Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T ? - (Családregény folytatásokban)
M I É R T ?
(Családregény folytatásokban)
BEVEZETÉS

Napsütéses augusztus vége. A panelházak közé beszorítva, még gyermekkorát élő, de már nem új iskola, melynek udvarán már árnyékot adó fák, alattuk gyülekező ünneplőbe öltözött iskolások. Az elsősök megilletődve szorongatják szüleik kezét, riadt, várakozó szemmel néznek a tanító nénire. A nagyobbak a magukra erőltetett ajkbiggyesztő - „Már megint itt kell lennünk” – arccal (de szívükben teli várakozással, hogy elmesélhessék nyári élményeiket társaiknak, megnézhessék otthon az új tankönyveket) várják, mi újat mond az igazgató.
Tanárok, szülők meghatott pillantásokkal kísérik a gyermekek mozdulatait.
Sok a kistestvér – két, hároméves gyerekek – és sok a kismama!
Egyszerre csak megszólal mellettem az egyik anyuka: „mondd, hogy mernek a mai világban gyermeket vállalni?”
Elakad a lélegzetem. Ránézek. Talán tíz évvel lehet fiatalabb nálam. Ritka eset, de azonnal kész vagyok a válasszal:
„MIÉRT? Amikor mi születtünk, mennyivel volt könnyebb szüleink helyzete? Ők, hogy merték vállalni?”
Elgondolkozik: „talán igazad van”!


Azóta sokszor jut eszembe ez a pár mondat. Egyre többször hangzik el az előbbi kérdés.
Nem mindig van alkalom, hogy feleljek rá.
Magamban azonban megpróbálok válaszolni.
Ha pszichológus lennék, talán elemezni tudnám az emberek lelkében most lejátszódó folyamatot.
Meg tudnám fejteni?
Tudok-e magamnak válaszolni:

M I É R T
VAGYOK ITT A FÖLDÖN?




M I É R T? …………………
Élek, mert megszülettem.
Sok millióan voltak előttem is a Földön. S most is – a XX. Század vége előtt millió és millió ember teszi fel a költői kérdést: M i é r t?
Választ nem várhat. De vajon tényleg nincs rá válasz?

Apa, még egészen kis gyermek volt, amikor szülei meghaltak. Kilencen voltak testvérek, ő az ikertestvérével volt a legfiatalabb. Nővérei nevelték őket. Klára néni – második a leánytestvérek közül – fogadalmat tett édesanyjuk halálos ágyánál, hogy sohse megy férjhez, felneveli a testvéreit, s hogy soha nem vágatja le a haját rövidre. Emlékszem, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer, ha felnövök, nekem is olyan gyönyörű gesztenyebarna, derékig érő dús hajam lesz, mint neki volt. Ha fésülte – naponta kétszer bontotta ki koszorúba font hullámos haját – ámuló szemekkel figyeltem, ahogy a sűrűfogú csontfésű végigfut a haján - mint aki boldog, hogy ilyen királynői dísznek a szolgálatába kerülhetett. Klára néni fogadalmát megtartotta. Sohse ment férjhez, pedig akadtak kérői – hiszen nagyon szép volt. A szeretet, a jóság ott csillogott a szemében. Mindenkiben megkereste a jót, az emberit, s így őt is csak szeretni lehetett. Panaszkodni senki sem hallotta. Legjobb tudása szerint, sokszor erején felül is, de felnevelte kisebb testvéreit. Még ekkor is férjhez mehetett volna. Egyik nap – én már iskolába jártam – beállított hozzánk egy régi udvarlója, aki sohse nősült meg, mert csak róla álmodozott. De Klára néni hajthatatlan maradt. Lágy, meleg hangján, kedvesen kérdezgette életéről, emlékezett a régmúlt időkre, de hallani sem akart arról, hogy fogadalmát megszegje. Igaz, ezután néhány napig nem hallottam énekelni, s egyik este, amikor bementem hozzá, ott ült a fésülködő-asztala előtt, haja kibontva, kezében a fésű és mikor rám tekintett, szeme könnyben úszott. Megkérdeztem tőle: „Klára néni, ki bántott?” Mosolyt erőltetett arcára, megsimogatta fejemet, magához húzott, s azt felelte: „Senki. Kicsi Bogaram. Senki.”
Gyermeki naivsággal tovább erőlködtem: „Akkor miért sírsz? Fáj valamid?” Ő pedig kedvesen, de bizonyára szívében mély fájdalommal, engem vigasztalt:
„Nem kicsim! Ne szomorkodj! Nem fáj semmim, csak nem tudom, miért? Miért pont én?”
Ekkor egy pillanatra elhallgatott, elengedett. Hirtelen mozdulattal két kezébe fogta a haját, hátrasimította s a tükör felé fordult. Én is odanéztem, egészen megváltozott arc nézett vissza rám. Ez nem Klára néni volt! Akkor lassan, először csak egy fürt, majd még egy, s végül az egész hajzuhatag kicsúszott ujjai közül s omlott vállaira. Eközben arca újra mosolygóssá vált, átölelt s halkan ennyit mondott: -
„Majd Te! …… Majd neked! ….. Én azért vagyok, hogy Ti boldogok legyetek. S ez nekem is boldogság! Légy jó kislány!”
…………………
Istenem, ha akkor sejtettük volna!
………………..
Az én drága édesapámról kezdtem írni, de nehezen megy. Harminc év távlatából megrohannak az emlékek. Szinte lehetetlen időrendbe szednem.


T A T A

Szerettem őt. Szerettem hallgatni, amikor életéről mesélt.
Magam elé képzeltem, mint iskolás fiút – könnyen ment, hiszen sokszor hallottam, hogy Csaba öcsém egészen olyan, mint ő volt. Apáról csak egy fénykép készült gyermekkorában, mint piarista gimnáziumi diák. Testvérei papneveldébe adták. Azt akarták, hogy pap legyen belőle.
Nagyon jó tanuló volt. Öt nyelven beszélt anyanyelvi szinten, kettőt pedig értett. Mégis, szerény visszahúzódó embernek ismerték. Csak otthon, családi körben nyílt meg, ilyenkor vidám, nevető, víg kedélyűvé vált. Nagyon szerette gyermekeit. Esténként, mikor lefeküdtünk, odaült az ágyunk szélére, s mesélt gyermekkoráról, ifjúságáról. Mindig vidám történeteket mondott.
Egyetlen egyszer hallottam tőle szomorú élményt! Ekkor kaptam ki először életemben (még kétszer vert meg, nem szeretett így fenyíteni: „Megalázó” szokta mondani, ha verésről esett szó – s ezt értette arra is, aki kapta, de arra is, aki adta.)
„Nagyon szegények voltunk” – mesélte egy nagypénteki napon, amikor éppen héjában sült krumplit készített a parázson. Mi meg – két nagyobbik öcsémmel hallgattuk a történetet:
„Sokszor éheztem. Egyik nap déltájban, amikor még egy falatot sem ettem, nem bírtam tovább, belopództam a nővérem kamrájába. Üres volt, csak néhány vöröshagymát találtam ott. Kettőt zsebre dugtam, kimentem az udvarra a farakás mögé. Megtisztítottam, s beleharaptam.
Csípte a szemem, a szám. Folyt a könnyem, de ettem, ettem, mert éhségem nagyobb volt, mint ez a fájdalom.”
Mi szájtátva hallgattuk! Csend ült a szobára, s ekkor én, az élettapasztalt hatéves, nagyot sóhajtva megszólaltam:
„De jó Neked Tata, hogy ennyi minden történt veled, s hogy ezt így elmesélheted nekünk! Hanem én mit fogok mesélni a gyermekeimnek? Azt, hogy örökké csak zongorázni kellett? Zongorázni! Zongorázni?!”
Egy pillanatra megfagyott a levegő körülöttem. Láttam öcsémék szemében az irántam való részvétet, de láttam Apa megfeszülő hátát, amint a parázs fölé hajolva az utolsó szem sült krumplit próbálja kiemelni. Aztán robbant a világ! Két kezébe fogta a zománcozott pléhtálat, teljes erejéből a földhöz vágta – a krumplik csak úgy röpködtek szanaszét belőle, pattogott a tálról a zománc. Borzasztó elkeseredett volt a hangja:
„Zongorázni?
Hát ez neked büntetés?
Én arról mesélek, hogy milyen rettenetesen éhes voltam gyermekkoromban, te pedig
Panaszkodsz, hogy zongoráznod kell?”
S ekkor jött a verés. ……. Nem fájt. …… Legalábbis nem a testi fájdalom volt a nagyobb.
Szégyelltem magam azért, amit mondtam. De ugyanakkor igazságtalannak is éreztem a büntetést. Hiszen akkor én tényleg „szomorú” gyermekkorban „sínylődtem”. Hallásom mindig is rossz volt. Hangom még ennél is rosszabb. Nem tudtam, hogy szüleim annak érdekében, hogy valamit mégis konyítsak a zenéhez, s ezáltal lelkem nemesebbé váljék, kicsiny gyerekként egy zongoratanárnőhöz vittek, aki viszont gyűlölte a gyerekeket, az egész világot. Szadista módszereket alkalmazva „oktatott” bennünket e nemes művészetre, melyet így nemhogy megszerettetett velünk, inkább elijesztett bennünket tőle. Pici kezem volt, ujjaim nem érték át az oktávot, ezért a ráhelyezett pénz minduntalan lecsúszott a kézfejről, s ilyenkor a tanárnő mindannyiszor a kezében tartott favonalzóval teljes erejéből rácsapott a kezemre.
Fájt, rettenetesen féltem a zongoraóráktól. Pedig otthon, a bérbevett zongorán (sok pénzt fizettek érte a szüleim: 50 Lei-t egy hónapra!), olyan szépen tudtam gyakorolni. M i é r t esett le mégis az órákon a pénz a kézfejemről?
Lám, lám, mégiscsak történet kerekedett abból, hogy én zongoráztam? Ezután még tíz évig jártam zongoraórákra (sohse árultam el édesapáméknak, miért nem szerettem odamenni), még versenyeken is részt vettem – egyszer első helyezést is elértem – de soha nem tudtam hallás után lejátszani még a legkönnyebb dallamot sem, csak kottából. A zenét viszont nagyon megszerettem. Főleg a lágy dallamokat. Mindig romantikus lélek voltam. A klasszikusok közül szívemhez legközelebb Beethoven áll, de szeretem Mozartot, Erkelt, s mostanában szívesen hallgatom Csajkovszkijt is.
V a l a k i v e l, akit nagyon szeretek sokszor hallgatjuk a Kék rapszódiát, az Egy amerikai Párizsban-t. Oh, istenem, milyen jó, hogy egy kicsit megismertem a zene művészetét! Túl a negyvenen találkoztam egy drága emberrel, aki még közelebb hozta hozzám a fülnek oly kellemes, s a szívnek oly édes csodát!

(Budapest. 1985. május 1.)
- folytatása következik -

5099
picurnagyi - 2017. november 23. 15:45:14

Kedves Szabolcs!

Ritkán veszek részt a honlap levelezésében - így csak most láttam, hogy immár több mint másfél hónappal ezelőtt olvasni kezdted a családregényemet.
Szívből örülök, hogy rátaláltál - nagyon remélem, nem bántad meg.
Tovább pörgetem a regény lapjait, hátha később is véleményeztél valamit.
Szeretettel üdvözöllek: Edit Heart

2720
bigeszab - 2017. október 01. 11:39:47

Kedves Edit!
Most kezdtem el olvasni családregényedet, és nagy várokozással tekintek a további részletek felé. Majd, ha végig olvastam nyilatkozom, de közben-közben is jelzem, ha megköveteli történet!
Üdv: Szabolcs

5099
picurnagyi - 2016. szeptember 18. 06:03:27

Gittám kedves!

Smile
Úgy, de úgy örülök, hogy elolvastad az első részt!
Annak pedig különösen, hogy várod a folytatást!

Remélem, nem csalódsz benne!

Úgy tudom, minden kedden és pénteken jelenik meg.
Szívvel-szeretettel ölellek én is!

Edit RoseHeart

4005
zelgitta - 2016. szeptember 17. 15:16:26

Izgalommal várom a folytatást Smile
Ölellek addig is:
B.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.