Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Szeretemváros
A Tisza Csongrádnál csodálatosan szép. Mariann, a szentesi rádió munkatársa, és Tollforgató, a szomszéd város hetilapjának szerkesztője egy csónakban ringatóznak a pontonhíd közelében. A folyó csendes, lágy hullámai pihentetőek. Ez az, amire vágytak mind a ketten: szabadon élvezni a ragyogó napsütést.
Mariann a hidat figyeli. Kezét szeme elé tartja, úgy nézi a monstrumot.
– Szenzációs ez a híd – szól, majd még hozzáfűzi: – Gondolom, nagyon régen építhették.
A férfinak hátra kell néznie, hogy szemével is érzékelje a matuzsálemkorú átkelőt. Nem először látja, mégis csodálattal tekint a vén létesítményre. Két autó gurul át rajta éppen a Nagyrét irányába, alattuk hangosan zörögnek a talpfák.
– Igen, régen – nyomatékosítja a lány kijelentését. – Olvastam valahol, hogy elődjét 1896-ban fából állították fel. Állítólag a nagyréti gazdák adták össze a pénzt, anno ezer forintért vásárolták meg az esztergomiaktól. Aztán a háborúban lebombázták a románok, majd a németek is, többször újjáépítették, katonai pontonokat szereltek alá. Egyébként valóban szenzációs, talán egyedüli az országban. Már filmet is forgattak rajta.
Mariann hangosan felnevet.
– Tudom, tudom, az Appassionátát. Forgatásakor a statiszta bátyám katonaként többször is átvonult a hídon – veti közbe gyorsan, aztán megkérdezi: – Mit gondolsz, meddig maradhat még fenn?
A felvetés jogos, Tollforgató elmereng a témán.
– Egy párszor már halálraítélték. Szükség van rá, mindenki tudja. Hogy meddig maradhat? Ki tudja? Talán amíg kicsit fentebb fel nem épül a tervezett vízlépcső. Akkor felválthatja egy modern híd.
– De hát megint elvetették – veti közbe a lány.
– El. Már másodszor, ha jól tudom. A vízlépcső tervezete a 30-as évekre nyúlik vissza. Azóta Tiszalök, Kisköre, lentebb Újbecse megépült, Csongrád kimaradt a szórásból. Talán nem örökre, hiszen a szakemberek szerint szükség lenne rá. Érdekessége a dolognak, hogy még mindig a felszínen lebegtetik. A zöldek tiltakoznak is emiatt.
Mariannt feltehetően érzékenyen érinti a civil szerveződés (vagy párt?) említése. Kissé felemeli a hangját.
– Ó hát a zöldeknek semmi sem tetszik. Tiltakoznak az atomenergia ellen, nem kellenek nekik a szélkerekek, a természetre károsan hatóknak tartják a duzzasztókat. Tudod, mire rágtam be, de nagyon? Arra, amikor addig protestáltak, mígnem megtiltották az egyre jobban elszaporodó kullancsok méreggel való permetezését. Néha az az érzésem, hogy fontosabb számukra az állat- és növényvilág, mint az ember.
– Tudod, kislány, egészségünk megőrzése érdekében az emberiségnek nagy szüksége van az egészséges állat- és növényvilágra. Talán emiatt az a sok fontoskodás – magyarázkodik az újságíró.
Mariann bosszúsan közbevág.
– Jó, jó, de valahogy mérlegelni, súlyozni kellene a dolgokat. Nem gondolod?
– Mérlegelni?.. Igen. Azt kellene… – Tollforgató eltűnődik egy pillanatra. – De tudod mit? Én most egy jó hideg sört súlyoznék inkább. Te hogy vagy vele?
A választ meg se várva a lány felé nyújt egy dobozzal. Mariann megköszöni az italt, belekortyol, majd témát váltva megszólal:
– Apropó! Nem azt ígérted nekem, hogy lecsorgunk a Körös-torokig?
– De, igen – feleli a férfi.
– Akkor ne aludj! – kiáltja feléje a lány, a csónakból kihajolva vizet locsol rá.
Tollforgató eloldozza a kikötői kötelet, aztán egy nagy lendülettel ellöki magukat a parttól. Már a folyó közepén járnak, amikor Mariann újabb kérdést tesz fel.
– Nem gondoltál még arra, hogy átköltözz?
– Hová is, ha szabad kérdeznem?
– Hát Szentesre.
– Jó kérdés. A munkám miatt nem lenne hátrány, ha ott laknék. Együtt lélegezni a várossal, benne élni! Ezt az érzést egyébként már ecsetelte előttem egy képviselő.
– És te mit válaszoltál neki?
– Semmit. Tudomásul vettem, hogy a város vezetői azt szeretik, ha a lapjuk újságírója helybéli.
– Akkor?
Tollforgató megvonja a vállát. A kérdésre kérdéssel kezdi a választ.
– Mit mondhatnék erre? Azt, hogy nem költözöm. Ennyi…– szól, majd sietve a söre után nyúl, a szájához emeli a dobozt, iszik.
Csorognak lefelé a Tiszán, ráérősen, pihentetett evezők mellett a folyó sodrására hagyatkozva. Fent ragyogóan süt a Nap, a víz felett hűs szellő lengedez, elég ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Egy darabig hallgatásba burkolózva figyelik egymást, aztán kissé szabadkozva Mariann töri meg a csendet.
– Bocs’, nem gondoltam, hogy ennyire ragaszkodsz Csongrádhoz.
– Igen, ragaszkodom. Nézz körül. Amit itt látsz, abból egy kis rész az enyém is. A folyó, a partjait övező ártéri erdő, a védőtöltés mind-mind a gyermekkoromat idézi. Itt nőttem föl, itt vannak a gyökereim. És ide kötnek az emlékeim is. Csongrád nagyon szép város, fáival, parkjaival, a folyóval, annak holtágával, a belsőváros múltat idéző házaival az Alföld gyöngyszeme lehetne. És akkor még nem beszéltünk a csodálatos Körös-torokról. Nem kell messzire utaz¬nod ahhoz, hogy ten¬ger¬par¬ton érezd magad. Azt a gyönyörűséges homokpartot, amely nyaranta itt, a szabad strandon vár, nem találod meg sehol másutt az országban. Megértheted, ezt a sok szépet egyszerűen nem tudom magam mögött hagyni.
– Még tizenöt kilométerre sem? ¬– kérdezi a lány, egy huncut mosolyt is megenged hozzá.
– Még annyira sem – válaszol a férfi.
Mariann nagyot sóhajt, a part felé tekint, úgy mondja:
– Talán igazad van. Ez valóban nagyon szép város.

#

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.