Kila Eszter: Látszat
Kiültem egy padra és nézem az embereket körülöttem. Figyelem, hogy, hogy sétálnak el előttem. Van, aki lopva rám néz, talán odavet egy ferde mosolyt, vagy talán elmélázik azon, hogy miért ülök ott egyedül. Talán várok valakire? Vagy csak magányra vágyom, esetleg elfáradtam? Pillanatnyi gondolat, el is illant, huss! Továbbmegy. Van, aki észre sem vesz, és a legkevésbé sem érdekli, ki mit csinál. Nem néz körül, nem foglalkoztatja a környezete.
Látom a sietős alakokat, ahogy próbálják tartani a lépést a világgal, a trendekkel, a mindennapokkal. Ott az a férfi aktatáskával, fekete öltönyben, de bordó sál van lezseren a nyakára tekerve. Örül, hogy végre vége a munkának. Sietősnek tűnő léptei csupán a megszokott tempója miatt gyorsak.
Nézem azt a csapat fiatal lányt. Csak hárman férnek el a járdán egymás mellett, s a negyedik mindig kireked. Mögöttük ballag. Nem érti min nevet a többi. Hiába próbál olyan lenni, mint ők. Kitaszított.
Szemben a buszmegállóban már sokan várnak. Három hely van és a két szélén ülnek, de az öreg néni, aki látszólag állni is alig bír, nem ül oda a másik két ember közé.
Kézen fogva sétál a kislányával az apuka, akinek haja hosszabb, mint az enyém. A nyakán valami érdekes tetoválás látható és piercingje is van, de a lányka nevet és örömmel mesél neki és az apja mosolyogva hallgatja végig. A másik oldalt egy fiatal nő épp a kisfiának emelt hangon magyarázza, hogy siessen, és ne maradjon le tőle, mert hazamegy nélküle, ha nem jön és hagyja végre ott azt a koszos falevelet a földön.
A zebra felé tekintek és látom, hogy egy huszonéves fiatal épp átkísér egy nénit az úttesten. Ritkán látni ilyet. Miután megköszöni a segítséget azért a zsebéhez kap, hogy a tárcája megvan e még.
Nem messze tőlem a srácok csapatba verődve gyárkéményként ontják a füstöt és hangosan nyilatkoztatják ki a véleményüket az előttük elhaladó nőkről. Feltűnést keltenek, de nem maradnak sokáig. Amint szétszélednek az önbizalmuk is alább hagy.
Amott meg a szerelmesek, lassú lépteikkel a járda közepén feltartják a forgalmat. Szinte hallom, hogy a mögöttük kullogó hölgy arra gondol, hogy legalább mennének a járda szélén. Se megkerülni, se átugrani nem tudja őket, de nézni se szeretné, hogy enyelegnek, így szinte fellökve a srácot viharzik el mellettük.
Ekkor lesz elegem a szemrevételezésből és előkeresem az újonnan vásárolt buborékfújómat és megosztom a világgal a boldogságom. A különböző méretű és gyönyörű színekben pompázó buborékokat messzire elsodorja a szél. Furcsán néznek rám. Van, aki nevet, vagy ha úgy tetszik, kinevet. A kisgyerekek kapva kapnak utánuk, hogy kipukkasszák őket. Látok olyan tekintetet is, akinek ez a mai napjának eddigi legviccesebb pontja. Néhányuk kedve felderül. Jó páran viszont érdekes pillantásokat vetnek rám, bolondnak tartanak. Pedig csak egy kis vidámságot akartam csempészni a mindennapokba. Csak egy mosolyt kértem az emberektől!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.