Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása 20/XVII. rész)
KÜZDELEM

2000. 9. 21. (csütörtök)
Hosszú időt ugrottam át, hiszen a köztes időszak külön mesébe illő.
Leánykáimat felneveltem, férjhez mentek, unokáim születtek, életem hol nyugodtabb mederben, hol zaklatottabb körülmények között zajlott. Itt is sokszor feltettem magamban a kérdést: MIÉRT? Erről lehet, hogy egyszer külön is írok.
Sokat gondolkodtam azon, benne hagyjam-e a leírásban a következő részeket. Végül úgy döntöttem, hogy igen. Talán segítségére lehet olyan embertársaimnak, akik hasonló problémával küzdenek. Tiszta szívemből kívánom, okuljanak belőle!
Nagyon nehéz feladat felvállalni, mégis felemelő érzés volt tudni, hogy ott lehettem Édesanyám mellett, mikor Neki szüksége volt rám.
Édesanyám nagyon beteg lett. Mint már említettem, ebben az időben kerültem hozzá ismét közel. Ezt a folyamatot jegyeztem le a következőkben.

Suhantak mellettünk a fák, s mi egyre közelebb kerültünk úti célunkhoz – férjemmel Pécsre igyekeztünk.
S bár még az út kisebbik részét tettük meg, gondolataim messze előttünk jártak. Kétségek gyötörtek, vajon helyt tudok-e állni? Mi lesz a legmegfelelőbb viselkedés? Elég lesz-e a szeretetem, melyet teljes szívemből Édesanyámnak hozok?
Egyszerre csak eszembe villant: ezen az úton – legalábbis az út elején, ment 55 évvel ezelőtt a háború dúlta Magyarországon az én várandós Anyukám – nyugatra – menekítve jövendő gyermekét. Ő vajon nem aggódott, hogy mit is tegyen? Gondolt-e arra, lesz-e elég ereje végigmenni az úton, ami rá vár?
Egyben biztos vagyok: akkor nem sejtette, hogy 55 év múlva az a kis- „E”-baba fogja majd ezt az utat megtenni, torkában a szorító érzéssel: – jaj, csak ki ne buggyanjon újra a könnyem, - hogy megcsókolhassa az édesanya kezét, mely százszor, ezerszer megsimogatta az ő haját.

Add Uram, hogy elég erős legyek, s át tudjam adni a hitet. Mert életünk ezen a Földön egyszer véget ér! S én hiszem, hogy az utunk végén ott állsz, s vársz minket kitárt karokkal.
Te Anyukám megtetted mindazt, amit Rád bíztak, s most már csak azt kívánhatjuk, hogy minél kevesebb fájdalommal tudnád békében elhagyni szeretteidet, kiknek már most is hiányzol.
Szeretném széppé tenni az elkövetkező napokat! Átölelni Téged, karomban ringatni, mint egykor Te tetted a piciny „E-babáddal”.
Még a kórházban van. De holnap hazaengedik. Addigra meghitté akarom varázsolni kicsiny lakását!

(Szemelvények naplójegyzeteimből)
Szeptember 22. (péntek)

Még az este eljöttek Leventéék. Mindannyian bizakodva néztünk a következő napok elé. Bár Levente óvatosan megemlítette, hogy Anyukánk pillanatnyilag roppant haragszik rám: mert én 5 hónapig ápoltam őt, s most már beleuntam, de azt mindannyian tudtuk, hogy szegénykém állapota idézte elő a téveszméjét. Reménykedtem, majd ha személyesen találkozunk, s dédelgethetem, feloldódik benne a harag irántam.
Sajnos ma csalódás ért – az éjjel véres széklete volt, s az orvos nem adta haza – előbb ki kell vizsgálniuk, megtalálni az okot. Pedig korán reggel bevásároltam s már szinte teljesen kész volt a finom tyúkhúsleves – grízgaluskával (ahogy szereti), krumplipüré – almakompóttal. Csöpp kis piskóta… és sok-sok simogatás, szeretet… na, de majd talán holnap hazaengedik…
Levente megígérte, hogy értem jön a próbák után, s bevisz a kórházba.
11 órakor megterítettem – s ketten Lacival megebédeltünk, mert Neki indulnia kellett vissza Pestre. Nehezen tudtam lenyelni az ebédet – rossz volt arra gondolni, hogy elmegy – s messze-messze lesz tőlem. Féltettem a hosszú úttól, s hogy nem lehetek mellette.
Sok-sok puszit adtam búcsúzásnál, - külön küldve a kis Gabó unokánkak is. Skizofrén helyzetben vagyok – lelkem kétfelé szakadva – hol Édesanyámnál, hol pedig Lacinál, sőt Gabónál vagyok.
De most már meg kell nyugodnom. Az én feladatom itt helytállni! Remélem, ezzel is megküzdök!
Naponta bejártam hozzá a kórházba. Láttam szegényke szenvedését, meg, hogy csak rövid időkre tisztul ki az elméje. Tehetetlennek éreztem magam. Simogattam arcocskáját, dörzsöltem jéghideg kezét, masszíroztam a hátát.
Közben Ő elmesélte, hogy leszállt az udvaron egy repülő. Abból kigördült egy busz. Ő szólt az orvosoknak, hogy ne engedjék, csak sorban a betegeket. Végül a főorvos megértette, hogy ez így helyes, s akkor már minden ment simán…
Bejött egy nővérke, akinek bemutatott, s nekem elmondta, hogy ez a nővér aranyos, amikor ő van ügyeletben, mindig bekapcsolja a TV-t (rámutatott szemben a falon lévő oxigéncsőre, melyből elágazások vezettek több irányba).
Az éjszaka viszont nagyon rossz, mert akkor csak egy takarítónő van bent, s az nagyon goromba. Különben a falon levő csőről ő mindig álmodik – őzikéket, kúpokat, gombákat, virágokat lát – s képzeljük, mikor felébred, tényleg mindig ott vannak. A főorvos is jött hozzá, s ő megmondta, hogy nézzen csak ki az ablakon, a főorvos kinézett s tényleg csupa-csupa virágot látott.
„Ez a szeretet virága volt” – súgta titokzatosan nekem.

Szeptember 25.(hétfő)
Ildikó sógornőm hívott: hazaengedik Édesanyát!
A 30-as buszon utaztam a kórház felé.
Szép napsütés volt – bár a meteorológusok borongós napot jósoltak. Érdekes, hogy az ember milyen apróságokra is oda tud figyelni, amikor pedig a szíve tele van balsejtelmekkel, drukkal.
Édesanyát mintha kicserélték volna, boldogan újságolta, hogy mehetünk haza. Vele örültem!
De néhány másodperc múlva feldúlva mesélte, hogy mi „történt”:
Elaludt a reggeli mosdás után, s arra ébredt, hogy két gonosz ember iszonyú erővel püföl egy harmadikat. Markolják a haját, s a mosdókagylóba dugják a fejét. Na, erre ő felpattant, s rájuk kiabált: „Hogy képzelik ezt, hogy az ő házában bántsanak egy embert, s azonnal hagyják abba!” Ezek az emberek azonban nem hagyták abba, - „Semmi köze hozzá – mondták -, s foglalkozzon saját magával!” …. „Na. Mit szólsz ehhez?” - fordult hozzám.
(Szobatársai elmesélték, hogy a mellette fekvő betegtársát vitték a műtőbe – de a betegszállítók nem a megszokott ruhában voltak.)…
Miután mindezt megbeszéltük, megígértem, hogy Leventéék sietnek érte.
ISTENEM! Mi vár reánk? ADJ ERŐT Ó URAM!

…folytatás következik

5099
picurnagyi - 2016. november 17. 06:05:01

Drága Gittám!

Nagyon régen történt (már tizenhat évvel ezelőtt) de még ma is, ha rágondolok összeszorul a szívem.
Szegény Édesanyám nehéz volt neki az utolsó időszaka is életének. Ami fáj, hogy nem tudtam segíteni rajta. Ott voltam mellette, körülvettem gondoskodással, de a bajjal magának kellett megküzdenie.
Talán, hogy leírtam a történteket, mások okulhatnak belőle - erőt merítenek hasonló megpróbáltatáshoz - kívánom, sose kerüljenek szembe ilyen helyzettel.

Köszönöm, hogy figyelemmel kíséred a történetet!
Szeretettel: EditHeart

4005
zelgitta - 2016. november 16. 21:02:55

Editkém, ez bizony nem egy síma történet...Annyira szuggesztívan írod le a történteket és érzéseid, hogy szinte bôrén érzi az olvasó a lelkiâllapotod. Az is érzôdik, ahogyan igyekszel târgyilagos maradni, de az érzéseid és indulataidat is kordâban kell tartnod...( Sejtem, hogy mit érzel, az én Édesanyám is ilyen állapotban volt az utolsó hónapokban, sajnos én alig tudtam vele lenni...)
Igazi izgalmas történet ez, alig várom a következôt.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.