Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.11.18. 21:34
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.11.18. 18:16
Miklós! Lélekben hordozlak magamban minden nap és sok erőt, kitartást és erőt kívánok a gyógyuláshoz tartó úton! Rose Ha csend van, hát olvaslak...

2018.11.18. 15:22
Kedves Józsi ! Köszönöm szépen ! Smile

2018.11.18. 15:21
Kellemes délutáni pihenést kivánok szeretettel ! Heart

2018.11.18. 12:18
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.11.18. 11:41
Szép napot kívánok! Szeretettel megosztom: Könyvbemutatóm videofelvételét oldalamon, a könyvajánló végén, csak alkotói barátkozások, ismerkedések ... Bővebben

2018.11.18. 11:05
Kitti drága! Köszönet az üdvözletért. Sajnos az utóbbi időben ismét gondjaim akadtak a szívemmel, így a terhelhetőségem is erősen lecsökkent... Bővebben

2018.11.18. 11:02
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2018.11.18. 08:59
Janna! In Love Rose

2018.11.18. 08:58
Miklós! Üdvözöllek szeretettel, nagyon örülök, hogy látlak! https://www.youtu.
..HJyJ9xYEFA

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: rugami
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Fedák Anita: Innen csak elmenni lehet...
A köves úton haladva az jutott eszébe, hogy a füvet lenyírhatná már valaki. A falu első embere ott kullogott a háta mögött és mintha belelátott volna a gondolataiba hangosan magyarázkodott.
- Holnap első dolgom lesz szólni valamelyik közmunkásnak, hogy kaszálja le a füvet.
Belépve az önkormányzat által fenntartott szolgálati lakásba először a penész és a doh szagának átható bűze csapta meg az orrát. Akaratlanul is az ablakhoz lépett, hogy a pállott szag ne bújjon be a ruháiba még arra a kis időre sem, amíg megszemlélik hol is kell majd laknia az elkövetkező hónapokban.
- Bútorok nincsenek? - fordult a polgármesterhez, majd az utána belépő iskolaigazgatóra nézett. Utóbbi csak vonogatta a vállát, hogy fogalma sincs van-e ebben az egyszobás lukban az avas levegőn kívül másnak.
- A konyhában van egy szekrény meg egy villanyrezsó. Ennyi van, de ingyen szállásért mit akar még? - mordult egy kurtányit a falu első embere, és már terelte is a másik helyiségbe, ami a konyha lett volna.
A zsebkendőnyi nagyságú főzőfülke betonpadlójára tekintve már tudta, hogy a felkínált szolgálati lakást nagy valószínűséggel vissza fogja utasítani. Mivel azt is tudta, hogy a falunak nagyon kell a tanár, mert pedagógushiánnyal küszködik a zsákfalu, bízott benne, hogy nemleges válasza után a helyiek találnak valami köztes megoldást az itt maradására.
- Nem tudok most új bútorokat venni és amint látom a fűtéssel is gondok lennének télen. Ez a kályha itt a sarokban azt jelenti, hogy minden nap nekem kellene be fűtenem ha jól értem - fejét felszegve nézett a kísérőire akik csak némán bólogattak. - De fát biztosítana az önkormányzat, az ingyen lenne - vetette oda a polgármester, de látva az elszántságot és az ellenállást a szemében jobbnak látta inkább kisomfordálni a szolgálati lakásból.
- Akkor menjünk át Galambosékhoz az Erdész utcába. Ott adnak ki albérletet a nyáron itt nyaralóknak, most üresen áll. - szólt az iskola vezetőnője.
Nő volt, látta, hogy leendő kolléganője bizonyára komfortosabb lakhatáshoz szokott.
- Honnan is települt át? Erdélyből? - kérdezte a kilépő tanárnőt. Editnek az arcán apró remegés futott át, mert az egyetlen, amire nagyon érzékeny volt, az a szülőföldje, Kárpátalja.
- Nem, Ungvárról - vetette oda csak úgy a foga hegyéről és hagyta hadd törje a fejét ez a görbe orrú lassan öregedő iskolamesternő, hol is van az Ung-parti város.
- Szívem szerint az angol nyelvet vezetném már be az iskolámba, de a szülők jelentős hányada kint dolgozik Németországba és ragaszkodik a német nyelvhez - próbálta terelni másra a szót a falu pedagógusainak első számú vezetője, és Edit most érezte először, hogy láthatatlanul próbál beletaposni az önérzetébe.
Egy-egy, gondolta, de szótlanul követte a kis csapatot, akik autókba szállva mentek még a szomszéd utcába is. Galambosékkal könnyen megegyeztek. Az emeleti szoba-konyhás fürdőszobás lakrészt ötvenezerért kiadják úgy, hogy az önkormányzat fizeti a rezsiköltségeket állt a szerződésen, amit még aznap összeütöttek és közölték, hogy augusztus 20-ka után már be is költözhet.
Egy év munkanélküliség után Edit kicsit úgy érezte, talán most már révbe ért. Igaz hogy Nógrád megye egyik zsákfalujába sikerült csak munkát találnia, igaz, hogy a helyiek "gyüttmentek" hívták a háta mögött, de bízott benne, hogy a tanítványai majd elfogadják. Több mint húsz éves pedagógusi pályafutása alatt megélt már sok mindent, úgy érezte, hogy a háborús Ukrajnából elmenekülve őt már nem érheti semmilyen olyan rossz, ami felülmúlja a pénztelenséget, a szegénységet, a kilátástalanságot, a lelki terrort.
Nos, a fentieken kívűl nem számolt néhány emberi negatív tulajdonsággal. Mint az irigység, az emberi butaság és gonoszság. Az ötödikeseket kapta meg osztályként. Boldogsága határtalan volt. A legnagyobb létszámú csoport volt, harminc gyerek. Míg a többi osztályokban, az alsósokat kivéve - még a tízet sem érte el mindegyik. Gondok vannak ám itt az iskolába, suttogta esténként a házi nénije, mikor hazatért. A nyugdíjas korú Magdi néni egy szatócsboltot vezetett az udvar egy másik épületében, míg az ő emeleti lakrésze a bolt felett volt. hazatérve akaratlanul is el kellett mennie a boltajtó előtt, így amint megpillantották azonnal beinvitálták egy kis helyi pletykára. - Az a baj az iskolába, hogy nincsenek szaktanárok. Se matematika, se testnevelés, se ének tanító. Némettanár se volt, amíg magácska ide nem jött. De milyen jó, hogy jött, mert már maga miatt hagyta itt sok szülő a gyerekét és nem vitte el Pásztóra - mondta egy szuszra el az idős néni, aki olyan szép ízes palócnyelven beszélt, hogy Edit napestig elhallgatta volna.
- Tudja, nálunk azt mondják mindig, hogy innen csak elmenni lehet. Nem jön ide, ebbe a zsákfaluba senki... Edit hallotta ezeket a szóbeszédeket, de úgy volt vele, hogy helyi pletyka az egész, nem sok valóságtartalma lehet. Bár a leendő osztály szülőivel beszélgetve azok el-el ejtettek néhány mondatot arról, hogy mivel az iskolában olyan nagy a szaktanárok hiánya, hogy a matematikát már a magyartanár tanítja, a testnevelést meg a fizikatanárnő, a diákok nagy hátránnyal indulnak neki az általános iskola utáni továbbtanulásnak. Inkább a több kilométerre fekvő Pásztorra utaztak a diákok, ahol megfelelően fel tudtak készülni az érettségire, suttogtak a jól értesültek.
Mikor elterjedt a faluba, hogy ide jön egy "valódi" némettanár, nagy sóhaj futott át a közösségen: ugye még is csak van olyan pedagógus, aki az isten háta mögötti Cserhát alján elterülő kis faluba eljön tanítani. Megcáfolva a helyiek által már szlogenként emlegetett "innen csak elmenni lehet". A tanárnő ezekre a pusmogásokra csak mosolygott, mert mit tudhatták ezek az egyszerű emberek, mit élt ő át, amíg ide eljutott. Az első tanítási hetek eseménytelenül teltek. Ismerkedett a gyerekekkel, a kollégákkal, bevállalt minden plusz munkát, hogy a délutánjai se legyenek egyhangúak.
Azt már az első napokban észrevette, hogy a felsőbb osztályokban, a saját ötödikeseit kivéve - csak elvétve lát "magyar" gyerekeket. Nem kellett kérdezősködnie, hiszen a helyi kontyos rádióból leszűrte, hogy a roma gyerekek miatt vitte el nagyon sok szülő a gyerekét a városba. Mert néhányat kivéve, a magatartásukkal bizony akadtak gondok. Még otthon, Kárpátalján tanított ő roma gyerekeket Kincseshomokon, egy Ungvár melletti faluban, de azok bár nagyon de nagyon szegények voltak, nagy tisztelettel voltak tanítóik iránt. Talán azért, mert ahányszor családlátogatásra ment, mindig vitt magával egy táska ruhát, cipőt, némi élelmet, hiszen tudta, a diákjai nem azért nem járnak iskolába, mert csavarognak. Azért nem járhattak, mert nem volt cipőjük és rendes ruhájuk, amiben télen iskolába mehettek volna. Itt más világ van, próbálta magának magyarázni a helyzetet. Némely tanulók olyan méregdrága okos telefonnal játszanak az órán, amilyen neki még ötven éves korában sem volt. Márkás ruhák, cipők voltak ezeken a gyerekeken és biztos volt benne, hogy nem a munkanélküli segélyből vették a szüleik. Az, hogy végül is miből telik ennyi drága holmira a roma szülőknek végül is nem érdekelte különösebben. Más világ volt itt Magyarországon, aki dolgozott, az boldogult is, konstatálta és ezzel pontot is tett a gondolatai végére. A kollégái egyszerű falusi tanárok voltak, szerényebbek öltöztek mint néhány tanítványuk. De ez így volt természetes ezt így fogadta el Edit is.
Már jócskán benne jártak az ősznek, amikor egyik nap különös dolog történt az egyik óráján. A táblára írta az aznapi tananyagot, amikor valami koppant a táblán majd a földre esett. Még meg sem érkezett fordulni, mikor golyózápor szerűen kopogtak a táblán, a falon... a gesztenyék. A háta mögött ülő hetedikesek közül néhányan teli táska gesztenyével érkeztek az iskolába és mivel nem érdekelte őket a módbeli segédigék ragozása, megdobálták a táblára író Editet. A némettanárnő, aki egy narancsos ukrán forradalommal majd az azt követő ukrán-orosz háborúval a háta mögött jött el egy másik országba, a gesztenyék kopogásától nagyon megijedt. Eszébe jutott a bezúzott lakása ablaka, az éjszakai lövöldözések és ernyedten roskadt a padlóra. Nem lőnek, szerencsére csak gesztenyék, futott át rajta, majd összeszedve magát sápadtan kitámolygott a folyosóra. Diákcsíny volt, magyarázta a tanáriba, míg kollégái felháborodottan próbáltál meggyőzni, ebből fegyelmit kell csinálni. Azt nem lehet, érvelt az igazgatónő, ott volt köztük Lajoska is. Utóbbi az egyik helyi fuvarozó vállalkozó fia volt, aki a legnagyobb szponzora volt az intézménynek.
Az ügy az egész helyi közösséget megosztotta. A polgármester behívatta a testületi ülésre és indítványozta, hogy adja Edit bíróságra az ügyet, mert micsoda dolog az, hogy a romák megdobálják a tanárnőt. Nem csak romák voltak, érvelt Edit és különben is, nem is találták el, nem sérült meg. Arról nem beszélve, hogy még életében nem volt dolga bírósággal, és ha lehetne, akkor most sem szeretne tárgyalásokra járni. Az ügy még hetekig szóbeszéd volt a községben, aztán lassan elcsitultak a kedélyek. Edit minden délután ott maradt a napköziben. Eleinte furcsának találta, hogy itt, Magyarországon 26 órás a tanárok kötelező óraszáma. Ungváron 18 órát kellett csak tanítaniuk, sőt hetente egy szabadnapja volt minden tanárnak, a felkészülésekre. Itt kevés a tanár, gondolta, azért kell fél nyolctól délután négyig az iskolában lenni.
A délutáni tanulószobások 98 százaléka roma tanuló volt. Ingyen ebéd járt nekik, majd háromkor ingyen uzsonna. Tanulni egyik sem akart, inkább kint fociztak vagy az udvari padokon ülve beszélgettek. Egyedül a német leckét csinálták meg, szemére is rótták a nagyobbak, hogy "maga mindig ad házit, bezzeg a többi tanár..." Ilyenkor azzal ütötte el a méltatlankodók szavait, hogy aki Németországba szeretnek az apjával dolgozni, annak tanulni kell a németet. Ez jó érvnek bizonyult, kelletlenül, de megcsinálták a házi német leckét. Edit nehezen tudta elfogadni ugyanakkor, hogy a délutáni ételt néha a földre vagy nemes egyszerűséggel nekidobták a falnak. Eszébe jutottak az otthoni, ungvári nélkülöző évek, mikor hónapokig ne kaptak fizetést a tanárok és egyik napról a másikra kellett élniük, beosztva azt a kis semmit, ami a tartalék volt.
Azt is nehezen tolerálta, hogy néhány kolléga amolyan "letudom" módjára állt hozzá az óráihoz. Tíz perces késéssel vagy előfordult, hogy egyáltalán nem ment be az osztályba. Az ajtón kiszűrődő hatalmas zsivajtól persze a szomszéd tantermekben sem lehetett normális órát tartani. Ha nagy ritkán ezt szóvá tette, akkor megkapta a "mit akarsz te,gyüttment, itt mi diktálunk" szavakat. Ilyenkor inkább elfordult és elment, otthagyva a kollégát, aki "hálából" mindenféle rosszindulatú pletykát kezdett terjeszteni róla.
- Maga hol tanult meg ilyen jól magyarul? - szögezte neki egyik délután a kérdést Hunor. A nyolcadikos roma tanuló, akinek minden felmenője ács volt és színjeles bizonyítvánnyal büszkélkedhetett, mindig szívesen beszélgetett Edittel.
- Magyar vagyok, magyarnak születtem Munkács mellett. Hallottál Zrínyi Ilonáról?
- Igen. Tanultuk, hogy ő volt Rákóczi anyja.
- És Trianonról hallottál-e?
- Nem. Azt még biztos nem tanultuk.
- Ahol születtem régen Magyarországhoz tartozott. Csak egy buta politikai döntés után elcsatolták. Mint Erdélyt és más nemzetrészeket.
- Ahol lakott ott voltak más magyarok is?
- Hát persze. A szülőfalum például színmagyar lakosú.
- Akkor miért lett némettanár?
- Mert szeretem a nyelveket. Négy nyelven értek és beszélek. Az azért jó, nem?
- Én építész szeretnék lenni. Hidakat szeretnék építeni.
- Az szép szakma. Majd egyszer építs egy olyan hidat is, amely összeköti Kárpátalját Magyarországgal. A magyarokat a magyarokkal.
A kamasz némán nézett Editre és szemében valami furcsa fény villant. Nem tudható, hogy értette-e amit Edit szimbolikusan mondott vagy valójában csak a híd szerkezetén tűnődött el: mekkora nagy is lehet egy olyan híd? Viszont az is előfordult, hogy valamelyik tanítványa, ha rossz jegyet kapott, leukránozta és dühösen kifakadt: menjen haza, maga ukrán nő! Galambosék viszont nagyon megkedvelték a lakójukat.
Galambos Gabi bácsi a hazatérő tanárnőnek mindig nyomott valami friss gyümölcsöt vagy zöldséget a kezébe. Magdi néni a helyi palóc népviseletről magyarázott neki esténként. Még egy babát is felöltöztetett neki, odarakta a szobája szekrényének polcára. A helyiek már ismerősként köszöntötték az utcán. A szülők pedig száz százalékos jelenléttel képviseltették magukat a szülői értekezleteken, ami igen csak ritkaságba ment a többi osztályoknál. Május környékén már burkoltan tapogatóztak, kérdezgették, marad-e még a következő tanévre. Mert nagyon jót tett az iskolának a tanárnő jelenléte. Edit mindig kitérő válaszokat adott, mert ő már tudta azt amit a többiek még nem. Új állás lehetőséget kapott, ami közelebb van leendő lakhelyéhez. Már számolta a napokat. De nem volt szíve még megmondani az osztályának sem, hiszen nagyon megszerette őket.
- Azt mondta Edina néni, a magyartanár, hogy magát innen nemsokára kirúgják - bújt hozzá egyik délután Pálma, a kis tanítványa. - Ez igaz, tanárnő?
- Nem igaz, de valóban elmegyek kicsim - mondta mosolyogva magához húzva a szöszke kislányt. - Még végigtanítom a tanévet, megvárom a ballagást és elbúcsúzunk.
- Akkor már nem is lesz többet németünk? - futotta el a könny a szöszke lányka hatalmas kék szemeit.
- De, lesz német. Csak már más tanár nénivel. Aki ugyan úgy fog majd titeket szeretni, ahogy én, kicsim...
6081
varonklari - 2018. november 15. 08:14:33

Kedves Anita!
Örülök, hogy rátaláltam erre az írásodra. Sok gondolat fogalmazódott meg bennem: életutak, nehéz sorsok, megoldatlan élethelyzetek, saját harcunk, amit magunknak kell megvívnunk önmagunkkal, vagy másokkal, a küzdeni akarás, a tett vágy...kitartás, önzetlenség...
Kétszer is elolvastam, köszönöm, hogy megírtad!
Szeretettel: KláriRose

4302
Fedak Anita - 2018. július 16. 20:41:48

Kedves Ida!
Köszönöm, hogy benéztél hozzám és olvastál.
Szeretettel: Anita

2678
Emperor - 2018. július 16. 20:19:33

Emlékek, fiatalság, tenni akarás, küzdelem... s mi minden lapul az emlékek mögött?... Jó volt olvasni, kedves Anita.

Szeretettel,
Ida

5548
babumargareta - 2016. augusztus 16. 18:58:07

Kedves emékeidhez szeretettel gratulálok,,,baráti ölelésem,,,BabuHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.