Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása 20/XX. rész)
2011. január 14. este 6 óra

LACI combnyaktörést szenvedett!
Oh, Istenem!
Könyörgöm! Gyógyítsd meg Őt!

Egy nyugodtnak induló délután. Én a számítógép előtt ültem – Honfoglalót játszottam. Laci a fotelben újságot olvasott. Egyszer csak egy nagy robajra kaptam fel a fejemet. Valamit el akart intézni, felkelt, papucsa beleakadt a perzsaszőnyeg szélébe. Elveszítette az egyensúlyát, másik lábával meg akart támaszkodni, mire a szőnyeg kicsúszott a lába alól, s ő teljes hosszában elvágódott. Odaugrottam, de csak ennyit mondott: „Nem tudom megmozdítani a lábamat. Nem érzem a lábamat.”
„Azonnal hívom a mentőket!” – válaszoltam. - „Maradj ott!”
Hátára pokrócot terítettem, mert elkezdett remegni. Előkészítettem az igazolványait, összecsomagoltam a szükséges holmikat (pizsamát, papucsot, evőeszközt, WC papírt, zsebkendőt, tisztálkodási eszközt, köntöst, borotvát, szalvétát, poharat). Mire mindezeket összeszedtem, a mentők 20 percen belül megérkeztek. Tudtam, hogy nagy a baj. Megvizsgálták, majd kijelentették, kórházba kell vinni.
Valóban, minden teketória nélkül beszállították a János kórházba – az volt az ügyeletes.
Ott azonnal súlyokkal húzták a lábát. Röntgen. Megállapították, hogy combnyaktörés. Mivel a műtő foglalt volt, várni kellett. ½ 11-kor került be, ahol aztán azonnal megoperálták.
½ 1-kor hozták ki a műtőből. (Nem ecsetelem, mit éltem át addig!)
Pedig még nem tudtam, mi vár rám.
Kijött az orvos is, kérdezte, én vagyok-e a hozzátartozó. „Igen” – válaszoltam. Ekkor kérte, foglaljak helyet (egy asztal mellett két szék volt a folyosón). Leültünk. Elmagyarázta nekem, hogy combnyaktörést szenvedett a bácsi, be kellett ültetni egy fém rögzítőt. Sürgősen be kell szereznem egy járókeretet, mert holnap már fel kell kelnie az ágyból. Ő kedden lesz újra a kórházban, (ez péntek éjjel volt) addig döntsem el, hogy hazaviszem-e jövőpénteken a férjem, vagy megírja a beutalót a Margit kórház elfekvőjébe?!!!!
„Haza!” – válaszoltam azonnal.
„Nem kell most döntenie! Keddig gondolja végig!”
„Haza!” – ismételtem konokul – „Haza!” –

Vállat vont, ezzel ő befejezettnek ítélte a beszélgetésünket. (Másnapig sírtam itthon. Hogy lehet egy orvos ilyen otromba, lelketlen? De egy percig sem inogtam meg elhatározásomban.)

Betámolyogtam Lacihoz a kórterembe. Szegénykém, olyan elesett, olyan segítségre szoruló volt. Istenem, hogy is képzelte ez az orvos, hogy elengedem a kezét az én Páromnak?
„Nem és nem!” – határoztam.
Simogattam homlokát, kezét. Bátorítóan mosolyogtam rá, miközben lelkemben csak úgy dúltak az indulatok. Legszívesebben már ott sírva fakadtam volna. De nem láthatta a bennem kavargó viharokat. Megígértem, hogy amint tehetem, sietek hozzá, majd elbúcsúztam, s hazaindultam. Felhívtam Lackót – a fiát -, beszámoltam neki, hogy édesapja túl van a műtéten. Ő megkérte, várjam meg, jön értem, s hazavisz. Így is történt. Neki aztán elmondtam, milyen szörnyű lehetőséget vázolt fel előttem az orvos.
Megpróbált megnyugtatni. Hiszen ez az ember nem tudhatja, hogy a betegellátást meg tudjuk-e oldani. Ők mindenben támogatnak – ígérte. Így is történt.(Másnapra el is hozta a járókeretet – volt egy náluk a sufniban.)
Egy hétig reggeltől estig ott ültem a betegágy mellett, hiszen a kórház már ekkor is nővérhiányban szenvedett. Csak ebédidőben jöttem haza, kimosni pizsamáját, vásárolni, finom falatokat készíteni neki, elintézni a háziorvossal a gyógytornászt, hogy mire hazahozom, itthon tornásztassa.
Egy hét múlva kiadták a kórházból Lacit. Addigra Leventéék felhozták Pécsről a WC magasítót, Cilu, a sógornőm ágytálat adott kölcsön. Tiszta, ropogós hófehér ágy várta itthon a beteget. Látszott, hogy boldogan néz körül az ismerős falak közt.
Itthon van! Végre újra itthon!
Nagy-nagy szeretettel, odafigyeléssel vettem körül. Ő hálából mindent megtett gyógyulása érdekében. Összeszorított fogakkal tornázott, pedig nagy fájdalmai voltak. Minden második nap jött Gabika; a gyógytornász, aki mindig mosolyra derítette. A köztes napokban én diktáltam a feljegyzett sorrend szerint a feladatokat. (Érdekes volt, nekem mindig szentségelt, hogy milyen nehéz ezeket a feladatokat megcsinálnia. Gabikának ugyanezekhez mosolygott, anekdotázott. Egyik nap felöltöztem piros szoknyámba, melyet térd-fölöttiig felhajtottam, hajamba két piros masnit tettem, s így „libegtem” be hozzá pipiskedve, hogy „itt az új gyógytornász”. Jót nevettünk ezen. Többé nem panaszkodott.)

Három hosszú hónap telt el a lábadozással, amíg lakáshoz voltunk kötve. Én csak annyi időre hagytam itthon, amíg az iskolából elhoztam az előfizetett ebédünket. Különben csak Vele foglalkoztam. Éjjel-nappal rá figyeltem.
Hál’ Istennek családtagjaink barátaink, nem hagytak magunkra bennünket. Mindig jött valaki látogatóba, így tartották bennünk a lelket.
Nagyon szereti Lacit mindenki!
Ezt valóban mindenkiről el tudom mondani: A fia, Gyermekeim, Cilu, Minkáék, Pál, Leventéék, az összes barátunk: Lehoczki Pista, Horváth Edit, Priszler Sanyi és Emő, Havasi Jucó, Pánczél Sanyi, jaj valakit biztos kifelejtek, de mind-mind - még Turancsik Gyuri is – azt lesték, miben, hol tudnak segíteni.
Nem múlt el olyan nap a lábadozás három hónapja alatt, hogy valaki ne nyitott volna be hozzánk. Igaz, estére hulla voltam, hosszú volt a gyógyulási idő, de megérte.
Laci talpra állt! Csodájára jártak az ismerősök.
Ő pedig úton-útfélen hangoztatta, hogy ezt nekem köszönheti. Hát én azt mondom: A kölcsönös szeretetnek! Ha nem szeretjük egymást ennyire, nincs ez a csodálatos gyógyulás.
Tavasszal már Ágnesékkel Sopronba utaztunk, ahol egy gyönyörű hetet töltöttünk. Itt tette az „i-re” a pontot Laci, amikor a parkolóból gyalog feljött a hegytetőre, a kilátóhoz. Meg is kapta tőlem a tölgyfalevél-koszorút.
Azóta is sokat kirándulunk. Minden nap sétálunk. Ha csak tehetjük, gyalog megyünk, hogy a mozgás életelemünk maradjon.
Jelentem doktor úr:
„A bácsi otthon van! Meggyógyult” !!!!! J J J
Ismét feltolul bennem a kérdés: Miért kellett ennek így történnie? – Erre talán tudom is a választ:
Szeretetből, egymásra figyelésből, összetartásból – környezetünk számára is - példamutatóan viselkedtünk. Talán, ha egyszer valaki hasonló helyzetbe kerül, eszébe fog jutni, a legreménytelenebb helyzetben is:
GYŐZ A SZERETET !
-VÉGE-
(… de csak a visszaemlékezésnek, életünk folytatódik – sok-sok „Miérttel” melyekre van, hogy megkapjuk a választ, van, hogy várat magára a felelet.)


5099
picurnagyi - 2017. október 05. 21:49:53

Kedves Szabolcs!

Nagy szeretettel köszönöm, hogy végig-"rágtad" magad életem eddigi történetén. (Legalábbis, amiről úgy gondoltam, érdeklődésre tarthat számot.)
Boldog vagyok, ha a konklúziót, melyet levontam, ezzel a szép bibliai idézettel pecsételted meg.
Köszönöm!
Ha Valakinek az olvasók közül biztatást, reményt tudtam nyújtani szavaimmal, már megérte papírra vetnem egy nem kivételes élettörténetet.

Kívánom, sose adjuk fel a reményt, higgyünk abban, hogy szeretettel minden nehézségen túl tudunk jutni.

Én is kívánok szeretettel boldog, örömteli, békés életet: Edit Heart

2720
bigeszab - 2017. október 05. 11:44:10

Kedves Edit!
Küzdelmes éveid krónikája végén örök igazsággal zárod visszaemlékezéseidet - győz a szeretet! Nagy szó! Mit sem ér az ember szeretet nélkül. A Biblia is így fogalmaz: " ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok". Krónikád minden sorából a szeretet sugárzik. Ez adka a válasz a miértekre is!
További szép éveket kívánok szeretettel: Szabolcs Rose

5099
picurnagyi - 2017. június 01. 11:00:25

Drága Rita!

Szívből köszönöm, hogy belelapoztál életem történetébe.
Köszönöm értő/megértő soraidat!
Erre gondoltam én is, hiszen ez az orvos akkor találkozott velünk először, nem tudhatta, hogy férjemet milyen körülmények várják otthon.
Erre a "MIÉRT"-re pedig úgy érzem, Te meg is adtad a választ!
Szívből köszönöm/köszönjük!

Szeretettel: Edit Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.