Tóth Sarolta: Lámpaláz - Kilencedik történet (2016. július)

A lámpaláz a magamutogatás előszobája. Sok idegen, és köztük néhány számunkra fontos nézőközönség, hallgatóság előtt jól szerepelni, tapsot érdemelni. A színészek jól ismerik ezt a kinek kellemes, másoknak kellemetlen, izgatottság érzést.
Én ezt sokáig nem ismertem. gyerekként sokat szerepeltem iskolai ünnepélyeken, falusi rendezvényeken. Mindig magabiztosan léptem színpadra, eszembe sem jutott, hogy drukkoljak. Családomból soha senki nem vett részt ezeken az
ünnepségeken. Akkoriban ez fel sem tűnt nekem, mert mindig más dolguk akadt, vagy egyszerűen nem voltak kíváncsiak rám. Most, öregen kezdett el fájni visszamenőleg ez a távol tartó közönye a családomnak.
Már felnőttként mégis megismertem a lámpalázas - számomra igen frusztráló, félelmetes - érzést. Már tanárként doktoráltam középkori történelemből, és december végén meghívást kaptam az avató ünnepségre. A gimnázium igazgatója - ahol akkor tanítottam - nem akart elengedni az avatásra, mondván, neki nincs szüksége doktorokra, az óráimat meg kell tartanom. Erre természetesen nem volt lehetőség,mert legalább három napnyi távollétre volt szükségem ahhoz, hogy a távoli városba elutazzam az avató ünnepségre. Nem számolva a következményekkel engedély nélkül elutaztam - és családi szokás szerint - egyedül.
Az avatási szertartásrend szerint - ezt akkor tudtam meg - annak a személynek kellett latin nyelven megköszönni a doktorrá avatást, aki legutóbb védte meg disszertációját.
Sajnos, ez éppen én voltam. Az aula /díszterem/ előtt a szertartásmester sorba állította az avatásra várókat és kezembe nyomott egy papírlapot, melyen a köszöntő szöveg volt felírva.Tudatta velem, hogy ezt az avatás végén a Tisztelt Bizottság elé kiállva nekem kell elmondanom, lehetőleg szabadon, tehát gyorsan tanuljam meg. Pánikba estem, de sikerült a szöveget - nem volt hosszú, csak nyolc mondat - megtanulnom és eldadognom. A visszafojtott idegesség azután kitört rajtam.A délutánt a kollégiumban töltöttem az esti vonat indulásáig, ám
néhány óra múlva magasra szökött a lázam, kihívták a mentőt és a klinikára vittek vizsgálatra.Ott töltöttem - megfigyelés végett - az éjszakát, de semmi bajom, csupán ideglázam lett.
A doktori cím az állásomba került, mert áthelyezés nélkül elbocsátott az igazgató a következő tanévben. kerestem és találtam másik állást, de az árát nagyon megfizettem.
Évek múlva érett meg az a gyümölcse, amit várhattam tőle: a Tanítóképző Főiskolába kerültem filozófiát és vallástörténetet oktatni. Itt éreztem második alkalommal - és egyben utoljára - a lámpalázat, amikor először léptem a majdnem száz főiskolás hallgató elé előadást tartani kezemben egy mikrofonnal - emlékeztető jegyzetek nélkül. Csak az első tíz perc volt nehéz, simán, érthetően, jó ritmusban másfél órán át beszéltem a témáról és nagyon élveztem a sikert. Nem mindig én tartottam az előadást, de amikor sorra kerültem, mindig megteltek a padsorok. A lámpaláz nekem segített.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.