Tóth Sarolta: Puzzle darabok életemből I.
Mindenkinek van egy regénye - a saját élete.
Ez afféle irodalmi közhely, de én nem vetem meg a közhelyeket, mert általános valós tapasztalatokat fogalmaznak meg, akár a közmondások.
Manapság nagy divat életrajzi, önéletrajzi könyveket írni celebekről, híres politikusokról. Így is megörökítik magukat a talán nem is eléggé kíváncsi utókornak, mert nem biztos, hogy igazat vallanak magukról, tetteikről, sőt talán mosdatás, magyarázkodás rejlik bennük. A leendő olvasók - többnyire - tudják ezt. Mégis van értelme életrajzot írni, ha nem csupán a személyről szól a történet, hanem hiteles korrajzot is az olvasó elé tár. Az ifjúság nem az átélt múltat ismeri, ezért könnyen félrevezethető. Ezt a politika ki is használja. Az idős emberek sokat nosztalgiáznak, mesélnek ifjúkori életükről az utódoknak, akik csodálkozva, hitetlenkedve hallgatják, beszámítva, hogy az öreg nagyszülő, már hiányosan vagy szépítve emlékszik a múltra. A régi idők tárgyi emlékeit családi gyűjtemények őrzik. Az örökösök talán nézegetik, majd a szemétbe vagy - ha értékes - levéltárba, múzeumba, régiség gyűjtőkhöz kerül.
Ilyen mesélni szerető öreg vagyok én is. Közel nyolc évtizedet éltem, és ez azt jelenti, hogy sok változást megéltem, amiről érdemes olvasni, emlékezni. Rövid történetekben már meséltem életem jelentős eseményeiről,melyek a korról - amiben éltem - is vallanak. A II. világháború előtt születtem, súlyos teherként élve meg annak szörnyűségeit, a bombázásokat, a sortüzeket, a zsidók halálba hurcolt menetét.
A háborút követő első békeévekben szemlélője voltam az épületek romjainak, a felrobbantott hidaknak és az üres boltoknak, az inflációnak, amikor apám heti fizetéséért /akkoriban minden fizikai munkás péntekenként kapott hetibért/ - a piacon anyám szombaton - mert az csak heti két napon, szerdán és szombaton tartották városunkban - egyetlen birsalmát tudott vásárolni. A szomszédasszonnyal járták a közeli falvakat és szép stafírungjukat élelemre cserélték.
Kabátjából, ruháiból nekem varrt viselni való kabátot, ruhát, hiszen pénze nem volt anyagot vásárolni. Így neki nem maradt jobb darab öltözéke, és ezért nem jött el megnézni, mikor szerepeltem az iskolai rendezvényeken. Akkor megértettem ezt a távolmaradást, az eszemmel most is értem, de a szívem most fáj miatta. Szülői értekezletre sem ment el, de erre nem is volt szükség, hiszen csak dicséretet hallott volna,mert a falusi iskolában osztályomban mindig én voltam a legjobb tanuló. Amikor első elemibe jártam,elhatároztam, hogy egyetemi tanár leszek, ha megnövök. Az iskola volt az igazi otthonom, kinyitotta előttem a világot, és a könyveket, amikből sok hasznos ismeretet kaptam. A könyveket nem vásároltuk, könyvtár is csak később működött, csereberéltünk olvasni szerető barátnőimmel. Nagyapám a gyári könyvtárból kölcsönzött könyveket - komoly klasszikusokat - és ezeket is elolvastam, talán ezért tűntem ki társaim közül korai műveltségemmel.
Több iskolát látogattam - a törvény szabályai szerint, de mindenütt megálltam a helyem, az új iskolában is megtartottam jó eredményeimet.
Szüleim közgazdasági szakközépiskolába akartak i
íratni, hogy mielőbb pénzt keressek, ám a nyolcadik osztályos pályaválasztás alkalmával az igazgató úr behívatta anyámat azzal a szándékkal. hogy lebeszélje az irodai munkára képesítő iskoláról.
- Asszonyom, ez a gyerek nem akták közé való, írassa gimnáziumba, hogy tehetségének, érdeklődésének megfelelőpályát választhasson.
Anyám hajlott a szóra és én így járhattam városunk jó hírű gimnáziumába, ahol kitűnő minősítésű érettségi vizsgát tettem.
Az ötvenes évek közepén csak azok jelentkeztek egyetemre, akinek megfelelő származása és jeles érdemjegyei voltak.jelentkezni ugyan lehetett, de ha nem volt jó a származása, az iskola nem továbbította a felvételi kérelmet.
A származási kategóriák ezek voltak:
munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb /vállalkozókisiparos vagy magángazda, kulák!, vagy rokona élt kapitalista országban/.
Mivel az én tanár apám meghalt, nevelőapám pedig munkás volt, érettségi bizonyítványom kitűnő, felvételi nélkül bekerülhettem volna az ELTE bölcsészkarára. Nem mentem el, mert nem volt semmim és szüleim nem tudtak anyagilag támogatni, és ráadásul szerelmes lettem, és a férfi nem akart megvárni. Így kimaradtam az 1956 -os forradalom eseményeiből.
Lemondó nyilatkozatot kellett benyújtanom az egyetemre, miszerint: "Lemondok a továbbtanulás lehetőségéről"-megtettem.
/folytatás következik/
5099
picurnagyi - 2016. október 18. 05:17:11

Kedves Sarolta!

Érdeklődéssel olvastam életed egy szeletét - kíváncsian várom a folytatást.

Szeretettel: Edit Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.