Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása: 20/VI. rész)

1991. október 1-jét mutatott a naptár.
Látszólag semmi különleges nem történt körülöttem, mégis valami fantasztikus élményben volt részem azon az éjszakán.
Biztos, hogy nem álom volt, mert most, tizenhárom év távlatából is valósághűen fel tudom idézni minden nehézség nélkül teljes valóságában.
Feküdtem az ágyon, s egyszerre, mintha súlytalan lennék, lábam nem érte a földet, egy fényes alagúton indultam el. Mintha alumíniumból, lett volna – rejtett világítással – s valahonnan „földöntúli” zene áradt szét. Egész valómat átjárta valami simogató, meleg boldogság. Az alagút két oldalából kedves mosollyal, libegve, előttem meghajolva tessékeltek beljebb valami lények (emberek) s én könnyen, lebegve haladtam előre. Amikor is elől… az alagút vége felé egy fényességben megpillantottam… Őt! (nem így, hanem): ŐT… boldogan nyújtottam felé a kezem… végre, végre megérkeztem! Elöntött egy nagy, nagy boldogság! Tudtam, éreztem, hogy mindég ide vágytam! Ide igyekeztem! Ezt kerestem! ezt a nyugalmat! … S amikor már-már odaértem Hozzá! Akkor Ő felemelte jobb kezét, tenyerét felém fordítva megállított! … S bár száját nem nyitotta ki, hallottam, ahogy azt mondta: „Még nem! … Vissza kell még menned! …”
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy elvették tőlem a legnagyobb boldogságot, de ez az érzés nem tartott sokáig, ahogy jött, el is tűnt. Csak annyit kérdeztem: „S ha elvégeztem a feladatomat, visszajöhetek?” – (úgy éreztem, még Ildikó lányomat fel kell nevelnem – útjára kell bocsátanom – talán ennyi lesz még a dolgom?)
Ő bólintott, mosolygott – mint aki ennél többre gondolt – de azt válaszolta: „Igen”
Ekkor ugyanazon az úton, ahol jöttem, de most már pillanatok alatt visszajutottam az ágyamba.
Kinyitottam a szemem, s csodálkozva néztem körül, hogy ez mi volt?
Rájöttem, én megtettem azt az utat, ahonnan úgymond nincs visszaút. Nekem mégis megadatott. Nem tudtam, mit is kezdjek ezzel az élményemmel.
Másnap reggel bementem az iskolába, s elmeséltem legjobb barátnőmnek – S. Jutkának -, hogy mégis van túlvilág, van Isten! Jutka évekkel azelőtt veszítette el legfőbb támaszát – a férjét – s ott maradt három gyermekkel özvegyen. Sokszor beszélgettünk, hogy vajon találkozik-e még a férjével? Most én elmondtam, milyen élményben volt részem, s arra a következtetésre jutottunk, hogy ez egy jelzés volt!

Néhány hét múlva Edit lányomnak is elmeséltem, mit is éltem át. Ő figyelmesen meghallgatott, majd megígérte, hogy hoz nekem egy könyvet, amit nemrég olvasott. Mint kiderült, nem én éltem meg egyedül ilyen fantasztikus dolgot. Sokan vannak, akik úgymond a klinikai halál állapotából visszatérve elmesélték hasonló élményeiket.
Amikor én elolvastam ezt a könyvet, még inkább megerősödött bennem a hit, hogy nem álom volt, amit átéltem.

Most, sok-sok év után, talán választ is tudok adni – MIÉRT – kellett visszajönnöm?

Igen! Valóban fel kellett nevelnem legkisebbik lányomat! S még sok-sok feladatom adódott azóta is: Boldoggá tenni a legkedvesebb Embert, aki társammá szegődött életem végére:
L a c i m a t
Együtt örülni vele az új jövevényeknek – kis unokáknak: Barbarának, Zolinak, Bencének, Gabónak, Annának, Viktóriának, Gergőnek, Bazsának.
Segíteni felnevelésükben, sok szép nyári élményt, emléket nyújtva Nekik!
Édesanyámnak támasza lenni utolsó hónapjaiban!
Példát mutatni gyermekeimnek, unokáimnak szeretetből, kitartásból, emberségből…
Megteremteni egy hagyományt: hogy egy évben legalább egyszer, tegyük le kezünkből a vakoló kanalat, hagyjuk abba a munkát, álljunk meg s emlékezzünk azokra, akik szerettek minket, akiknek köszönhetjük, hogy itt vagyunk, s hallgassuk meg a másikat, akivel ki tudja, találkozunk-e jövőre is?


5099
picurnagyi - 2016. október 28. 18:46:08

Kedves Gitta!
Tudod, amikor velem ez megtörtént én még nem hallottam erről, hogy másoknak is volt ilyen élményben részük. (1991.)
Ahogy leírtam, Edit lányomtól kaptam ezután a könyvet - melyben hasonlóan mesélték el a halálközeli állapot megélését mások. (ÉN ADDIG SOSEM HALLOTTAM ILYESMIRŐL!)
Az, hogy miként lehetséges, hogy ennyien szinte ugyanúgy érzékelnek dolgokat - nem tudhatom - ha racionális választ akarok adni, lehet, hogy az agy pillanatnyi oxigén-hiánya okozza (?)
Nekem jóval később megállapították, hogy valamikor /!/ volt egy kisebb infarktusom. Lehet, hogy ekkor (?)
Ha választhatnék, így lenne jó elmenni - csak ez nem rajtunk múlik.
Ami biztos, AZÓTA nagy békesség lett úrrá rajtam - még jobban szeretem embertársaimat, még megértőbben fordulok az elesettek felé, nem dúlnak lelkemben viharok.Nem sietek, de tudom, ha majd véget ér földi létem, ott vár a fény, a szeretet!

Igen, visszajöttem - azóta sok-sok boldogság ért engem is, s úgy érzem, CSALÁDOMnak, LACInak sok kedves BARÁTnak örömére.

(Szerelmi történetet itt nem találsz - ha végig olvasod az élettörténetet, remélem, választ kapsz kérdésedre.)

Szeretettel ölellek: Edit Heart

4005
zelgitta - 2016. október 28. 13:13:52

Ez egy nagyon izgalmas részet, ezzel a halálközeli élménnyel.
Én nem tudom, de annyira egy sablonon mozog az egész, hogy mindig hezitálok, nem-e egymástól veszik át az élmnybeszámolót az érintettek?
Ez nem azt jelenti, hogy nem hiszek neked, Editkém, de kétségeim vannak.., és inkább az álomra hajlok.
Aztán csak úgy, cakk- pakk, minden betegség vagy baleset nélkül? ( Egyébkent szép halál lehet...)
Bárhogy is van, jó, hogy visszajöttél, családod és Lacid órömére.
( Arra igen kiváncsi vagyok, a szerelmi történetetekre..., remélem hamarosan hozod.)
Ölelés,
G.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.