Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása: 20/XIV. rész)
ÉLETUTAM FOLYTATÁSA:

1970-ben végre megkaptuk életünk első „igazi” lakását – főbérlet a Királyi Pál utcában - második emeleten – két szoba, konyha, WC a folyosó végén; de ezt már csak egyedül mi használtuk! (Előző rezidenciánk a Vármegye utcában szükséglakás volt, s két család használta a WC-t.)
Gyönyörű napos szobák voltak utcára néző 2-2 ablakkal. Igaz, kályha csak az egyik szobában volt (a hátsóban), de az csodálatos cserépkályha – gázfűtéssel. A konyhában sem volt fűtés, de nagy volt – akkora, mint az előző lakásunk együttvéve. Igaz, fürdőszobánk itt sem volt – de télen bevittem a zománcos gyermekkádat a belső szobába a kályha mellé, s itt vidáman lubickoltak csemetéim – persze az nem történhetett meg, hogy egymás vizében fürdessem őket. Mindenik után kicipeltem a kádat (hu, de nehéz volt!), majd friss vizet hoztam előbb hideget, majd ebbe konyhai tűzhelyen, a gázon felforrósított vizet.
De ez már fejedelmi lakosztálynak számított.
El is határoztuk, hogy ebbe a kényelembe még egy babának születnie kell! Megbeszéltük a gyermekekkel: Editke már 4 éves volt, igent mondott, Ágika egy évesen bólintott arra a kérdésre: „Szeretnél-e még egy tesót?”
S jött! Cseperedett az új kisbabám! Mindig boldog voltam, de mikor szívem alatt egy új élet ébredezett, ahhoz fogható boldogságot el nem tudok képzelni. Tényleg, a szó szoros értelmében várandós voltam! Amikor elcsendesült körülöttem a világ; kettesben, leendő pici babámmal a világ legnagyobb csodáját éltem át. Beszéltem hozzá! Elmondtam, mennyire várjuk! Milyen boldogság, hogy ő van! Milyen szép az élet! … Nappal dudorásztam neki. Amikor pedig már megmozdult, játszottunk. Mindegyik szerette ezt a játékot: hasamra tettük a kezünket; így ott melegebb volt; s a kisbaba odakucorodott a tenyerünk alá… ha átraktuk a tenyerünket egy másik pontra, mint egy kis méregzsák, átvándorolt oda. Hangosan nevettünk!
Szerették a zenét is! Mindig szólt a rádió; vagy a lemezjátszón hallgattuk a zenét. Később; mindegyik szívesen választott hangszert. Editke gitározott, Ági hegedülni tanult, Ildikó zongorázott.

Igen Ildikó!
1972.január 28. Éjszaka arra ébredtem, hogy elment a magzatvíz.
Azonnal felhívtuk Édesanyámat, akivel előre megbeszéltük a forgatókönyvet; taxit küldtünk érte. Mentőknek telefonáltunk – ekkor már nem kellett házmestert közbeiktatni a mentő kihívásához; és nekünk is volt saját telefonunk – igaz, mi az V. kerületben laktunk; a telefon valamilyen oknál fogva a terézvárosi központhoz volt csatlakozva; ebből kifolyólag édesanyám már megérkezett a taxival, a mentő még sehol. Mivel olyan hevesek voltak a fájdalmaim – s az előző kettő is viszonylag gyorsan jött a világra – úgy döntöttünk, nem várunk tovább a mentőre, a taxiba ültünk, s irány a János kórház. Édesanyám fölment a két kislányra vigyázni. Kb. 10 perc múlva csöngött a telefon – a központ érdeklődött, hogy lehet az, hogy a mi címünk az V. kerületben van, a telefonnal viszont a Terézvároshoz tartozunk. Édesanyám finoman csak annyit válaszolt: „Hölgyem, forduljon a másik oldalára, s aludjon tovább, a lányom már elment taxival a kórházba.” „De hát az nem szakszerű! S mi van, ha a taxiban megszül? Kié a felelősség?”
„Asszonyom, s akkor kié a felelősség, ha a kapualjban szül meg, amíg maga kinyomozza, hogy hova tartozik a telefonunk?” – volt a válasz – s lecsapta a kagylót.
Eközben a taxis száguldott a hajnali fővárosi utcákon velünk a János kórház felé. Szerencsére tudta, hol a szülészet! Mikor felfelé másztam, a lépcsőfordulóban elsötétedett előttem minden – pillanatokra meg kellett állnom – „Istenem, csak nehogy itt szüljem meg a harmadik gyermekem!” – fohászkodtam.
De nem. Újra kitisztult a világ; tovább, tovább… itt van a szülészet… hallom, valaki vajúdik – hangosan... Jön a madame: „Van orvosa? … Ki az orvosa?” …. „Tass… dr. Tass László… Kérem, hívja ide!”
„Vetkőzzön le, megvizsgálom! …. Majd ÉN megmondom, mikor hívjuk ide a főorvos urat!” – hangzott a kioktató válasz. Majd pedig: „Mi van, én már itt állok készen a vizsgálatára, magának volt sürgős, és még mindig nem vetkőzött le? …
„Nekem nem könnyű lehúzni a csizmám!”
Telefon: „Főorvos úr, három ujjnyira nyitva a ,,,
………..
Nem hallok semmit…
„Kérem, segítsen eljutnom a WC-re!” (Neheztelő tekintettel nézett rám, de segített) „Kérem! …. Segítsen felfeküdnöm az ágyra, mert jön a baba!”…
- „És mi van, ha odapiszkít az ágyra?”
„Nem érdekel! Nem érti, hogy jön a gyermek?” …
Végre felsegít. Indulna tovább…
„Ne menjen el! Jön a baba!”
Indulatosan fordul vissza. Ekkor fejéhez kap:
- „Tartsa vissza!” – s elrohan –
Házi telefon az ügyeletesnek:
- „Doktor úr jöjjön! Szülünk!”
Vissza a szülőszobába… az ágyam végében a sterilizáló tál… belenyújtja mindkét kezét… odatartja elém, s azt nyögi:
- „Nyomjon!”
„OÁ!’ – ez már a Te hangod édes kicsi babám ------
Az ügyeletes orvos nem ért oda a szüléshez; Ildikó kislányom meglátta a napvilágot.

….. folytatás következik


Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.