Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.05.25. 10:42
Ajándék címmel beérkezett verselő vers nyertes szerzők: Balla Kriszta, Nagy Roland, Juhász Gabriella

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
Lucifer
Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T?– (Családregény folytatása 20/X.. rész)
Hogy alakult továbbiakban az életem?
Nos, ha felidézem a mindennapjaimat, voltak szép s kevésbé szép pillanatai. Főleg az első időkben volt nagyon nehéz beilleszkednem az új életformába.
1963 novembere –a hetedik kerületi Kazinczy utcai bérház lichthofra néző másfél szobás komfort nélküli lakásában éltünk heten. WC a folyosó végén – két család használta közösen, minden nyűgével együtt.
Mint írtam, Nagymama és Nagypapa már nyugdíjas volt, mi Anyuval pedig korán keltünk, mert hét órára már az Újköztemető mellett a Műszaki Gumigyárban kellett kezdjük a munkát. Este odakészítettük a ruháinkat egy-egy székre, reggel behunyt szemmel is fel tudtunk öltözni. Sötétben kellett felkelni, hogy ne ébresszük fel az alvókat: ruhát a karomra téve lábujjhegyen kióvatoskodni a konyhává alakított fűtetlen előszobába, megmosdani (lavórban) – merthogy ez volt a fürdőszobánk is.
Emlékszem, egyik alkalommal annyira álmos voltam, hogy nem vettem észre, a szoknyámat elfelejtettem felvenni. Nagykabátban, harisnyanadrágban utaztam végig Budapesten a VII. kerületből a X.-ig. Csak mikor az üzemben le akartam venni a kabátot, vettem észre, hogy nincs rajtam szoknya. Még szerencse, hogy a munkahelyemen köpenyt viseltem, így csak én tudtam, milyen malőr történt. (Ma megmosolyogni való, hiszen nézem a mai lányokat, patent harisnyanadrágféle, fölötte semmi szoknya, mindössze a popsit éppen csak eltakaró rövid kabátka. Divatos lennék, csupán a nagykabátomat rövidebbre kellene cserélnem.  )

Abban az időben viszont sokat sírtam, amikor nem látta senki. Nem tudtam kiutat ebből a helyzetből. Ugye, otthagytam mindent, ami számomra szép volt: Erdélyt a fenyvesekkel, barátnőimet, vőlegényemet, a tanítást, a gyerekeket – s eljöttem egy számomra ismeretlen világba. Ráadásul nem is kaptam pedagógusi állást – azokban az években, a fővárosban csak képesített pedagógusokat vettek fel a tanügybe – vidéken el lehetett volna helyezkedni. Édesanyám két kezét összetéve könyörgött, ne hagyjam most őt magára a gyerekekkel – minden fillérre szükség van s ráadásul itt ő is bizonytalan volt a jövőt illetően. Szüksége volt rám.
Bár neki meg volt a helye a Gumigyárban – ahol leány korában is dolgozott – ügyintézői munkakörbe vették vissza. Sajnos engem csak gépírónőnek tudtak alkalmazni – ami akkor számomra iszonyú megrázó volt. Úgy éreztem, hiába tanultam annyit, ezt a munkát nyolc általánossal is el tudtam volna végezni. Még csak kilátásom sem volt rá, hogy ebből a csapdából kiszabaduljak.
Mint mondtam, sötétben indultunk munkába, mire hazaértünk újra sötét volt. Édesanya percre sem hagyott magamra; akkor úgy gondoltam, mint egy porkoláb. Pedig szegénykém csak óvni akart, hiszen oly fiatal voltam, s egyáltalán nem voltam felvértezve a zaklatásokkal szemben. Nem ebben a világban nőttem fel.
Újra a tanulásba menekültem. A TIT József Attila Egyetem nyelviskoláján olasz, német oktatásra jelentkeztem, így heti négy estét értelmes dolgokkal tudtam betölteni. Itt találkoztam gyermekkori „szerelmemmel”, aki végül a férjem s gyermekeim édesapja lett. Hanem ez a találkozás már 1964 őszén történt.

Addig, viszont még meg kellett vívnom egy csatát – amit meg is nyertem.
Mivel a munkám során más vállalatok ügyintézőivel is kapcsolatba kerültem – egyik alkalommal a Láng Gépgyár munkatársa megkérdezte, nem akarnék-e hozzájuk jönni, dolgozni. Látta, jó munkaerő vagyok, s felajánlotta, náluk a számlázáson szülni ment egy kismama, amíg vissza nem jön, átvehetném a munkáját. 50.- Ft-tal többet fizetnének, mint itt kaptam (havi fizetésem 890.- Ft volt). Ráadásul nem gépírói munkát kellene végeznem, - ő is úgy ítélte meg, ennél többre vagyok képes - hanem számlakészítéssel foglalkoznék. Kértem a főnökömtől egy szabad napot. Édesanyámnak azt mondtam, - most is szégyellem - hogy nem érzem jól magam (bár valóban nem voltam valami jól, az izgalomtól a torkomban dobogott a szívem).

A felvételi beszélgetés, majd a megállapodás gyorsan ment. Későbbi főnököm: Neidenbach László – végtelen szeretetre méltó 2 m-es nagy mackó volt. Pillanatok alatt szimpatikus lettem neki, kölcsönösen megkedveltük egymást; mivel úgy ítélte meg, hogy a munkát jól el fogom végezni, megírta a kikérőmet, 150.-Ft/hó-val magasabb bérrel szándékozott foglalkoztatni. (Ez abban az időben csak úgy történhetett „munkaerő-csábítás” nélkül, hogy más munkakörbe kerültem: számlázó I. besorolásba).
....
Hogy mikként fogadta Édesanyám ezt a lépésemet, talán az előzmények ismerete alapján nem kell ecsetelnem. Kitört a vulkán. Ami az elkövetkező időben rám zúdult, nincs erőm leírni. Azt hiszem, ekkor szakadt meg végleg kettőnk közt az a kapocs, melyet addig is csak az én szülő iránti alázatom tartott össze. Ez is nagyon megrázott, de most már tovább akartam lépni. (Édesanyám halálos ágyánál kerültünk újra egymáshoz közel, de erről majd később írok.)
Közben próbáltam intézni a vőlegényem áttelepedését. A Kálvin téri református templomban örömmel fogadtak s meg is ígérték, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy egy jó parókiát kapjon. A levelek jöttek-mentek… ám egyszer érkezett egy hosszú-hosszú levél, melyben nagyon részletesen leírta, MIÉRT NEM… jöhet át; nem hagyhatja ott a szüleit, hazáját… menjek vissza én! … Istenem! Lehet még ennél több kínt kibírni? …
…………………………………………..
Nos, lehet! Ezt most már tudom… nehezen, de elment a válaszom, amit már nem külső ráhatással írtam meg. Saját döntésem volt:
„Sajnálom, de nem mehetek vissza!”
Az utolsó szálat is elszakítottam, ami még odakötött.
Ennyi év után sem tudom arra a választ, miért kellett az a szerelem?
Később még egyszer felbukkant Jani az életemben; de akkor már férjnél voltam, megvolt az első kislányom (Editkém), így szó sem lehetett arról, hogy bármilyen kapcsolat is kialakuljon köztünk -; érdekes, akkor kiábrándultam belőle (Jött a „jussáért”). Ezzel kitörölte magát a szívemből.

……… folytatás következik

5099
picurnagyi - 2016. november 05. 05:13:24

Drága Gittám!
Köszönöm szépen, hogy folytattad az olvasást.
Summás véleményed nagyon is "ül".
Köszönöm, hogy itt jártál. Szeretettel várlak a folytatásnál is.
Ölellek: Edit HeartRose

4005
zelgitta - 2016. november 04. 17:47:11

Megrázó, drámai fordulatokkal sűrűn erezett történeted érdeklődéssel olvastam.
Nem volt egy " lányálom" az életed eme szakasza, az biztos.
Nézem tovább...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.