanyag vázában, és a szívem egyre csak dadogott, és dadogott. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy telefonálnom kell. Fel kell emelnem a telefont, tárcsáznom kell, és nem letenni, vagy lecsapni a telefont. A noteszt, amibe annak idején tintaceruzával beleírtam a nő telefonszámát, az egyik ruhásszekrény mélyén rejtegettem. A kockás füzet ott lapult hónapok, vagy inkább évek óta, anélkül hogy meg lettem volna bizonyosodva róla, hogy a feleségem nem-e dobta ki, miután rátalált. Bár ebben az esetben biztosra veszem, hogy óriási vita kerekedett volna az egész ügyből, hogy én miért rejtegetek előle bármit is, és kinek a száma az a szám. Az is lehet, hogy vitatkoztunk, is, csak én nem emlékezem rá. Telefonálnom kellett, bár tartottam tőle, hogy a szám amit hívni szeretnék, már nem is él, vagy máshová kapcsol.

– Esztert keresem-mondtam. Olyan halkan, hogy még egyszer meg kellett ismételnem, mert a vonal csak hallgatott.

Eszter. Eszter. Eszter. Ízlelgettem a számban a szót. Az ajkam nem is tudom mikor hagyta el ez a név. Csak azt tudom, hogy ahány alkalommal ezt a nevet hallottam a rádióban, vagy a tévében, vagy leírva olvastam egy újságban, folyóiratban, vagy könyvben, a szívem úgy kezdett el dadogni, ahogy az akkori telefonhívásom előtt is. Eszter többször is a fejemhez vágta, hogy milyen ostoba is vagyok, hogy csak mesélem és mesélem neki a sok novella és regény ötletemet, arra gondolva közben, hogy ezekkel majd akkora gazdagság szakad a fejemre, hogy elhagyhatom végre ezt a panelrengeteget, ahol a rendszerváltozás óta élek, vagy inkább az ő szavával élve, vegetálok. Azt mondta, hogy én is olyan nyomorult leszek, akinek vagy kikaparják a szemét, vagy meglopják, vagy mindkettő. Mindezt persze meg is érdemlem, ha csak neki is mesélni vagyok képes. Mikor fogom egyszer leírni mindazt amit neki mesélek, és mikor fogom őt is szerepeltetni legalább egy írásomban, kérdezte. Nekem Te ne csak mesélj, hanem tegyél főszereplővé, mondta. Felőlem, folytatta, lehet a történet helyszíne a szürke paneldzsungelben egy szürke utca is, ahol egy hatalmas, fényes bált rendeznek. És Te nyugodtan megtehetnél engem ennek a bálnak a királynőjének.

Jó, majd gondolkozom rajta, hebegtem és habogtam, szinte biztosra véve, hogy soha az életben nem írom meg ezt a történetet, és lehet, hogy Esztert sem szerepeltetem, nem hogy királynőként, se semmilyen formában, és inkarnációban.

– Szemüveges?

– Nem értem.

– Nincs itt semmiféle Eszter, dünnyögi a hang, akinek gazdája be sem mutatkozott.

– Értem, mondom, és rögtön tovább kérdezem, attól tartva, hogy egy be sem fejezett mondatom közben rám csapja a telefont. Nem is élt ott semmiféle Eszter? Ott, abban a lakásban? Semmi nyoma, hogy valaha is ott lakott?

– Nem Kedves Uram. A feleségem Erzsébet. Talán hallja is ahogy sír. Az anyja halt meg pár órája, rákban. Nem mintha ez magára tartozna. Nem is tudom miért mondtam el mindezt Önnek. De mit tegyek. A feleségemnek minden áldott nap meghal valakije, hogy minden nap sírhasson. De ami a lényeg, nincs itt semmiféle Eszter.
A hang kísértetiesen hasonlított az én Eszterem egykori hangjára, aki azért szeretett csak belém, azért maradt mellettem, mert egész egyszerűen butának tart. Mert szerinte én egy buta, nagyon buta ember vagyok.

Nem, nem ostoba, vagy korlátolt, és nem is egy idióta, hanem egész egyszerűen buta. BUTA. Vagy ha így jobban megértem, B-U-T-A. Nem tartott becsaphatónak, és átverhetőnek, se rosszhiszeműnek, de hogy szán, arra mérget mertem volna venni, ahogy ízlelgettem a szavait a számban. Szánalom, szánalom, szánalom. Aztán megnyugodtam, mint a háborgó tenger ősszel. Igen. Biztos bután, vagy ha úgy jobban tetszik, szánni valóan bántam vele, bután és esetlenül érintettem, nevetségesen gyógyítottam, és bután óvtam. De éppen ez az ami felüdítette, ez tartotta őt életben, ha fogalmazhatok így.

Értem, mondom és egy köszönöm után a kagylóra meredek, majd szépen, csendben leteszem. A szomszéd szobában közben a nő, aki velem él, valami aktuális sláger refrénjén dúdolja, miközben az új könyvét olvassa, Aki kapja, marja címmel. A könyv szerzőjének ha megfeszítenek sem ugrik be a neve. Valami horror szerző, vagy ha úgy jobban tetszik és hangzik, a horror koronázatlan vagy azóta már megkoronázott királya. A könyv végét, pontosabban, mert minden könyvet a végén kezd el, hogy megtudja ki a gyilkos, és hogy ki fog meghalni. Amíg mindezt nem tudja, el sem kezdi egy könyvét sem. Eszembe is jutott akkor egy könyvkiadó gondolata, ahol úgy terjeszteném a könyveket, hogy egy szerzőmnek sem engedném meg, hogy befejezze a művét.

Csak mellékesen tettem neki említést Eszterről és a telefonról, hogy a panel lakás jobb napokat is látott egyik ajtófélfájának támaszkodva, csak annyit kérdezzen, hogy miért. Nem tudtam. Csak. Azt hiszem fel kell hívnom. Csak mondom. Nem mintha engedélyt szeretnék tőled kérni. Nem is válaszolt, mert miért is mondott volna bármit. Kimenekült a panel lakás szűkös kis konyhájába, hogy főzzön, vagy süssön valamit, a mosogatást persze rám hagyva, mint mindig. De még mielőtt nekiestem volna a feltornyosult mosatlanoknak, egy utolsó falattal a szájában, máris előttem termett, hogy jól van, jártatok két hónapig, de mondd meg nekem de őszintén, mi az a két átkozott hónap, és mikor volt az már. Szinte sikoltva nevet az arcomba, majdnem félre nyelve a falatot. Miért kell most akkor felhívnod, főleg azok után amit veled tett. Miért mit tett velem, kérdezem. Hát nem becsapott, nem rászedett, te mondtad egyszer, ha jól emlékezem. Én nem mondtam ilyet. Akkor azt sem te mondtad, hogy semmi különös és szeretni való nem volt benne, hogy még normálisnak sem volt mondható, sem ő, sem a családja? Hogy az anyja és az apja is alkoholista volt, hogy mind a ketten télen és nyáron is otthonkában, és papucsban jártak mindenhová? Még ennek a lakásnak az avatójára is, ami után csak annyit tudtak rólad mondani a lányuknak, hogy te milyen büdös vagy. Nem te mondtad, hogy miután megittak minden alkoholt, úgy tántorogtak ki a lépcsőházba, mert hogy sietniük kell a te Esztered kistestvéréhez a kórházba, aki ha jól tudom, nyomorék volt. Talán púpos, vagy mit tudom én. Akkor meg minek akarod felhívni?

Mielőtt válaszoltam volna, Eszter arca, illetve arcai jutnak az eszembe, ahogy a Csepeli Strand előtt új fürdőruhát és szalmakalapot vettem neki, majd egy napszemüveget, és egy gumimatracot, miközben ő a fürdőtáskák között válogatott, én meg nem tudom miért, a nagy költekezésben, egy stopperrel leptem meg magam. Látom Eszter arcát, ahogy a magammal hozott puha pokrócot leterítem elé a földre, ahogy a már amúgy is barna hasát a naptejjel kenem be, ahogy visszatértem hozzá egy lángossal, vagy sült hallal, vagy vattacukrot, vagy kakaós palacsintával, ahogy a pezsgőfürdőbe vittem, ahogy kabint váltottam neki, ahogy a cápák között vele úsztam.
Az nap elviselhetetlen volt a hőség a panelben, már délelőtt is, és bár telt ház volt a strandon, jól éreztük magunkat, annak ellenére hogy test ért testhez, hogy a szokásosnál is több idétlen kölyök vett körül minket, hogy nem egy idióta cirkuszolt tejfölös lángossal a kezében, hogy a taknyos öregeknek mindenkihez és mindenhez volt egy epés megjegyzése. Már éppen elhörögtem volna magam akkor ott a rendszerváltás környékén, a Csepeli Strandon, azon a vasárnap délelőtt, ahogy egy jó másfél mázsás nő a Himnuszt horkolva aludt mellettünk, amikor hirtelen kiáltás hangzott a legközelebbi medencéből. Van valakinél stopper, kérdezte a valószerűtlen erős, de nem kétségbeesett hang gazdája, akit komolyan vettem, még ha elég furcsa figura is volt. Némi csönd, és bizonytalankodás után igennel válaszoltam, hogy van nálam. Jár is, kérdezte a férfi, bal karján egy Bűn az élet, a jobb karján pedig egy Szeretlek Orbán Éva, tetoválásnak aligha nevezhető tintapacával.

Újra csönd, aztán megint én, hogy igen, jár is, uram. Na, akkor most állítsa meg!

Hallgattam. A feleségem szerint megint csak képzelődöm. Nem tudom, mondom, és arra gondolok, de jó is esne egy pohár bor, vagy kettő. Az egyiket gyorsan, a másikat meg kortyolgatva innám meg a közeli Rocki Bárban.

– Te meguntál engem. Nem, dehogyis, hogy gondolod. Hívd fel, de titokban, a tudtom nélkül. Hívd fel úgy, hogy ne halljam, és hogy ne is tudjak róla. De én éppen azt akartam, hogy tudd, hogy felhívtam. Nem akartam titkolózni, mert miért ne tudhatnád, hogy felhívom? Nyolc, vagy nem is tudom hány éve, még a nevét sem ejtetted ki, erre most, most akarsz vele megalázni? Rosszul vagyok tőled. Nem is volt jó, lássunk tisztán, és legyünk korrektek. Utoljára kérdezem, ki az az Eszter. Egyáltalán milyen Eszter? Csak telefonálni akarok neki, csak beszélni szeretnék vele. De miért, és miről? Nem tudom. Talán a régi főiskolai évekről, az itt, ebben a panel lakásban megélt… Megélt miről? Szerelemről? A kettőtök panel szerelméről? Már ez a szó kapcsolat is milyen nevetséges. Te mondtad, nem én. Persze, én mondtam, de te gondoltad, de ostoba. De tudod mit? Ha te telefonálsz neki, én elmegyek, elhagylak a francba. Mert úgy látom nem lehet veled beszélni, nem lehet veled mást csinálni. Visszamegyek Újpalotára az anyámhoz. Az anyádhoz? Aki három évesen kitett az utcára? Aki kitagadott az örökségéből? Aki az apád hagyatéki tárgyalására még meg sem hívott, amiről persze nem is tudtál, hogy aztán a húgod örököljön mindent, aki még csak le sem szarja az anyádat, de még téged sem, hogy aztán a közösségi oldalon Ő ossza az észt, és tegyen közé bölcsebbnél bölcsebb posztokat, arról, hogy ki és miért is jó ember? Normális vagy te? Tudod mit beszélsz? Hallod amit mondasz? Akkor ahhoz a férfihez megyek, aki bármikor tárt karokkal fogad. Persze.

Miközben fenyegetőzik, a spejzból a legnagyobb bőröndöt előhalászva készül pakolni, és elmenni. Kezemben egy lehűtött sörrel, amit még a Bajnokok Ligája döntőjére vettem és hűtöttem be, érzem ahogy feltámad az utcán a szél, és nézem, ahogy egy ember a kalapját fogva igyekszik elérni a 159-es buszt. Ha jól számolom még tizenegy óra és hajnal lesz, vékony, izzó csík a Csepeli Panelrengeteg egének keleti felén. Hallgatok. Olyan szép minden. Ki kellene találni valamit. Eszembe jut egy lány, aki egy évig az osztálytársam is volt, akinek a helyi újságos is megírták a történetét, aki két álló hétig állt egy Csepeli buszmegállóban, amíg megérkezett a kedvére való busz, a kedvére való férfivel. A cikk címe, ami erről a lányról szólt, talán éppen Panel szerelem volt.

Közben a feleségem magának sír. Bár az arcán látszott néhány könnycsepp, de igazából befelé ömlött minden. Remegett a válla, és nem tudott mozdulni. Nem esett össze, nem szólalt meg, és meg sem ütött. Ha össze is esett volna, ha meg is szólat volna, ha meg is ütött volna, az már nem lett volna az igazi. Meg szerettem volna ölelni, átfogni, megsimogatni az arcát, de tudtam, hogy úgy sem érezne, és látna.

Kint az Erdősor utca magasságában fúj a szél, én meg kalapot sem vettem. A Vörös Sárkány ABC melletti telefonfülkéből tárcsázok. Ő veszi fel, hallom a hangján, hogy ivott. Eszter, kérdezem. Igen, suttogja. Mi a baj, Eszter, kérdezem. Nem tudom, mentsen meg, bajban vagyok, mondja. Megyek, Eszter, megyek, mondom. Siessen kérem. Soha nem tettem még ilyet, de most talán bosszúból is, de megittam három üveg sört. Kettőt, Eszter, kettőt, mondom. De semmi baj, megyek, Eszter, sietek. Ballagok hazafelé, úgy fúj, hogy szemetes konténerek, és műanyag kukák borulnak az oldalukra. Leszakított ereszcsatorna integet, hogy ne menjek tovább, ne menjek tovább. A nehéz esők is rákezdenek, hogy a csorba betontetőket mosogassák. Jól van, mindjárt otthon vagyok, drága, Édes Eszter.

4465
Janna - 2016. június 18. 11:20:11

Egy szuszra íródott gondolatok?
Nyomot hagyott: https://youtu.be/...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.