Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.05.25. 10:42
Ajándék címmel beérkezett verselő vers nyertes szerzők: Balla Kriszta, Nagy Roland, Juhász Gabriella

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Bánlakyné Moravetz Edit: MIÉRT? (folytatás: II. rész)

………Apa akkor volt fiatalember, amikor kitört a második világháború. Őt is elvitték katonának. Ott ismerkedett össze későbbi sógorával – Feri bácsival, aki egy Pest melletti községből (Gyálról) került Erdélybe. Messze az otthonától, érzelmekben sokban hasonlítva Apához, nagyon szoros barátság alakult ki köztük. Mindketten sokat meséltek családjukról egymásnak. Feri bácsi Apa elbeszélései során látatlanul beleszeretett „Csöpibe”, Apa ikertestvérébe. Szabadságra menve, meglátogatta és szerelem, majd házasság lett a vége.
Eközben történt, hogy Feri bácsi húga – az én Édesanyám – összeveszett a vőlegényével, amiről írt is a bátyjának a frontra egy keserűhangú levelet, kilátástalannak festve le a jövőjét. Feri bácsi felolvasott ebből a levélből Apának, aki felajánlotta, hogy majd ő megpróbálja felvidítani egy levélben a „kis húgocskát”. S elkezdődött a nagy románc. Levél jött, levél ment. Egy év múlva eljegyzés, két év múlva esküvő (erről Édes anyám sok szépet írt a naplójában). Néhány részlet:

1942.november 8-án /eredeti szöveg/
Kedves kis Naplóm!
Nem akarok részletekbe bocsájtkozni, hiszen ott van az a levél, amelyet Emilnek nem küldtem el és amelyet Ő sohasem fog megtudni. Abban a levélben részletesen kitértem mindenre, hogy mennyire szeretem és szeretni fogom Emilt, azt most mégjobban, még forróbban érzem. Nem is tudom elképzelni, hogy mindez valóság, és nem álom, és félek, hogy egyszer felébredek! –
De leveleiből, amelyek nálam vannak, látom, hogy ez mégis csak valóság!
Drága, kedves Emil!
Te széplelkű, nemes szívű férfi! Nem ígérek én Neked mesébe illő, gyönyörű, boldog jövőt, magam mellett, hiszen én sem tudom, mit tartogat számomra a Sors!
De Neked adom a legszentebbet, a legbecsesebbet, a forrón szerető szívemet és hófehér szűztiszta leánylelkemet. Legyen Tiéd minden gondolatom, minden cselekedetem. Ezt a csokort, ezt a mirtusz csokrot adom át Neked, a fehér szűzi liliommal, hogy lásd mennyire szeretlek és kérlek, vigyázz továbbra is rá, hiszen ez már a Tiéd.
Örökké a Te Virágod
V.2o.
Egy hónapja, hogy gyűrűs menyasszony vagyok. És milyen messze kell lennem az én jegyesemtől!
Emil! Emilkém!
Miért kell ilyen távol lennünk egymástól? Hiszen néha úgy érzem, hogy már nem bírom tovább! Olyan az életem így, távol tőled, mint egy letépett virágé, mely az éltető víz után szomjazik!
Ugye nem hagysz epekedni, ugye megérted lelkem szavát, hiszen meg kell, hogy érezzed, hiszen Te is szeretsz engem!
Emil nagyon-nagyon szeretlek!
VII.11.
Kedves naplóm! Nemrég jöttem haza szabadságról, s látod már is jövök hozzád. El akarom mesélni neked azokat a felejthetetlen szép napokat, amelyeket Nála töltöttem. Szívünk sokkal közelebb került egymáshoz e pár nap alatt, mint az eddigi ismeretség alatt összesen. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet, de érzem, hogy most annyira elválaszthatatlanná váltunk, hogy bátran felvehetjük a harcot az élet ránk váró veszedelmei ellen!

Szegénykém! Nem is sejtette, milyen harc vár rájuk az életük elkövetkező éveiben.
A háború viszont nem akart véget érni.
Anya elbúcsúzott barátnőitől, kilépett munkahelyéről a Gumigyárból (ahova húsz évvel később, immár határokon átlépve visszatért – már, mint özvegyasszony – lányával, aki úgy, mint ő két év tízeddel előbb, búcsúzva vőlegényétől, barátnőitől, az iskolától, ahol tanított, boldog gyermekkorától) s elindult egy ismeretlen, új élet felé.
M I É R T kellett ezt a vargabetűt megtenni?
Az élet útjai kifürkészhetetlenek.
(De ne vágjunk az események elébe!)


KETTEN EGYMÁS KEZÉT FOGVA (Avagy: Hogyan vészeljük át a világháborút)

Háború volt. Mégis ott élt az emberekben a remény, hogy túlélik. Sokan meghaltak. De sokan születtek is ebben az időben. Apa 1944 őszén a csapattestével nyugat felé vonult – rugalmas elszakadás – mesélték később. Mint tiszt, a családját is magával vihette. Bevagonírozták őket:
Anyu édesanyja (- Mocsnik Mária - kicsi, fürge olasz asszony, aki bár tizennyolctól kilencven éves koráig élt Magyarországon, soha nem tanult meg teljesen magyarul), Csöpi néni a csöpp lányával, Klára néni és Édesanyám (szíve alatt az eljövendő pici élettel) – elindultak sok-sok viszontagságon át, mind messzebb kerülve attól a helytől, ahol az otthonuk volt. Késő ősszel értek Grazba (Ausztria), nagymama ott élő rokonainál viszonylagos nyugalmat találtak. De a háború utánuk ment.
Anya, mikor megérkeztek, jelentkezett egy közeli kórházban, ahol felvették az adatait, megvizsgálták, megnyugtatták, hogy a kisbaba szépen fejlődik, minden rendben van, s közölték vele, hogy két hét múlva jöjjön el újra kontrollra. Mikor ismét elment, a kórház helyén romhalmaz volt. Telitalálat érte. Megrázó látvány volt.
Lelkierőt vett, majd keresett egy másik kórházat, ahol viszont másnapra hívták vissza.
Amikor megjelent, látta, hogy az épület egyik szárnyát itt is szétlőtték az éjszakai bevetéskor.
A harmadik esetben is ehhez hasonló élményben volt része, elhatározta, nem fogja kórházban világra hozni gyermekét. Hiába volt bármiféle rábeszélés. Megmakacsolta magát, s mivel az édesanyja szülésznő volt, végül is a lakóház óvóhelyén nagymamám segítségével születtem meg. Az épület hosszú – egy utcahossznyi – volt. Születésem napján három bomba esett a házra: egy a közepére, kettő a két szélére. A mellettünk lévő óvóhelyen apácák ültek a fal mellett a padokon. A légnyomás olyan nagy volt, hogy mind ott haltak, imára kulcsolt kézzel találták meg őket.
De nekem semmi bajom nem történt. M I É R T ?
Vége lett a háborúnak. Lerombolt városok, rengeteg halott, még több sebesült. Aki élt, kereste helyét a világban.
Szüleim úgy határoztak, hogy visszatérnek Magyarországra, talán meg van még nagyanyámék háza Pest mellett.
Újra bevagonírozás. A vonat most sem haladt gyorsabban, mint odafelé. Félreállították a szerelvényt, sebesülteket szállító szerelvény húzott el mellettük.
Leszállították őket a vonatról – deportáltakat kellett a helyükre ültetni.
Végül mégis csak megérkeztek. S mit találtak? Törmelék, törmelék hátán. Hogyan tovább? Kezdjék felépíteni itt az új életet, vagy? ”Menjünk haza Erdélybe!” – szólt Apa, aki vágyott vissza a havasok lábához. Neki ott volt az otthona.
S utazott tovább a család.
Ott sem várta őket szebb kilátás, de a hegyek, a magas büszke fenyvesek, mint megannyi fegyelmezett katona, vigyáz állásban körülfogta a kis csapatot. „Vigyázunk Rátok! Ti csak tegyétek, amit tennetek kell!” – szinte simogatta arcukat a zúgó erdő.
S ők nekiláttak az új életnek, mint körülöttük Európában minden ember.
De sokszor élni nehezebb, mint túlélni!

Csak elbeszélésekből ismerem az első éveket.
Nehéz idők voltak. Az emberek hiába akartak dolgozni, nehezen indult meg a normális élet.
Édesapám s Feri bácsi minden munkát elvállalt, hogy megélhetésünket biztosítani tudja.
Élelemért kertet ástak, fát aprítottak, nekünk, gyerekeknek kiscipőt varrtak. Közben megtanulták apa nagybátyjától az órásmesterséget. Feri bácsi később kiváló órásmester lett. Apa lassan-lassan fordítási megbízásokat kapott, de ez már egy következő történet tárgya.
Emlékszem, sokszor hallottam egy esetet ebből az időből:
A városba vándorcirkuszosok érkeztek. Apáék, éppen nem lévén munkájuk, elmentek talán kapnak valami munkalehetőséget. Volt ott egy Korodíni nevű illuzionista, aki megegyezett velük, hogy egyik produkciójában segítségére lesznek. Nézőként foglalnak helyet, majd amikor önként jelentkezőt keres, ők egymást bátorítva részt vesznek a játékban. Apának az lesz a feladata, hogy kivegye zsebéből „azt” a zsebkendőt, tollat, fésűt, amit Korodíni a színpadon egy bűvészdobozba rak, s átirányítja Apa zsebébe (természetesen előre átadta a tárgyak hasonmását), Feri bácsi pedig felmegy a színpadra, s hipnotikus állapotban jóízűen, alma helyett megeszik egy fej vöröshagymát. Mindezért a produkcióért 100-100 Lejt kapnak, ha sikerül a mutatvány. /Nagy pénz volt ez akkor!/
Siker volt. Nagy taps, s mivel sokan ismerték édesapámékat, senki nem feltételezte a csalást.
Másnap délelőtt kellett menniük a pénzért.
A cirkusznak csak hűlt helyét találták.
Először rettenetesen felháborodtak, de mire hazaértek, már nevetve mesélték el, hogyan szedték rá őket.
Utána, ha kakaskukorékolást hallattok, kacagva emlegették:
„Hallod, mit kiabál a kakas?.......... Jön a Korodíniiiiiiii!!!! „


Nagymama egy orvos házaspárnál szakácsnő lett. Innen gyakran tért haza finomságokkal.
Klára néni főzött. Változatos ételeket talált ki: egyik nap salátafőzeléket, másik nap karalábé főzeléket, harmadik nap a két zöldséget vegyítve. De ettünk tápláló vacsorát:
kukoricalisztből készült. Puliszkát. (Sós vízben kellett megfőzni a kukoricalisztet) Hasonló a tejbedarához, de tej ritkán jutott mellé – inkább pirított hagyma volt a feltét. Nem csoda, hogy a csontozatunk gyenge volt. Ekkor felírt az orvos csukamájolajat. Rettenetes íze volt.
Anyu kitalálta, ha megsózza, kenyérrel tunkolva meg lehet enni. Brrrr!......
Unokanővéremmel – Klárival – imádtuk a lekváros kenyeret. Én, egy évvel fiatalabb voltam, mint ő, s szerettem lassan, ízlelgetve enni. Anyu észrevette, hogy egy ideje szokásommá vált, hogy a kenyérről lenyalom a lekvárt, s utána eszem meg a maszatos kenyeret. Egyik nap éppen akkor lépett be a szobába, mikor Klárika próbálta kivenni a lekváros kenyeret, s tukmálta rám az általa lenyaltat. Amikor észrevette keresztanyját, megsimogatott, s azt mondta:
„Nézd az édest, nem kell neki, nekem adja!” Ettől kezdve felügyelet mellett ettünk.

Lassan-lassan kezdett az élet a régi kerékvágásba kerülni.
Csak nagybátyám nem találta helyét. Próbálta Apát rábeszélni, hogy jöjjenek vissza Magyarországra. Apa nem tudta otthagyni a havasokat. Feri bácsiék, nagymamával végül visszatelepedtek az óhazába. Mi maradtunk.



5099
picurnagyi - 2016. szeptember 21. 06:19:36

Drága Gitta!

Igen. Így alakult.
Köszönöm szépen, hogy újra benéztél hozzám, olvastál -Nagyon várlak a további folytatásoknál is.
Szívvel-szeretettel: Edit HeartRose

4005
zelgitta - 2016. szeptember 20. 21:14:06

Editke, most mâr kezd lassan kiderülni az erdélyi kötôdésed, szóval ott nôttél fel, miutân csodâval határos módon bombahullások közepette Ausztriában megszülettél...
Izgalmasnak igérkezik...

5099
picurnagyi - 2016. szeptember 20. 14:40:38

Drága Heni/Amarilla!

Én is amondó vagyok: "nincsenek véletlenek".
Nem lehetett könnyű abban az időben SEM! Más gondok, másként lereagálva, ám csakis így mehetett tovább a történelem, hogy azok az emberek akkor és ott helytálltak.
Köszönöm, hogy figyelemmel kíséred e folytatásos családtörténetet.
Nagyon remélem, hogy nem csalódsz benne.

Szívedet nagy szeretettel köszönöm: Edit / picurnagyi HeartRoseSmile

1142
Amarilla - 2016. szeptember 20. 13:38:51

Nincsenek véletlenek, én azt gondolom,minden okkal történik. Smile Micsoda idők voltak! Persze így "regény"-ként izgalmas, olvasmányos. De mindezt megélni, át- és túlélni teljesen más.

Továbbra is várom a folytatást! SmileRoseHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.