Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.22. 21:42
Jó éjt mindenkinek! Ma is sok szépet olvashattam, köszönöm. Jó itt lenni, köztetek... Smile

2019.02.22. 16:41
További szép napot kívánok kedves Társaimnak ! Heart

2019.02.22. 09:22
Mindenkinek szép, tavaszváró napokat kívánok sok szeretettel és jókedvet az alkotó munkához. Heart Rose Heart

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: g_gyongyi
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
liliom54
Auerbachné Tóth Katalin: Fagyöngy - Harmadik történet (2016. december)

Fagyöngy-szerelem

1906. december

Egy régi karácsonykor kezdődött minden…
A kisfiú és a kisleány boldogan szánkóztak az erdő szélén több társukkal egyetemben. Megtehették már, hiszen már téli szünet volt az iskolában. Előző nap volt az utolsó tanítási nap. Onnan tartottak hazafelé a gyerekek, midőn észrevették az első szállingózó hópelyheket. Először csak egy-kettő hullott, mutatóba, és a gyerekek a nyelvükkel próbálták elkapni őket, miközben hazafelé sétáltak a kis falusi iskolából. Közben nagyokat nevettek: egymáson, magukon. Örültek, hogy itt a téli szünet, és hogy hamarosan itt a karácsony is. És ráadásul még havazni is kezdett! A gyermeki világ tökéletesnek látszott, mi kell több az örömhöz?
A havazás egész este és egész éjszaka folytatódott. A madarak fázósan borzolták fel a tollaikat, és az erdő apró vadjai fázósan bújtak össze az aljnövényzetben, ahogy egyre vastagabb lett a hóréteg erdőn-mezőn. Reggel még mindig szakadt a hó, és a fehér hótakaró már bőven ellepte a tájat, mire a délelőtti órákban végre alábbhagyott a havazás. A felnőtteknek plusz munkát jelentett a hó, de még a kérges kezű idősek is mosolyogva nézték, ahogy a gyermekek tiszta örömmel vetették bele magukat a téli örömökbe.
Délutánra már a szánkók vígan csúsztak, a gyerekek boldogan szaladtak fel újra és újra a dombtetőre. Akinek nem volt szánkója, az sem maradt hoppon, hiszen legtöbbször ketten-hárman ültek egy-egy lecsúszó szánkón. Egész délután csúszkáltak: élvezték, hogy kivételesen nem kellett otthon a munkában segíteniük, hanem kedvükre szánkózhattak, csúszkálhattak.
Ahogy kezdett esteledni, egyre közeledett a hazaindulásuk időpontja. Végül csak párba rendeződtek, és elindult az egész menet az erdő szélén vissza a falu felé. Az 5-9 éves lányok és fiúk vegyesen alkottak párokat: itt a 9 éves nagylány vezette kézen fogva az 5 évesnél alig néhány nappal idősebb öccsét; ott két kislány (jó barátnők) sétált hazafelé kézen fogva, emitt egy fiú testvérpár bandukolt egymás mellett. A sor végén az előbbi kisfiú és kisleány zárta.
A fiúcska sem volt 9 éves még, a leányka pár napja múlott 8. A kis gavallér magától értetődő természetességgel húzott két szánkót maga után: a sajátja után kötötte a leánykáét is. Alig esett szó közöttük, de ha beszélgettek is, csupa semleges dologról. Egyre jobban lemaradtak a többiektől, és mikor észrevették, a nagy hóban futva-bukdácsolva próbálták beérni a többieket. Közben pedig felriasztottak egy sereg kismadarat, akik a fák alsó ágain ültek dideregve. A felröppenő madarak, mint sötét felhő rebbentek tova. A gyerekek mosolyogva néztek utánuk.
Az egyik kismadár ahogy felszállt, letörte az ágacskát, amelyen addig ücsörgött. A fagyöngy-ág pont a gyermekek előtt esett le a földre, és ott zöldellt a lábuk előtt. A kisfiú felkapta és átnyújtotta a leánykának az ágat. A kislány fülig pirulva fogadta el az ágat, és a nagykendőjébe tűzte. A kisfiú maga sem tudta, miért lett annyira boldog attól, hogy a kislány elfogadta tőle az ágacskát. Mindenesetre a túláradó örömét csak néhány havas bukfenccel tudta kimutatni, amit a kisleány kacagva figyelt.

1914. május

A kisfiú 16 éves fiatal legénnyé serdült, aki szívesen segített szüleinek a ház körüli munkákban. De legjobban az asztalos édesapjának szeretett segédkezni az asztalosműhelyben. A falu leányai szívesen utána fordultak titokban, mert a magas legény szőkésbarna hajával és kék szemével tényleg elég snájdig jelenség volt, még ha partinak nem is a legkívánatosabb a faluban. De mindegy is volt, mit gondoltak felőle a leányok, mert ő csak egy leányt látott, a többire ügyet sem vetett…
A kisleányból 15 éves korára nagyon csinos fiatal leányka lett. A haja gesztenyebarna színt öltött (pedig kisgyermekként még szőke volt), és ha a napfény úgy esett rá, vöröses fényt kapott. A szeme zölden ragyogott, és bár inkább közepes termetű volt, semmint magas, de arányos és szemrevaló fiatal leánnyá cseperedett. Már nem járt iskolába, hanem otthon segédkezett a házimunkában az édesanyjának: az állatok ellátásában, a zöldségeskertben, és a kisebb testvérei ellátásában. A legények sokszor megnézték, de ő szinte észre sem vette. A tulipános ládájában egy keszkenőbe csavarva még mindig őrizte annak a régi télnek a fagyöngy-ágacskáját…

1916. május

A nagy háború már két éve zajlott, de a falu messze esett a frontvonaltól, így a nagy világégés először semmi változást nem jelentett a mindennapjaikban. A gyerekek iskolába jártak, a fiatalok otthon segítettek, a siheder legények és leányok titokban szemeztek egymással… Az állatokat is ugyanúgy kihajtották a legelőkre. Egy dologban látszott csak, hogy mégiscsak a hadban álló felek egyik országában élnek: a falucskában megfogyatkozott a legények és férfiak száma, mert sokan már a hadseregben szolgáltak szerte a határokon. A házi körüli munka nagy része a nőkre, a leányokra és a sihederekre maradt. A családok pedig minden este imádkozva tértek nyugovóra, ahol az imák első sorban a messzire szakadt, az országukért harcoló fiúkért-apákért és épségben való visszatérésükért szálltak az ég felé.
Pünkösdkor több esküvőt is tartottak a templomban, mert a rákövetkező napokban több legénynek is be kellett vonulnia. A gesztenyebarna 17 éves leány vágyakozva és egyszersmind elborzadva figyelte a hadi esküvő után a templomból távozó párokat. Ó, de szeretett volna ő is egy bizonyos legény oldalán fehér ruhában leereszkedni a templom lépcsőjén a családja, a rokonok, a barátnői és a falubeli ismerősei éljenzése közepette! De el nem tudta képzelni, milyen rettegés lehet a friss asszonyoknak, hogy az urukat napokon belül el kell engedniük a háborúba… Vagyis dehogyisnem! Hiszen tudta, hogy a szőkésbarna legény is bevonul még a héten… Már most sem csak az édesapjáért és a bátyjáért imádkozott minden este, hogy épségben hazaérjenek, hanem a szőkésbarna legényért is, pedig még el sem vitték…
A pünkösdi esküvőt követő héten újabb 20 legény, köztük a szőkésbarna asztalos is bevonult katonának. A gesztenyebarna leány egy keszkenőt adott a fiúnak, és bár belepirult a merészségébe, de azt súgta a fiúnak mikor a kendőt átadta neki, hogy szeretné, ha épségben visszatérne… A fiú egy kis, fából faragott szánkót adott a lánynak. „Remélem, mire leesik az első hó, már vissza is térek!” – mondta búcsúzóul…

1918. november


A falubeliek és távolba szakadt szeretteik között folyamatosan hozta-vitte a híreket a posta. Így tudták meg, hogy a mészáros három fiából a két nagyobbik megsebesült, és a középső életét is vesztette a harctéren. A posta hozta a hírt arról is, hogy a tanító fia is elesett a nyugati fronton. A fél lábával és mankóval visszatérő takácslegény mesélte el, hogy milyen állapotok uralkodtak a lövészárkokban, és ő mesélte el azt is, hogy legjobb iskolai cimborái, a bognár és a cipész fiai hogy vesztették életüket… A kocsmáros sem élt már, most az özvegye vitte az üzletet…
Többek felől pedig hetek óta nem hallottak semmi hírt: a pék ikerfiai, a fazekas legkisebb fia (a nagyobbik alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, mert a fél szemére nem látott), a fűszerész, a szabó, és a varga fiai sem adtak magukról életjelet már hónapok óta. És a gesztenyebarna leány legnagyobb bánatára az asztalos fiáról sem hallottak már semmit immáron hatodik hónapja.
Szent András havának (november) egyetlen jó híre volt csupán: úgy tűnt, a több mint 4 éve tartó nagy háború végre a végéhez közeledik, mert a hadban álló felek sorban írták alá a fegyverszünetet… A családok reménykedtek, hogy az eltűnt szeretteik neveit nem a hősi halottak listáján fogják viszontlátni, hanem hamarosan személyesen üdvözölhetik őket családi körben.

1919. december

Bár a béketárgyalások még folytak, még mindig sok férfi volt országszerte, akikről semmit nem tudtak a hozzátartozói. Volt, aki már örök álmát aludta valahol egy névtelen sírban, volt, aki az adminisztráció hiába miatt még eltűntként szerepelt, míg haza nem ért végre, és voltak, akik hadifogságba estek. A hadifoglyok névsora sem volt ismert, hiszen nem lehetett tudni, ki került egy-egy csata után névtelen hősként közös sírba, és kit fogott el élve az ellen.
De ahogy teltek a hónapok, úgy értek haza egyre többen az eltűntként nyilvántartottak közül is.
A gesztenyebarna leány már betöltötte a 21-et. Már-már vénlánynak számított, hogy ennyi idősen még mindig leány és nem asszony. Pláne, hogy két húga is férjnél volt már! De ő nem akarta senkinek sem a kezét nyújtani a szíve nélkül. A szíve pedig mindegyre a szőkésbarna asztalos legényt várta vissza.
Amikor Mikulás estéjén szállingózni kezdett a hó, a leány vacsora után még sokáig állt az ablakban. Fázósan burkolózott a nagykendőjébe, és közben az egyre sűrűbbé váló havazást figyelte. A markában a kis fából faragott szánkót szorongatta és arra 13 évvel korábbi délutánra gondolt, amikor a későbbi asztalos legénnyel olyan jókat szánkózott és a fagyöngyöt kapta. A fagyöngy már egészen összeszáradt, de még mindig a tulipános ládában rejtőzött. A leány nem tudta, nem merte és nem is akarta kidobni…
Másnapra ismét fehér lepel borította a tájat. A leány már maga nézte szomorúan mosolyogva a nagy hóban az iskola felé igyekvő diákokat, akik szertelen csikók módjára hancúroztak útközben, örülve az első hónak. Aztán sóhajtott egyet, és ment a dolgára.
Öt testvére közül csak hárman laktak otthon: a bátyja már másfél éve hazatért a frontról lebénult jobb karral. De ő legalább élve jött vissza, nem úgy, mint az édesapjuk, aki már a háború második évében hősi halált halt. A bátyja a visszatérése óta már megnősült, a felesége most volt várandós az első gyermekükkel. A két nagyobbik húga is megházasodott, a nagyobbiknak már volt egy másfél éves kisfia, és megint viselős volt. Otthon csak a két kisebbik fiú maradt, no meg ő maga. Egész nap ki sem látott a dologból, hiszen ő volt az egyre betegesebb édesanyja legfőbb segítsége.
Alkonyatkor elcsendesedett a falu, amikor is egy botjára támaszkodó köpönyeges vándor bicegett be a faluba. Csuklyája eltakarta a fejét, bal keze ernyedten lógott a teste mellett, jobbjával pedig erősen markolta a botot, amelyre támaszkodott járás közben, mert a jobb lábára erősen sántított. Ahogy lassan végighaladt a falun, minden házat megnézett, és látta, hogy itt is, ott is égnek még a petróleumlámpák a házakban, és bent a családok éppen vacsoráznak vagy beszélgetnek.
Az egyik ház előtt különösen sokat időzött. És szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta azt, akit abban a házban a leginkább látni kívánt. De aztán megrázta a fejét, és továbbsétált, egészen az asztalosműhelyig. Ott halkan benyitott a kapun, amely még mindig ismerősen nyikorgott. Ahogy betette maga után a kaput, átölelte a mellette álló diófát, és meglett férfi létére sírva fakadt. A bot, amire eddig támaszkodott, hangos csattanással terült el a kövezeten. Az öreg asztalos óvatosan nézett ki az udvarra a neszre, de hamarosan örömében sírva ölelte az élve hazatért fiát, akit már szinte elsirattak a feleségével.
Másnap kora reggel a férfi ismét az előző este megnézett kis ház előtt álldogált a botjára támaszkodva. A másik, egy sebesülés miatt alig működő bal kezében egy fagyöngy-ágat tartott. Hajnalban ment ki az erdőbe, hogy szerezzen egyet.
A leány, amikor vízért indult a kútra, akkor vette észre a férfit a ház előtt. Felsikoltott örömében, és a szoknyáját felcsippentve szaladt a férfihoz.
A szőkésbarna asztalos legény lefogyva, több sebesülést elszenvedve tért vissza a hadifogságból. De élt! A gesztenyebarna leány boldogan simult a férfi ép karjába. A fagyöngy lehullott a hóba. Percekkel később vették csak észre. A leány felvette, és a kendőjébe tűzte, hogy mindenki láthassa.
A következő év húsvétján őket is kihirdették, és mire a békeszerződést megkötötték 1920. júniusában, addigra ők már férj és feleség voltak…
4204
pathfinder - 2017. november 17. 11:54:20

Kedves Rita!

Igen, én is elgondolkodtam azon pont most, az 56-os megemlékezések kapcsán, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy semmi háborút nem éltem meg testközelből. (Emellett viszont érdekes, hogy az írásaim egy része harcokról és harcosokról szól...) De tényleg jó lenne ha az emberekben tudatosodna, hogy sok apróságot hogy fel tudnak fújni nagy problémává, holott igazából semmiség...

Köszönöm szépen a kedves szavaidat, és hogy a régebbi írásaimba is beleolvastál! Smile

Szeretettel:
Kata Heart

4204
pathfinder - 2017. november 17. 11:51:52

Kedves mami!

Most olvastam csak a hozzászólásod. Bár talán már nem olvasod, de köszönöm szépen a kedves szavaidat!

Szeretettel:
Kata Heart

2135
mami - 2016. december 31. 21:41:16

Kedves Tollforgató!

Szép a történeted. Szerelem mindig is volt és mindig is lesz, ahogy a fagyöngy is minden évben ott fog világítani a faágakon....
Örömmel olvastam írásod!

Szeretettel: Jártó Róza (mami)

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.