Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.05.25. 10:42
Ajándék címmel beérkezett verselő vers nyertes szerzők: Balla Kriszta, Nagy Roland, Juhász Gabriella

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 9
» Online tagok: 0
Bánlakyné Moravetz Edit: Miért? 20/4. rész: Emlékek a katedrán

Édesapám halála után édesanyám, mivel nem tudott románul, csak nehéz fizikai munkát vállalhatott Besztercén. Nekünk, gyerekeknek az élete folytatódott ott, ahol abbamaradt pár napra a temetés miatt. Jártunk iskolába, tanultunk. Annyi különbség volt, hogy innentől kezdve nem édesanyánk várt otthon minket, hanem Klára tánti – édesapa nővére, aki ettől kezdve nálunk vezette a háztartást, anyukánk pedig a vajgyárba járt kora reggeltől.
Egyszer valamiért bementem hozzá a munkahelyére, amíg ott voltam, alig bírtam a könnyeimet lenyelni, csak utána fakadtam sírva – s hazáig potyogtak szememből a könnyek, rázott a sírás.
(Szegénykémen nagy gumicsizma volt, köpenye alatt vastag ruharéteg, fölötte nehéz gumikötény, éppen slaggal mosta a nagy tejes bödönöket egy jéghideg helységben – „Istenem! Látod, amit én? Az én törékeny kis anyukám, hogyan bírja ezt a nehéz munkát?”) Megfogadtam magamban, még többet segítek neki otthon, hogy minél kevesebb gond nyomja a vállát.

Leérettségiztem. – Nem tudom, honnan teremtett elő annyi pénzt, hogy az érettségi bankettet be tudta fizetni? Azt tudom, hogy életemben először varratott ruháim voltak. Varrónő barátnőjével varratott számomra egy csodálatos kínai fekete mikro-kordbársonyruhát, meg egy fekete-fehér (Esterházy-) kockás – divatlapból kiválasztott – ruhát a ballagásomra. Sajnos, mindkettőt ellopták a határon, mikor egy év múlva átjöttünk Magyarországra! – ennél sokkal, de sokkal nagyobb veszteségem is volt – gyökereim maradtak Erdélyben! S hogy tud élni egy fa gyökerek nélkül? Minden lehetséges!

Elérkeztem életem – (ez volt a második – édesapám halála után) – egyik legnehezebb pillanatához.
Ott kellett hagynom Erdélyt! ………………………………………………………………….

M i é r t ? …………………………………………………
Sokszor feltettem ezt a kérdést magamnak, sok választ is kerestem, adtam rá. Nem biztos, hogy jókat. …………….
Egy biztos, ami azután történt, ennek a következménye volt.

Erdélybe, ha képesítés nélkül is, de tanítottam egy eldugott kis faluban: Mezőköbölkúton. A legközelebbi vasútállomás 6 km-re volt a falutól. Amikor megjöttek az esős napok, elvágta a sár a kis falut a világtól. A gyerekek, akik messzebb laktak az iskolától, „gólyalábakon” közelítették meg, - agyagos terület volt minden körülöttünk. Húzta le az embereket a sár.
A szülők gondolkodása is földhözragadt volt: legtöbbjük kiverte otthon a gyermek kezéből a tankönyvet, ha nem a házi munkát végezte előbb – a jószágot kellett megetetni, kitakarítani az ólat, behajtani a libákat, a kacsákat a legelőről, lecsutakolni a lovakat stb., stb.
Volt egy fiúcska az osztályomban – 6.-nak voltam az osztályfőnöke – Buik-nak szólították. Senki nem bírt vele. Figyelmeztettek a kollegáim, hogy vigyázzak, mert az elődömhöz már hozzávágta a csizmáját is. Agresszív gyerek. Én az első – bemutatkozó órán még nem tapasztaltam különösebb deviáns magatartást nála – azon kívül, hogy úgy gondolván, jó, ha feladattal látom el, megbíztam a leckefelelősséggel, - ő ezen „röhögött” – a szó legszorosabb értelmében. Gondoltam, elbeszélgetek vele négyszemközt, megkértem, hogy óra végén jöjjön utánam a tanári szobába. Mivel két épületben volt az iskola elhelyezve, s a tanári a másikban leledzett, én legnagyobb lelki nyugalommal indultam át az úton – gondolván, ha a tanár hívja, a tanuló teljesíti a kötelességét. Mikor félúton visszatekintettem, látom ám, hogy a fiú felhúzta a nyúlcipőt, s már hetet-hét határon túl száguld hazafelé… hát bizony megdöbbentem.
Aznap délután volt az első tantestületi értekezletünk. Itt végig hallgattuk az igazgató „lelkesítő” évnyitóját – akiről rövid időn belül megtudtam, hogy egy iszákos ember, sokszor a tanítványok húzták ki az árokból, s támogatták haza. A beszéde végén megkérdezte, van-e kérdés, hozzászólás. Mivel senki nem jelentkezett, gondoltam itt az alkalom, segítséget kérek tapasztalt kollegáimtól, jelentkeztem, s elmondtam esetemet Buick-kal, kérve tanácsot, ilyenkor mit tegyek? Erre az igazgató legyintett s csak annyit mondott:”Holnap küldje be hozzám a fiút!”
Mire én: „Rendben, de legyen szíves megmondani, Ön mit tesz, hogy hasonló esetben én is tudjam, mi a teendőm?” Erre ő: „Mit, mit? Hát kap két nagy pofont, hogy kiesik a gatyájából!”… mintha megcsíptek volna, felugrottam, s határozott hangon – ma sem tudom, mi adott erőt, kis 18 éves kezdő létemre így fellépni a felettesemmel szemben – megkértem, hogy az én tanítványaimat már pedig többé meg ne üsse! – Csodálkozva, kissé gúnyos mosollyal nézett rám, s azt válaszolta: ”Kérem, ahogy parancsolja! Majd meglátjuk, verés nélkül hogy boldogul!” …
Erősen dobogó szívvel léptem be másnap az osztályba. Éjjel kiterveltem, hogyan is fogom lereagálni a történteket. Reméltem, nem vallok szégyent.
Megtartottam az órámat. Mivel nem ültem le a katedrához, körbe-körbesétáltam a padok között. Amikor elhaladtam a fiú mellett, láttam, ő önkéntelenül megrándult, s behúzta a nyakát. Egyre inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy jól számítottam ki, mi a teendőm. Menni fog! – bíztattam magam.
Óra vége előtt tíz perccel befejeztem a mondanivalómat, feladtam a házi feladatot, eltetettem a füzeteket, könyveket s megálltam, szemben az osztállyal.
Felszólítottam Buick-ot, kérve álljon fel, s mondja el az osztály előtt, miért nem teljesítette kérésemet előző nap. Nagy nehezen feltápászkodott, de nem szólt egy szót sem. Vártam, vártam… már az osztály mocorogni kezdett, összesúgtak… éreztem, feszül a húr. Mielőtt elpattant volna, még egy kérdést tettem fel:
„Megvertek már téged a tanáriban?”
Erre, mintegy gondolkodás nélkül jött a válasz: „Ha odahívtak, mindig verést kaptam!”
„No, akkor ülj le fiam, s hallgasson rám az osztály! Amíg én vagyok az osztályfőnökötök, többé egyikkőtöket sem ütheti meg senki! Értettétek?” …. „Igen!” – volt a lelkes válasz.
„Győztem!” – éreztem, ezzel a kis csapattal megnyertem a csatát. S valóban, amíg ott voltam, mindent elértem velük. Drága „gyermekeim” – istenem, alig voltam náluk idősebb – csupán hat év volt köztünk – de én voltam az ő „Tanár néni”-jük.
Buickra mindig számíthattam – szinte leste, miben segíthet. Nagyon szeretetre éhes gyermek volt. Jól esett neki, ha megdicsérték – mint ahogy a többieknek is. Érezték, én nem azt akarom bebizonyítani, hogy mit nem tudnak, hanem, hogy már ezt is, azt is tudják! Jó volt velük lenni!
Hogy az igazgatóm másnap megkérdezte, na hogy boldogult azzal az ördögfattyúval, s én azt válaszoltam: megígértem az osztályomnak, többé senki nem ütheti meg őket következmény nélkül – nos, ettől kezdve rendszeres óralátogatóm akadt személyében.
Én viszont alaposan felkészültem minden órámra, így nagyobb hiányosságot nem tudott nálam találni. Hanem előfordult az is, hogy láttam, alig áll a lábán – erre megálltam az osztályterem ajtaja előtt, mielőtt kinyitottam volna, megkérdeztem: „Ön hová megy? – mire a válasz az volt: “Az ön órájára!”
Erre én: “Ilyen állapotban pedig velem be nem lép ezen az ajtón! Vagy Ön megy be, vagy én!”
Mire ő: „Ezt még megkeserüli!” – de sarkon fordult, s elment.
Nem lett különösebb következménye – hiszen nem tudott semmit felhozni ellenem. Az, hogy még sűrűbben látogatta az óráimat úgy gondolom, csak hasznomra vált. Igyekeztem még jobbra, érdekesebbre varázsolni mondanivalómat.
Sajnos, nem sokáig tartott a boldogságom! Mint mondtam, november végén már utaztunk
Pestre! …
A gyermekek, de még a szüleik is sírva búcsúztattak a faluban.”Tanár néni! Ugye visszatetszik jönni? – kérdezgették – „Sajnos nem!” – s nekem is eleredt a könnyem…
M I É R T ? ? ? ? ? ………….

ISTENEM, TE TUDOD, MIÉRT!

5099
picurnagyi - 2016. október 29. 05:46:00

Drága Gittám!

Köszönöm szépen a további olvasásod!
Köszönöm véleményedet.
Igen, azt gondolom én is - valahogy meghatározta életem folyását.
Hál'Istennek, a negatív tapasztalatok is hasznomra váltak.

Köszönöm figyelmedet!
Szép hétvégét kívánok: Edit Rose

4005
zelgitta - 2016. október 28. 20:39:39

Ebben a drámaian induló fejezetben kibomlik erdendő pedagógiai tehetséged.
Valószínű az eletpályád további részeben is hasznodra volt, kedves Edit.
Szeretettel voltam, és megyek továbbHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.