Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.05.25. 10:42
Ajándék címmel beérkezett verselő vers nyertes szerzők: Balla Kriszta, Nagy Roland, Juhász Gabriella

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 1
Magdolna43
Bánlakyné Moravetz Edit: Életmese Tizenegyedik történet (2016. október)
A SZALMAKALAP – (Avagy: Sohse bízz a disznóban!)

Első osztályba készültem, amikor régi álmom teljesült, Apától kaptam egy szép szalmakalapot. Egész nap büszkén sétáltam az udvarban fejemre téve a kalapot. Társaság volt nálunk. A felnőttek a hűvös szobában beszélgettek, a gyerekek (csupa fiú) kint hancúrozott. Öcséméket nagyon bosszantotta, hogy én, mint egy grófkisasszony sétálgatok fel s alá, s nem „ereszkedem” le közéjük. Lekapták fejemről a szalmakalapot, s nevetve kezdték egymásnak dobálni.
Én hol ide, hol oda szaladtam, hogy elkapjam tőlük, amikor egyszer csak alákapott a szél, s berepült a disznóudvarba. Sírva futottam be Anyához, aki – a vendégekkel volt elfoglalva – csak annyit mondott, „aki bedobta, majd kihozza”. Mivel azonban a legidősebb is csupán négy éves volt, s én tudtam, hogy a disznó vad (éppen búgott), nem mertem a „gyerekeket” beküldeni hozzá. Nagy nehezen átmásztam a drótkerítésen, de ahogy beugrottam az udvarára, a sárban elcsúsztam, s az állat nekem rontott. Anyu a fiúk sikongatására rohant ki, csak annyit látott, hogy ott fekszem a sárban, s az állat ide-oda rángat. A keze ügyébe kerülő deszkával sújtott a koca hátára, a deszka kettétört, de a disznó behátrált az óljába.
Szerencsére nagyobb bajom nem történt, mindössze az oldalamon maradt egy kétforintnyi nagyságú, kissé sötétebb árnyalatú folt. (Érdekes, gyermekeim mindegyikén megtalálható ez az „anyajegy”)
Apától viszont fájdalomdíjul kaptam egy új szalmakalapot.

A disznókat sohse szerettük mi gyermekek. Sok és nehéz munkával járt a tartásuk. Esténként felváltva kellett kitakarítanunk az udvarukat. Hetente egyszer a kiskocsival – rajta három darab 50 literes kannával – el kellett mennünk a „Vajgyárba”, ahonnan savót és írót kellett hoznunk nekik. Odafelé még vidám volt az út. Visszafelé – kb. 4 km – már nehezebben haladtunk, minden sarkon megállva, cseréltük a helyet (elől kettő húzta a kocsit, hátul 1 tolta), s szidtuk a disznókat.
A legjobb foglalatosság számunkra az volt, ha füvet kellett szednünk. Akkor kimentünk az erdő szélére s a legfinomabbakat: gyermekláncfüvet, lóherét kerestünk.
Egyszer elkapott minket a csősz. Na, nem az erdő szélén.
Attila kitalálta, hogy ne menjünk olyan messzire, a sétatéren látott nagyon szép füvet. Hát, ami igaz, az igaz, sokkal közelebb, s tényleg szép dús volt. Csakhogy éppen befejeztük a zsákok megtömését, ott magasodott fölénk a csősz. Tudtuk, hogy „bűnt” követtünk el, s meg sem kíséreltünk elfutni. Szigorúan nézett ránk, s elvette tőlünk a zsákokat. Nagy félelemmel telve indultunk haza. Csaba azonban egyszer csak komolyan megszólalt: „Kész disznóság! A fű az övé, de a zsák nem! Én visszamegyek s visszakérem tőle!” Éreztük, hogy ez így igaz. Nincs joga elvenni azt, ami a másé! Mind a hárman visszafordultunk, hogy érvényt szerezzünk az igazságnak. Az őr még mindig ott állt. Csaba nagy komolyan elé lépett, s elmondta őszintén, hogy szerintünk ez nem igazság. Mi buzgón bólintgattunk szavaihoz, a nagyobb nyomaték kedvéért. A csősz hallgatott egy darabig, azután megpödörte hosszú bajuszát (érdekes, mintha a szeme olyan másképp csillogott volna?!), majd komolyan ennyit mondott: „Rendben van. De a füvet vissza kell raknotok a helyére!” Ekkor mi nagy igyekezettel szórtuk ki a leszedett füvet, s próbáltuk elhelyezni egy-egy csupasz földdarabon. Valami nem stimmelt nekünk ebben a logikában, de nem volt lehetőségünk megbeszélni, hiszen ez a szívtelen nagydarab ember ott állt a hátunk mögött. Sietve elköszöntünk, s igyekeztünk a Beszterce folyó felé, hogy minél előbb eltűnjünk a szeme elől. A budaki hídon megszólalt Attila: „na, ezzel jól kibabráltunk! Ez a buta azt hiszi, hogy újra kinő a füve, pedig nincs is eső! Fogadjunk, hogy holnapra összegereblyézheti a szénáját!” Ezen aztán jót nevettünk. Győzött az igazság. Mert, ha mi nem vagyunk olyan okosak, bizony elvitte volna a zsákunkat.

Azért a disznóhúst nagyon szerettük – enni!
Télen egyik legszebb élményünk a disznóvágás volt.
Hajnalok hajnalán jött a böllér, olyankor már vidáman ropogott a tűz, forrt a víz.
Kisebb korunkban csak akkor ébresztett minket Anyu, amikor már perzselték a disznó fülét, farkát. Jól felöltöztetett minket, felhúztuk a jó meleg csizmánkat, s kibotorkáltunk az udvarba, ahol a felnőttek jókedvűen koccintottak, s „ittak a medve bőrére” (gondoltam szinte gyűlölködve – hiszen, bár sokszor szidtam magamban a disznókat, azért szerettem őket).
De azután én is megbékéltem, amikor kezembe adták a finom, ropogós farkincavéget. Egész nap finomabbnál, finomabb falatokat ettünk. S csodálatos illatok özöne áradt mindenfelé. Volt aznap máj, töltött káposzta, disznótoros. S a mi feladatunk volt széthordani rokonoknak, barátoknak a disznótorost. Abban az időben még nem volt hűtőszekrény. Az emberek úgy oldották meg, hogy mindig legyen friss hús, hogy időben eltolva vágták le a disznókat, s egymásnak „komatálat” küldtek.
Boldogan tapostuk a havat az esti szürkületben, hiszen mindenhol kaptunk valami finomságot – hol egy szép piros almát, hol néhány szem diót vagy mogyorót, néha egy-két cukorkát is.
Ezeket nem ettük meg azonnal, hanem összegyűjtöttük, s amikor este bebújtunk az ágyba, kirakosgattuk magunk elé s szétosztottuk testvériesen.
Nagyon boldog napok voltak ezek!
Érdemes volt tavasztól annyit dolgozni!

Beszterce, 1963. szeptember 1.

5099
picurnagyi - 2016. november 03. 06:26:08

Drága Ágikám!

Örömmel olvasom soraidat!
Át tudom érezni a disznóvágástól való gyermekkori viszolygásodat; mint olvashattad, eleinte mi is haragudtunk a felnőttekre érte. Smile
Viszont enni szerettük - így aztán félretéve az érzelmeket, mi is megtanultuk a "feldolgozását". Nekem meg kellett tanulnom a belek megtisztítását - no ez nem volt éppen rózsás feladat, de nénikémék "kalákában" végezték, s ahogy cseperedtem, engem is bevontak maguk mellé - lassan, lassan megszoktam, mivel értettek hozzá, hogy ilyenkor anekdotákkal terelték el a figyelmet a "nemszeretem" munkáról.
Ahogy írod, én is keresem azóta is azokat az ízeket. Sajnos nem találom.

Köszönöm, hogy itt is jártál! Olvastál! Köszönöm véleményedet!

Ölellek szeretettel: Edit HeartRose

5407
tamasagi - 2016. november 02. 23:31:03

ezt is olvastam és nagyon tetszett,gyerekkoromban utáltam a disznóvágást, mert sajnáltam,iszonyodtam a szegény állat sírásától,na aztán felnőttként lassan átvettem anyumtól a stafétát a főzés terén,azóta szerettem,mindig sok volt belőlük,mert apám nagyon szerette őket,és szállításra nevelték a cocikat amióta apu meghalt azóta nem vágtunk hízót sajnos ,és azóta sem ettem olyan hurkát,mint akkoriban! SZÓVAL EGY SZÓ, MINT SZÁZ MEGINT REMEKET OLVASTAM, ÖLELLEK ESmileDITKÉM SZERETETTEL Heart

5099
picurnagyi - 2016. október 05. 15:12:36

Kedves Róza/mami/

Boldog vagyok, hogy egy igazi szakember méltatta írásomat. Annak különösen örülök, hogy nem találtál "kivetni valót" benne.

Szeretettel: Edit Rose

2135
mami - 2016. október 05. 12:45:53

Kedves Tollforgató!

Mivel gazdálkodó vagyok, (voltam) határtalan, már-már "beteges" állatszeretettel, örömmel olvastam írásod.

Szeretettel: Jártó Róza /mami/

5099
picurnagyi - 2016. október 04. 05:25:21

Kedves Ildi!
Köszönöm, hogy olvastad ezt a visszaemlékezésemet - s örülök, hogy közös emlékek keltek életre Benned is!

Szeretettel: Edit Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.