Bánlakyné Moravetz Edit: MIÉRT? (Családregény: III. rész)

Én három éves voltam, amikor Csaba öcsém született, majd egy év múlva Attila. Két aranyos kisbaba, akik aztán, mint két ördögfióka felverték a ház csendjét. Imádtak felkutatni mindent: pincétől a padlásig a ház zegzugát bejárták, mindent felforgattak. Nem volt biztonságban tőlük senki és semmi. Tudni akartak a világon mindenről, bár Csaba nehezen akart beszélni kezdeni.
Már két éves is elmúlt, s még egyetlen szót sem volt hajlandó kimondani. Apa hozott egy Mátyás-szajkót remélve, ahogy Csaba lassan-lassan kimondja a szavakat, a madár is utánozni fogja.
Egyik nap megdöbbenve vették észre, hogy öcsém négykézláb áll a madárral szemben s felváltva kárognak. Mondanom sem kell, rövid úton elkerült a szajkó a házból.
Attila, mint pillanatnyilag a legkisebb, szeretett volna „felnőni” hozzánk, ezért folyton kitalált valami történetet, amire oda kellett figyelni.
Egyszer elszabadult Pajtás – a házőrző komondor, s nyugodt léptekkel beballagott a lakásba. Attila, mint a csík, pillanat alatt fenntermett az ágyon, s ijedten kitárt karokkal tapadt a falhoz. Suttogva, rémült szemekkel csak ennyit szólt: „Paaatááász! Paaatááász!” Anya határozott hangon kiparancsolta a kutyát a házból. Fél óra nem telt el, mikor déd-nagybátyámék megérkeztek hozzánk. Attila eléjük pattant, s nagy, lendületes kézmozdulattal mesélni kezdte:
„Jancsi bácsi! Képpzeldd, belött a Paatász! Én kéét akkola poffontt attam nekiii…!” S mutatta pici tenyerét. Mi óriási nevetésben törtünk ki.
Attól kezdve, ha Attila nagyot mondott, csak ennyit szóltunk: „Pajtás, Pajtás!” Ilyenkor dühösen meresztgette szemeit.
Öcsémék bátor fiúk voltak. Csaba mindég átvette a családfő szerepét, ha Tata vidékre utazott.
Fát aprított, megszervezte a házkörüli munkát.
Egyik nap az egyik pulyka nem akart enni. Anya elhatározta, mielőtt nagyobb baj lenne, levágjuk. Igen ám, de ez Apa feladata volt eddig, ő viszont éppen nem volt otthon.
Csaba rávette Attilát, hogy majd ők „kivégzik” a „dögöt”.
Kivitték az udvarra a bárdot, felállítottak egy rönkfát, majd nehezen bekerítették a pulykát, s odavonszolták a „vérpadra”. Attilának kellett tartania a lábakat s a szárnyait, Csaba egyik kezével leszorította a fejét, másikban a baltát markolva lecsapott a pulyka nyakára. Tényleg erős állat volt. A feje ott maradt Csaba bal kezében, a nyakából viszont sugárban fröccsent szét a vér. Attila ijedtében elengedte a szárnyakat, majd a lábakat is. Szegény jószág, mint egy fejnélküli kísértet rohant végig az udvaron, nyaka körbe-körbeforgott – a fiúk üvöltve rohantak a lakásba.
Soha többé nem vállalkoztak arra, hogy „gyilkosok” legyenek.

Ide kívánkozik egy naplóbeszúrás. Nem tudom mindig időrendi sorrendbe szedni gondolataimat. Sok-sok élményt szeretnék megörökíteni, amiből bárki meríthet belőle majd az élete során, a számára legkedvesebbet, legszükségesebbet:

Magyarkút, 2006. december 9. (Elhangzott a „Móca-családi” összejövetelen:)

44 évvel ezelőtt ezen a napon odahívott betegágyához Édesapánk mind a négyünket.
Hangja már alig volt, de sorban rátette fejünkre kezét, mint aki megáld bennünket.
Szeméből olvastuk ki, hogy elbúcsúzott tőlünk.
Egy héttel később – december 16-án – 44 évesen meghalt.
Mi gyerekek akkor szinte fel sem fogtuk a nagy vesztességet. Én voltam a legidősebb, annyi, mint most Péterke. Csaba s Attila, pedig mint a Levi, Gabó, Zoli vagy Anna. Levente épp csak valamivel több, mint a kis Viki.
Hiányzott Tata! A mosolya, a nevetése, a daloló kedve, baráti ölelése!
De az, hogy mi lesz ezután!
Csak Édesanyánk gondolatában fogalmazódtak meg a kérdések s a válaszok.
„Haza kell települni”!
Nem árulta el nekünk, hiszen mint ahogy később be is következett, tartott tőle, hogy nagy ellenállásba ütközik!
„Erdélyt nem hagyjátok elveszni!” – intett bennünket Édesapánk örökké!
Csendes, békés, vidám ember volt, de amikor Erdély szóba került: harcias férfivá keményedett!
Nem tudtuk, hogy Erdélyből elszármazottként is küzdhetünk a drága földért.
Ennyi év után tisztábban látom, azzal, hogy itteni környezetünkben elhintve Erdély szeretetének magját, többet tehettünk érte, mint ott maradva, esetleg Ceusescu börtöneiben sínylődve.
Édesanyánk nagy terhet vett a vállára, amikor négy, árván maradt gyermekével visszatért szülőhazájába.
De tette a dolgát. Mint mondta: „megfogadtam Bubikának, hogy végig viszem, amit együtt elkezdtünk!”
Hiszen nem kis feladat volt, hogy a világháborúban gyereket vállaltak. Aztán alig ért véget a háború, éhínség, bizonytalan jövő, még két kisfiú született. Végül pedig az 1956-os forradalom leverése után Édesapánk úgy döntött, hogy pótlandó az elhullott szabadságharcosokat, 1957 augusztusában megszületett Levente is!
Itt egy pillanatra megállnék…
Hiányzik közülünk Attila öcsénk, aki most nagyon beteg. Innen a távolból kívánok neki mindannyiunk nevében jobbulást, mielőbbi felépülést! (Majd felhívom telefonon, s aki akar, beszélhet vele.)
Mi többiek itt vagyunk, hogy emlékezzünk Szüleinkre, akiknek mindannyian köszönhetjük létünket!
Évente 1x, mint ahogy megfogadtuk 6 évvel ezelőtt – Édesanyánk halálakor: összejövünk.
Hiszem, hogy Ők most egymás kezét fogva, mint életükben mindig, mosolyogva néznek le ránk.
Remélem, hogy boldogan látják szívünkben a békét, szeretetet!
Számomra öröm körülnézve ennyi fiatal csillogó szempárba tekinteni!
Köszönöm, hogy eljöttetek!
Köszönöm, hogy tovább viszitek azt a szellemiséget, melyet Ők ránk bíztak!
Köszönöm, hogy Ti is bátran vállaltátok az utódok nevelését ebben a most sem könnyű életben!
Köszönöm, hogy megfogjátok a párotok kezét, s egymást bátorítva-, ahogy Szüleinktől mi is tanultuk, s Nektek átadtuk – mentek tovább az életben!
Köszönjük a Párotok Szüleinek is, hogy felnevelték őket, s igaz társakká váltak ez által!
Köszönöm az ifjúságnak, hogy becsületes tanulással, kitartó sportolással örömöt szereztek Szüleiteknek!
Büszkék vagyunk Rátok! – Mindannyitoknak külön-külön van sok szép tulajdonsága, tartása, melyet csiszolgattok, fényeztek, hogy becsületes felnőtté alakuljatok majd ez által.
S amivel kezdenem illett volna, szívből köszöntöm körünkben első alkalommal megjelent:
POLGÁR FERI BÁCSIT – Édesanyánk bátyját, aki 89 évét betöltve is vállalta a hosszú utat a mi kedvünkért.

Köszönettel: a Moravetz család
(2006-ban)
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.