Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Sabján László: Bűnösök (2016. szeptember)
A lány szorosan a férfi mellé kuporodott, magára öltötte védelmező ölelését. Csaknem elszenderedett már; néha arra eszmélt, hogy egy villanásnyi álomkép suhan el előtte, s ilyenkor megijedt kissé. Nem akart álomba merülni, ő ébren akarta tölteni ezeket a meghitt, csodás perceket.
Nem volt meztelen, a férfi nem szerette a hanyag pőreséget. Finom fehérneműje fölött a férfi inge úgy fedte be karcsú testét, egészen a térdéig, mint egy hálóköntös. A férfi is félig fel- vagy leöltözve hevert a hátán, s lehunyt szemmel ölelte magához a lányt. Ő sem akart elaludni, élni akart, s érezni. Érezni a fiatal nő bensőséges jelenlétét, érezni a boldogság e kicsiny morzsáját.
A szoba hűvöse jól esett a lány fölhevült testének, amely csak lassan csillapodott. S bőrének jól esett az erős ujjak gyöngéd, önkéntelen cirógatása a vállán; az érintés megsemmisítette az ing könnyű anyagát, mintha az nem is létezett volna. Mindeközben újra és újra magába szippantotta a férfi illatát, s mindannyiszor álmodozón mosolygott hozzá.
Már percek óta hevertek mozdulatlanul. Ezek voltak a legszebb percek a lány életében. Nem a lángolás, az izzás, az édes haldoklás az erős karok fogságában, a kéj ellenállhatatlan gravitációja… A legszebbek mindig a megnyugvás percei voltak számára. Mintha mindaz, mi megelőzte e csöndes egymásba olvadást, csak azért történt volna, hogy végre e boldog állapotba, ebbe az édesen nehézkes, fáradt nyugalomba jussanak. Mintha mindennek csupán ez adott volna valódi értelmet.
Szerette a férfi szótlanságát, mozdulatlanságát. S ilyenkor… önmagát is szerette. Hitte: csak ilyenkor létezik igazán, s létének egyéb, környező ideje puszta árnyjáték, nem több. Nem is akart már létezni másképpen, máshogyan. De mert muszáj volt, ez a szoba olyanná vált számára, mint a legszentebb hely a világban, az egyetlen hely, ahol bármit kérhet, s ahol ő maga bármit megtehet. Minden más talpalatnyi hely a külvilághoz tartozott. S a külvilág nem szerette őt. Ő sem szerette a külvilágot. Örök bolyongásában itt lelt menedékre, helyét csak itt tudta megtalálni, s csakis e helyen volt képes érezni létjogosultságát.
Egyszerre mozdultak, egyazon pillanatban. Oly tökéletesek voltak e pillanatok… A férfi felkönyökölt, hogy fölébe hajoljon a lánynak, épp amikor annak finom, törékeny ujjai megindultak, hogy kissé eljátsszanak mellének bodor szőrzetével. Milyen csodálatos is… Egyszerre mozdulni…
A csók hosszú volt, mély és éber. Közöttük nem létezett fülledtség, és ábrándos reflexek. Minden tiszta volt, éles és meghitt. Egyek voltak…
A férfi – midőn oltotta szomját – a mellére vonta a kócos, szép fejet, s ujjai végigsiklottak a lány hátának izmos vonalain. Apró áramütések sercentek ujjbegyei alatt; a lányt ellepte a libabőr.
− Láttam a foltokat – szögezte le a férfi.
A lány nem válaszolt.
− Miért nem hagyod már ott? Miért nem jössz el onnan, Mariah? – hangzott el már vagy ezredszer.
A lány azonban nem akarta még ereszteni a boldogságot; még szorosabban ölelte magához a férfit, markolta erős vállait, arcát a nyakába fúrta, s próbált csak alig gondolkodni.
A férfi óvatosan félrevonta az inget a lány vállán, s ujjai végigsiklottak a zöldes foltokon. Mindegyik érintése nyomán égő fájdalom hasított a testébe; mintha a lány sebei neki fájnának, mintha a finom, selymes bőr az ő húsát fedné. Egyek voltak…
− Ennek nem lehet jó vége. Ott kell hagynod őt.
− Nem lehet. Rákos. Segítségre szorul.
A férfi megszokta már a lány távirati stílusát. Akkor beszélt ilyenformán, amikor minden bántástól menekülni próbált – még a szavak bántásától is.
− Segítségre szorul. S ezzel hálálja meg a segítségedet?
A férfi szeretett volna beszélni erről, hatni valahogyan a lányra, de ekkor megérezte a lanyha nedvességet a nyakán. A lány könnyei voltak; elhallgatott. Belátta, azzal tehet érte a legtöbbet, ha hagyja, hogy felejtsen. Nem volt ereje bántani a lányt. Hiszen szavai – ha még oly törődőek és kedvesek is –, csak még több bántást okoztak volna neki, mint az ütleg, melynek nyomait magával hozta a béke e kis szentélyébe.
− Ne haragudj, Scott! – szabadkozott kisvártatva a lány, s könnyes arcát kezdte törölgetni, majd az ing ujjával a férfi nyakát is, mit halkan telesírt. Azután lassan, figyelve, hogy a férfi nem szeretné-e tovább ölelni még, magába olvasztani, lelkére vonni őt, kibontakozott öleléséből, s lekecmergett az ágyról. A férfi engedte.
− Haragudni? Rád? – A lány keze után nyúlt, s érintése azt suttogta: bátorság!
Mariah a fürdőbe ment. Nyomában kínzó némaság telepedett meg a szobában.

Felöltözve jött vissza, a férfi jól tudta, hogy így lesz. Már ő is talpon volt.
Szép volt a lány, nagyon szép… Átlagosságában, hétköznapiságában, egyszerűségében volt gyönyörű. A férfi kitárta felé karjait.
Ez az utolsó ölelés volt a legfontosabb; ez volt az útravaló. Ebből meríthetett erőt a lány a folytatáshoz, a külvilághoz.
A férfi nem kísérte ki. Nem volt szabad. Sosem volt szabad.
A lány még megtorpant a bejárati folyosón, az előszobafal tükre előtt. Még egy utolsó pillantás önmagára – a valódi önmagára, akit itt kell hagynia. Ő valójában sohasem távozott erről a helyről. Csak a testét tudta bevonzani a külvilág.
Azután arcáról, tekintetéről lassan lejjebb siklott a pillantása. A gáláns összeg ugyanúgy ott pihent a kis asztalkán, mint mindenkor… S ő ugyanúgy érintetlenül hagyta azt, ahogyan mindig.

Az idősnek látszó férfi a kertben botorkált, megfejthetetlen céllal. Arcát olykor a nyári nap felé fordította, s dacosan nézett bele az izzó gömbbe, semmit sem hunyorítva, mintha ezzel is erejét fitogtatná. Elisabeth Kübler-Ross fölfedezése óta a haldoklásnak öt jól elkülöníthető fázisát különbözteti meg a pszichológia, de ez a férfi a tagadásnál leragadt. Úgy tűnt, ő még akkor is tagadni fogja a valóságot, amikor lefogják majd a két dacos szemét.
Fájdalmai űzték ki szobája hűvöséből, s most mind dühösebben téblábolt odakinn a felhőtlen ég alatt, mert érezte, ereje már egy rövid sétához sem elegendő. Nem értette, miért. Nem akarta érteni. Reszkető kézzel szorongatta sétabotját, bár legszívesebben messzire hajította volna.
A kapu nyílására sátáni tekintettel fordult meg, s szinte vicsorítva indult a hang irányába, szánalmas, zörgő mozdulatokkal.
− Ilyenkor kell hazajönni?! Hol voltál?!
Mariah szorongva bár, de kedvesen közeledett felé.
− Kijöttél sétálni egyet? Miért nem vettél szalmakalapot? Még napszúrást kapsz…
Ám a férfi csontos keze elkapta a karját, s minden meglévő erejével szorította. A lány fölszisszent, amint a durva körmök a bőrébe vájtak.
− Eressz! Ez fáj!
− Az a jó! – rivallt rá az ijesztő múmia. – Nem is érdemelsz semmi mást, te világ szégyene!
− Eressz! – tépte ki magát a karmai közül Mariah, s megpróbált ellépni tőle.
De a haldokló meglepően fürgének bizonyult; az ártó szándék megsokszorozta erejét. S már puffant is a sétabot a lány hátán, hogy az térdre rogyott belé. Azután még egyszer, s még egyszer újra. Végül a múmia zihálva rátámaszkodott a botra, rút akaratának készséges szolgájára, s úgy nézte, mint emelkedik föl a lány, mint törölgeti könnyes szemeit.
− Miért csinálod ezt? – nézett rá könyörgőn Mariah. – Egyszer meg fogsz ölni azzal a bottal…
− Azt kellene! – rikácsolt a férfi, minden belátás nélkül. – Azt érdemelnéd! Az ilyen semmi mást nem érdemel! Az ókorban megköveztek volna!
A lányban fellobbant a düh.
− És téged?! Téged talán nem kellett volna megkövezni már réges-rég?! Amit te csináltál, az nem érdemelt volna büntetést?! Téged ki ütött meg érte?! Hm?! Ki sújtott le rád a botjával?!
A múmia elnémult, bár reszkető ajkai minden pillanatban szólni próbáltak. Így küszködött egy darabig, majd hirtelen vad köhögő roham tört rá, mely végül a földre kényszerítette. Mariah az udvar friss levegőjén is érezte a férfi száján át kiömlő borzasztó halálszagot. Fejcsóválva ugrott oda hozzá, karjaiba vette, fölemelte a rángatódzó testet, s megindult vele a ház felé.
− Jaj, apa – sóhajtotta. – Jaj, apa…

− De azért jól vagy? – kérdezte a telefonban egy felzaklatott női hang.
− Persze, jól vagyok – hazudta Mariah. Eltitkolta, hogy még vért is köpött a súlyos ütések nyomán.
− Oda szeretnék menni – jelentette ki a hang.
− Nem tartom jó ötletnek – nyögte a lány. – Már lefektettem, most pihen. Mára ennyi is épp elég volt. Nagyon felzaklatta magát, nem kell tetézni a bajt.
− Én nem őmiatta aggódom, hanem miattad! – csattant fel a hívó fél. – Az a szemét disznó tőlem aztán felfordulhat. Nem is tudom, te miért törődsz vele? Éppen te!
A lány annyiszor találkozott már a kérdéssel…
− Mert ő is ringatta a bölcsőmet – felelte egyszerűen.
− És?! – csattant fel ismét a női hang. – Azután pedig mindent tönkretett! Börtönben lenne a helye. Ott kellene megdöglenie.
− Jaj, ne beszélj így – kérte Mariah szomorúan. – Régen volt, elmúlt. Most viszont haldoklik. Most haldoklik, érted? Nekem most kell kitartanom mellette.
Rövid hallgatás volt a felelet, majd a női hang ezúttal aggodalmas tónussal áramlott át az éteren.
− Szeretném, ha elmennél az orvosi ügyeletre. Nem kell azt mondanod, hogy az apád ütött meg. Mondd azt, hogy idegenek támadtak rád. Csak nézzen meg valaki. Hátha belső sérüléseid vannak. Nem szédülsz? Nincs hányingered?
− Nem, nincs – hazudta a lány. – Nyugodj meg, jól vagyok.
− Nem vagy jól. Odamegyek.
− Nem, ne gyere! Akkor megint rajtam vezeti majd le a dühét. Kérlek… ne tetézd!
− Tetézni? Én csak meg akarlak védeni…
Mariah keserűen fölnevetett; épp csak alig hallhatóan.
− Most? … Most akarsz megvédeni? … Egy kicsit elkéstél.
A szavak itt elfogytak. A csönd beszélt tovább, bő szavúan, éllel, bántó mindentudással. Megszólalt a távolság fülsiketítő valója, az elérhetetlen válaszok árván maradt kérdőjelei.
Majd, mintha a lány utolsó szavai el sem hangzottak volna:
− Menj el az ügyeletre! Lásson egy orvos!
− Nem. Fáradt vagyok – sóhajtott a lány. – És ő is bármikor fölébredhet. Szüksége lehet valamire. Délelőtt már így is sokáig magára hagytam…
− Ő-ő-ő! – tiltakozott a női hang, tehetetlen felháborodással. – Te mindig csak másokkal törődsz! Mikor fogsz végre magaddal is törődni? Az nem önzés, ha egy kicsit odafigyelsz magadra.
− Tudom – felelt a lány. – De nekem lesz még elég időm odafigyelni magamra. Őrá viszont… már csak ideig-óráig lehet odafigyelni.
Kissé hosszabb, latolgató hallgatás következett, végül elszabadult egy lemondó sóhaj.
− Hát jó. De vigyázz magadra! Majd még hívlak.
− Jól van… Szia, anya.

Másnap reggel Mariah bénító fájdalmakra ébredt, alig tudott feltápászkodni a kanapéról, ahol a TV előtt elnyomta a jótékony álom. Sírva botorkált a fürdőbe, s szinte kiáltott fájdalmában, amikor vizelni próbált. Édesapja alapos munkát végzett.
Félórába is beletelt, mire összeszedte magát, mégis rögtön ezután, gépiesen látott hozzá teendőihez. Közben elmélázott; miért csinálja ezt? Eszébe ötlöttek Scott szavai, a tekintete, ahogyan beszélt hozzá:
− Ott kellene hagynod őt. Ő vajon hol volt hosszú éveken át? Miért épp a te nyakadra jött vissza… meghalni? Miért épp beléd kapaszkodik most? Épp tebeléd… S te miért hagyod ezt? Nem tartozol neki semmivel. Ő tartozik neked… Olyasmiért vezekelsz, amit nem te követtél el.
Vajon tényleg erről lenne szó? – tűnődött. – Valami öntudatlan, kényszeres vezeklésről? …
Aztán meghallotta a távoli köhögést, a krákogást, s újra meg újra sírva fakadt. Scott barátságos arca, tekintete, szavai, mind elpárologtak. Az a kis védelem, amit a kedves törődés apró emléke megidézett, megállíthatatlanul röppent ki az ablakon. A lány egymaga volt, egyes-egyedül. Rezignáltan készítette a gyógyszert, a pelenkát, közben főtt már az étel – talán ő is eszik majd keveset. Csak étvágya lenne…
Amikor pelenkát cserélt a férfin, mindig gondosan kerülte annak tekintetét, az viszont minduntalan valami ijesztő idegenséggel fürkészte a lány arcát.
− Ez olyan megalázó – nyögte most is. – Ide jutottam… a saját lányom pelenkáz… Ez nem illő…
A lány fájdalmai összeesküdtek a benne törekvő jóakarat és összeszedett tartás ellen, s úgy szólaltatták meg őt, ahogyan még egyetlen egyszer sem.
− Úgy beszélsz, mintha most látnám először az izédet. Láttam már eleget… Kislánykoromban épp elégszer megmutattad nekem. És akkor még nem is volt ilyen halott. Nagyon is eleven volt. Emlékszel? Mert én emlékszem… Hallod? Én emlékszem, mit tettél…
A beteg feljajdult.
− Jaj, kislányom… megígérted, hogy erről többet egy szót sem beszélünk. Miért hánytorgatod fel a múltat? Miért büntetsz?
A lány dühösen fölegyenesedett.
− Hm… – mosolygott furcsán keserű fintorral. – Azt kérded, miért… Talán ártatlan vagy, nem csináltál semmit? Csak beképzelem az éveken át elszenvedett atrocitást, az erőszakot, a fenyegetőzésedet, hogy hallgassak? Hogy tudod egyáltalán így megjátszani az ártatlant? Ki vagy te?!
Az elesett férfi könnybe lábadt szemekkel nézett föl rá.
− Az apád vagyok, kislányom. Bármi történt… az apád vagyok.
A lány úgy nézett le rá, mintha nem értette volna. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
− Hát… vagy te nem vagy az én apám, vagy én nem vagyok a te lányod.
Meglódult kifelé, majd – mint akit nem hagy nyugodni valami – még visszafordult:
− És te? … TE… miért büntetsz engem?
A férfi összeszedte magát a felelethez.
− Ami a múltban történt… azon már nem lehet változtatni. De ami most történik… ami most történik veled… az ellen még lehet tenni valamit… Valamit tenni kell!
− És te ezt tudod tenni értem? Hogy szétvered a botodat a hátamon?
A férfi kiabálni szeretett volna, de csak szánalmas nyekergésre futotta erejéből.
− Igen! Én már csak ennyit tehetek! Tehetetlen vagyok! Tehetetlen vagyok, hát nem látod? Tehetetlen vagyok…
S még elmondta párszor. De Mariah nem állhatta már tovább a halálbűzt, ami apja szájából áradt, s kimenekült. Kimenekült, és sírt.

Kicsivel később levest vitt be édesapjának, aki evett is néhány kanállal. Közben beszélgetni próbált a lányával. Épp, mint egy apa…
− Hogy megy a suli?
− Megyeget.
− Van elég pénzed?
− Tudod, hogy nincs. Honnan lenne?
− A nyugdíjamból nem marad?
− Egy kicsi mindig marad, de az kell majd…
A lánynak csaknem kiszaladt a száján a temetés szó, de még idejében elharapta. Apja, mint ki valóban mit sem sejt, úgy nézett rá.
− Mire? Mire kell majd?
− Kiadásokra – nyögte a lány. – Váratlan kiadásokra.
A férfi a fejét csóválta.
− Korábban, egy-két hónapja még annyi pénzed volt. Férfiaktól… Nem, nem kezdem megint csak… Mi történt? Hiszen továbbra is eljársz.
Mariah lehajtotta fáradt, kótyagos fejét.
− Már nem. Már nem járok el.
− Akkor tegnap hol voltál?
A lány fölnézett. Tekintete fáradt volt, és igaz.
− Nem ott, apa. Nem ott. Egy olyan helyen voltam, ahol szeretek lenni. Egy olyan helyen, ahol nem elveszik tőlem, amit kívánnak, hanem én adom oda. Egy helyen, ahol nem ütnek a szemek, sem a szavak, és nem ütnek a botok. Ott voltam…
A férfi végleg letette a kanalat.
− Szereted?
A lány csaknem elnevette magát.
− Ne már! Te… féltékeny vagy?
− Minden apa féltékeny a lányára…
− Én nem vagyok a…
− Tudom, tudom, te nem vagy a lányom. Elveszítettem a jogot, hogy az apád legyek. Tudom…
Némán farkasszemet néztek, majd az apa szólalt meg újra:
− Ha végre ledoktorálsz, tiéd lesz a világ.
Mariah keserűen mosolygott.
− Ebben én már egyáltalán nem vagyok biztos.
− Csak legyél biztos benne! Jó emberekkel néha jó dolgok is történnek.
A lány tekintete megkeményedett.
− Én nem vagyok jó ember.
Felállt, és kiment.

Déltájban arra ocsúdott, hogy valaki a ház elé parkolt. Ez napjában tucatszor is megesett, ám a lány azonnal megérezte, ez az autó másképpen parkolt le, mint a többi. Mint ahogyan egy telefonkészülék is számosféleképpen tud csörögni ugyanazzal a csengőhanggal, s a kapucsengőnek is számtalan különböző dialektusa szólal meg más és más ember ujja alatt. Lehetetlennek tűnt, amire gondolt, mégis odaállt mellé a bizonyosság és nógatta: menj csak ki, siess! Jól érzed, Ő az! Ő jött el hozzád! S ő engedelmesen kisietett.
Majd’ összeesett a boldog meglepetéstől, s a férfi karjaiba valóban, egyszerűen csak beleomlott.
− Scott! … Mit keresel itt? Hogy-hogy… Miért?
− Érted, Mariah – nézett a szemébe a férfi. – Érted jöttem. Apád dolgát én elrendezem. Kap ápolónőt, te pedig megmenekülsz innen.
− Megmenekülni? Ő… haldoklik.
− És tegnap? Tegnap nem bántott?
A lány szívesen hazudott volna, mint akárki másnak. Csakhogy az előtte álló férfi nem volt akárki. Neki képtelen lett volna hazudni.
− Hát… Tele van dühvel… és tehetetlenségében…
− Meddig mentegeted még? – futott a vér Scott arcába. – Te is tudod, hogy nem érdemli meg. Haldoklik… ez talán fölmenti őt minden alól? Haldoklik, de ahhoz még van benne erő, hogy összetörje, ami megmaradt belőled!
A férfi most máshogyan állt a lány előtt. Másképpen, mint szokott. Kifinomult intelligenciája ezúttal valami eddig ismeretlen elszántsággal, már-már harciassággal vegyült.
− Hogy összetörje? … Nem. A helyzet azért nem ennyire…
− Rendben. Bemegyek hozzá – szögezte le a váratlan jövevény, s ellenvetést nem is várva, megindult a ház felé. A lány sajgó tagokkal iparkodott utána; el sem tudta képzelni, mi lehet a férfi szándéka. Talán megruház egy magatehetetlen nagybeteget? Vagy leáll ordítozni vele? Mit fog tenni vajon?
Scott még azt sem kérdezte, hová menjen, melyik ajtón nyisson be. Hiába kalauzolta volna a lány, szilárd elszánásában mintha meg sem hallotta volna a hangját. Végre rátalált a betegségtől bűzlő szobára, melyet szélesre tárt ablakai dacára is teljesen kitöltött az émelyítő terjengés.
− Jó napot! – robogott át a helyiségen, s tekintete csöppet sem enyhült meg az élőhalott láttán. Bemutatkozott, s a kezét nyújtotta.
A beteg tétován kinyúlt a kéz után, de közben a lányra nézett, s tőle kérdezte.
− Ki ez?
A férfi azonnal megfelelt:
− Én a maga lányának a vőlegénye vagyok.

Pillanatnyi mélységes csönd zuhant a trióra. A beteg sápadt arcának mély, sötét szemgödreiből olyan éktelen csodálkozás meredt elő, mintha a jövevény azt mondta volna: én a halál angyala vagyok, te pedig most velem jössz. A lány pedig, ki eddig két kézzel kapaszkodott Scott erős karjába, most fejét is kezei mellé ejtette, úgy ismételgette magában a szót, mellyel az azonosította magát. Homlokát erősen a férfi vállához dörzsölgette, s azt próbálta kitalálni, vajon ez valami stratégia, vagy megmentő lovagja valóban komolyan gondolja, amit mondott?
A lovag nem teketóriázott.
− Azt akarom, hogy tudja, Mr. Fetcher: a lánya már hozzám tartozik; elveszem. Tudom, mit művelt vele a múltban, és tudom, hogy felnőttként is megtalálta a módját, hogyan ártson neki. Azért jöttem, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vessek. Tudja meg: a lánya az én védelmem alatt áll. És a maga terrorjának itt vége. Örökre! Megértette?
Mariah olyan zokogásban tört ki, amit még az utca túloldalán is meghallhattak a járó-kelők. Hangjából nem csupán az elmúlt napok fájdalmai tódultak elő, nem csupán az utóbbi hetek minden feszültsége, de sok-sok év magányának panasza, a soha be nem gyógyult sebek minden sajgó gyötrelme, egy kizsákmányolt gyermek minden siráma, aki soha sehol nem talált védelemre.
A nagybeteg tekintete most épp olyanná változott, mintha magát a megváltót látná.
− Maga… a lányom… vőlegénye?
− Az vagyok.
− Akkor a lányom… az én lányom… nem egy rossz nő?
− Nem. Az ön lánya tisztességes. És jó házba kerül. Én orvos vagyok.
Bár a fiatalember kimérten ellenséges volt a haldoklóval, az mégis végtelen boldogságot merített minden elhangzott szavából.
− Akkor… a lányom becsülete… a becsülete…
− Makulátlan lesz, uram. Új élete lesz. Befejezi az egyetemet, és övé lesz a világ. Én mindent megadok neki, és többé senki sem bánthatja.
A lányt zokogó-görcs rázta, apját a delejes hideg. De valahogy mindez nem számított már. A haldokló kinyújtotta reszketeg csontvázkezét a lány felé, s az megérezte, hogy most érte kell nyúlnia.
− Kislányom – szólt halkan a beteg, s a lány most nem tiltakozott a megszólítás ellen. – Igazat beszél?
Mariah fölnézett Scottra. Bár soha nem kételkedett volna egyetlen szavában sem, mégis valami megerősítésre várt. A férfi átölelte a vállát, arcon csókolta, s csak azután bólintott. A lány szótlanul továbbadta a bólintást az apja felé.
S a reszketeg ajkak birokra keltek a szavakkal, amelyeket még soha nem mondtak ki megannyi hosszú év alatt. A vékony hang kísértetiesen kúszott a levegőben, de a tekintet élénkebb volt, mint valaha.
− Úgy hát végre visszakapod az életedet… amit én elvettem tőled. Igen… tudom, hogy én vettem el az életedet… Kislányom… meg tudsz nekem… meg tudsz nekem bocsátani?
A lány nem habozott; mindig erre a kérdésre várt. Erre az egyetlen kérdésre. E pillanatban választ kapott mindenre; nem a vezekelni vágyás öntudatlan kényszere hajtotta, nem a bűntudat sarkallta kitartásra a végsőkig. Nem, ő mindvégig erre az egy kérdésre várt. Erre az egyetlen kérdésre, s erre a könyörgő tekintetre. Istenem! Milyen könyörgő tekintettel nézett ő is akkor régen… Néma szavakkal. De az ő néma könyörgése élettelenül hullott a földre, s már rég felitta onnan a múlt. Ő pedig eddig várt. Kitartással tűrt és várt, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer elhangozzék ez a kérdés. Hogy minden haragjával, s végtelen keserűségével vághassa rá, teli torokból: nem! Nem és nem! Ő soha-soha nem fog megbocsátani! Most hát elérkezett az alkalom; itt volt a lehetőség, a soha vissza nem térő.
S ő meleg hangon suttogta:
− Igen, apa. Megbocsátok.

S még dörzsölgette apja hideg kezét egy keveset. Még akkor is, amikor az már a messzeségbe révedten, mozdulatlanságba dermedve, kilehelte utolsó, halálbűzös leheletét. Boldog mosollyal arcán költözött át a másvilágra, abból a világból, hol képtelen volt békére és boldogságra lelni. Halálában végre mindkettőre rátalált. Mert leánya soha többé nem zokogott már miatta…

2016. május 17. Mályi
5304
ahegedusa - 2016. szeptember 15. 00:50:13

Elolvastam végig, igen én.Nem lehet megszakításba fojtani a történetet.Szinte ott lihegtem a nyakukban árnyékként, ezt a varázslatot te alkottad hoztad létre.Mindenkit érintő /tabu/téma.Ennyire átéléssel irni...hu ....csak gratulálni tudok.Bizton állíthatom ajándék vagy a nagyvilágnak.

2951
Firm76 - 2016. szeptember 13. 17:31:07

Kedves Melinda!

Neked is szívből köszönöm a türelmet, és a kedves észrevételt, megtisztelő hozzászólásodat.

üdvözlettel: LacaSmileRose

2951
Firm76 - 2016. szeptember 13. 17:29:24

Kedves Ildikó!

Köszönöm, hogy időt szántál az olvasásra. Hozzászólásodat is szívből köszönöm.

üdv: LacaSmileRose

5486
Magdus Melinda - 2016. szeptember 12. 21:18:04

Megrendítő történetedet olvasva rádöbbentem, hogy minden mondatod a valóságot tükrözi.Közeli rokonom is addig nem tudott elmenni, amíg a fia megbocsátó kezet nem nyújtott neki. A megbocsájtás talán a legnagyobb erényünk. És kétoldalú is egyben. Megnyugvást ad mindkét félnek.
Remek írásodhoz csak gratulálni tudok!Rose
Melinda

5383
inyezsevokIldi - 2016. szeptember 12. 19:12:40

Kedves Laca!
Még az este elolvastam a novelládat.
S rájöttem, milyen szerencsés ember is vagyok én, s milyen érdemtelen is egyben a megváltásra.
Nem úgy, mint ez a lány, aki végig küzdötte a sorsát, vállalva annak minden ódiumát.
S noha nemet akart mondani a megbocsájtásra, de mégis igent mondott, mert a könyörület, a szeretet erősebb volt a szívében, mint a harag.
De miért érzem úgy, hogy ilyen, csak a mesében történhet meg?
Vagy tényleg vannak kivételes emberek, kivételes sorsok?
Egy olyan világba csöppentem soraidat olvasva, amit csak hírből ismertem. Még onnan se nagyon. Az eleje és a vége, számomra meseszerű, de katartikus.
Nagyon sok szeretettel gratulálok neked!RoseRoseRose
Ildikó

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.