Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása: 20/XVIII. rész)
Kettesben Édesanyával - Napló folytatása:

Siettem haza, még egy szép nagy csokor virágot vásároltam a nappali asztalára, nagyon szereti a virágot, hadd örüljön, ha hazajön.
Alighogy lepakoltam, egy-két simítást végeztem a lakáson, már csöngettek is. Örömmel siettem elé. Hát szegénykém azt az utat – a kaputól a házig – nem tudta volna megtenni, így Levente ölben vitte az ágyig. Bizony nem volt könnyű egyikük számára sem. Azért látszott, örül, hogy hazajött!
S elkezdődött az itthoni élet…
Nehéz napok következtek.
Sokszor nyomott, ingerült hangulatban ébredt fel Édesanya.
Semmi, de semmi nem volt megfelelő számára: Ma nem akar mosdani, ne cseréljem le a felfekvéséről a tapaszt, nem kell másik hálóing, nem kíván enni, túl magasra tettem a párnáját. Két perc múlva arra panaszkodott, hogy ő most már sohse ülhet fel az ágyában… próbáltam másra terelni a figyelmét… hogy milyen boldogság is, hogy ilyen szép kis házban lakik!
„Boldogság? Mi ebben a boldogság? Nézz körül, milyen sivár itt minden, nem lakik itt senki!”
Erre, én: „Már hogyne lakna, Te is itt laksz, én is itt vagyok!” …
„Na és?” – fakadt ki – „Szerinted ezt ígérték?” -
„Kicsodák?” – kérdeztem
„Hát a gyerekek! Amikor idejöttünk, azt mondták: az enyém lesz az egyik szoba, az övéké a másik! Ezért bútoroztam be így. Kicsinosítottam, kifestettem, kimeszeltem. S most? Egyedül vagyok!”
„De hát itt vagyok veled Anyukám!”
„TE?” – legyintett, s hátat fordított.
Szegénykém! Érzi, tudja, hogy „csak a betegsége idejére vagyok mellette”… De hát nem is én kellek neki… Ő mást vár.
Édesanyját hívta többször is, hogy miért hagyta el?
Délután hiába cseréltem le a fájdalomcsillapító tapaszt 1 órakor - 6 órakor már üvöltött a fájdalomtól – káromolta az istent, az egész világot. Szegénykém két tenyerébe temette az arcát s úgy könyörgött sírva, hogy adjon neki valaki valamit, amitől elmúlnak ezek az iszonyú fájdalmak. Az algopyrin és Contramal injekciók (vízbe téve megitta) fél óra múlva fájdalommentessé tették a nap további részét.
Járkálós, pakolós éjszaka következett.

Október 11.
Bár ezen az éjszakán nem voltak fájdalmai, sokat volt fenn. Pakolt, rendezgetett. Rengeteg vizelet ment el tőle (11x) – de amikor segíteni akartam, durván ellökte a kezem: „Nem vagyok még béna!” – felkiáltással.
Reggel nem hagyta, hogy megmosdassam. Szivaccsal itt-ott megtörölte magát, majd kapaszkodva, bár én nyújtottam a kezem, hogy segítsek, nem hagyta, betámolygott az ágy végébe. Ott térdre rogyott, s elkezdte cibálni az alsó takarót, hogy azt senki sem képes neki simára igazítani ezért van a felfekvése. (Pedig eddigre én már meggyógyítottam a kórházban szerzett felfekvését – olyan sokszor, szeretettel kenegettem hátát, sarkát! S csodásan megszűntek a csúnya, otromba sebek, hegek. Szép, sima lett újra a bőre!)
Ekkor hóna alá nyúltam, nagy nehezen a fotelbe ültettem, betakargattam – most már nem ellenkezett – aztán csöndben elmeséltem, amíg leemeltem a párnákat, takarót, lepedőket, hogy bizony ez az alsó takaró éjszaka önálló életet él – tőlünk függetlenül összegyűrődik, s én minden reggel s este megvetem Borsószem királykisasszony ágyát.
Nos, nem tudom miért – vagy, mert elfáradt, vagy az én csöndes, nyugodt hangom, mozdulataim hatottak rá, de szépen kézen foghattam, s lefektettem – megkérdeztem, kellemes-e így? Azt felelte: „Nagyon fáradt vagyok!” – Mondtam, pihenje ki magát, s majd hozom a finom reggelit.
Ám ez a nap már megint a hallucinációk napja lett. Hol nyugodtabb éjszaka, hol fájdalmakkal teli. Néha még mosolyogni is próbál, máskor csak remegő, fáradt, gyenge hangon szólal meg.

Október 16-a
Derűsen, vidáman ébredt, aránylag fájdalommentes nap volt. Szinte magam sem hittem, hogy ilyen is létezik.
Öröm volt a fürdetés, az öltözködés, a reggelizés.
Egyszerűen mindennek örült, amit tettem, vagy mondtam. Többször is elismételtette velem, hogy ugye én nem utazom el, és nem hagyom itt?
Köszönte azt a sok-sok törődést, amivel elhalmozom, s hogy nem is tudná, mi lenne vele, ha én nem lennék mellette.
Jól evett, viccelt, mesélt a gyermekkoráról, édesapjáról, bátyjáról – sokat nevettünk!
Ez így megy felváltva.
Egyik nap jobb, a másik nap rosszabb…

Nem tudom, melyik mondatom, milyen reakciót vált ki belőle.
Egyszer például a hátam mögé mutatott, hogy ott van Apa a kerítés mögött (a szoba falát látta), s nyújtja felé a kezét.
Bizony – mondtam – akik szerettek, vagy szeretnek minket, mindig meg akarják fogni a kezünket, hogy erősítsenek minket. Például ma vizsgázik Ildikó lányom Pesten s én is folyton Őrá gondolok, hogy sikerüljön a vizsgája.
Ekkor, magából kikelve felült az ágyon és iszonyú hangerővel kezdett el kiabálni velem, hogy döntsem el, hol akarok lenni: Vele, aki szinte a végét járja, vagy a lányommal Pesten?
Még nyugodt hangon visszakérdeztem: „Anyu, te hogy választanál ilyen esetben, a helyemben? Hát természetes, hogy itt kell lennem Melletted! Látod, itt vagyok!”
Mintha meg sem hallotta volna a válaszom: „Menj! Nekem úgyis van három szerető fiam, akik mindig is szerettek. Te az Apád lánya voltál! Cselédet, pedig bármikor kaphatunk, ha akarunk!”
……….
„Szóval mindaz a szeretet, amivel elhalmoztalak, s próbáltalak meggyógyítani, az számodra nem jelentett semmit?” – sírva fakadtam – „Amilyen odaadással ápoltalak mióta a kórházból hazahoztunk, a sok jó szó, simogatás, szeretet-puszi, finom étel, ez neked csak cseléd munka?” – Zokogtam fel.
……….
„Szóval mindezt azért csináltad, hogy aztán felhánytorgasd? Megyek, öltözöm, s itt hagyom ezt a kócerájt, felmegyek a fiamhoz Pestre!!! Haza!”

Csak ekkor tértem magamhoz!
Edit! Hát az Édesanyád beteg! Te légy észnél! – de akkor már éreztem, elhagy az erőm.
Átmentem a szobámba, bevettem egy „Atarax”-ot, majd a konyhában elkészítettem az ebédet – igyekeztem túltenni magam a méltatlan vádaskodásokon.
Kénytelen voltam a Klinikai orvost felhívni, aki viszont az előzetes történések alapján úgy ítélte meg a helyzetet, hogy növelni kell a dózist, s infekció gyanúja miatt még a háziorvossal Tarvid tablettát is felíratott.
Most este ½ 10 van – mintha csökkentek volna a fájdalmai.
Úgy szeretnék mélyet aludni!
Hátha holnap jobb napunk lesz!

……… folytatás következik.
5099
picurnagyi - 2016. november 19. 04:56:07

Drága Gittám!

Nem volt könnyű - de most is újra ezt tenném; talán okosabban, ha tehetném!

Köszönöm együttérzésedet!
Szeretettel: Edit Heart

4005
zelgitta - 2016. november 18. 22:00:13

Édes istenem!
Még olvasni is megterhelő...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.