Köpcsényi László: Fagyöngy - Ötödik történet (2016. december)
¬– Ó, a rosseb hajtott volna szamárfület az anyakönyvi kivonatodra, mikor olyan magasra nőttél – morgolódott az öreg a hidegtől tépázott, leveleitől már régen megszabadult, egykoron szebb és dicsőségesebb időket megélt tölgy alatt. Csípőre tett kézzel, bundás pufajkában állt a fa mellé támasztott rozsdás biciklije mellett, miközben tekintetét le nem vette a három méteres magasságban koronaként díszelgő fagyöngyről, ami a megyehatárig az egyetlen zöld növény volt ezen a télen. – Ó, hogy mi a náthás frászkarika késztetett arra, hogy egy fa tetején éldegélj? Nem vagy te holmi világot látott madár. Miért nem nőttél az árok partjára, mint minden normális gaz? Ennyi idősen, ilyen fránya hidegben… Hát én sem vagyok normális, az biztos.
A jéghideg levegőben a lelke mélyéről feltörő, csalódott sóhaj borús viharfelhőként kavargott az arca előtt. Közelebb lépkedett a tölgy vastag törzséhez, közben egy fém laposüveget húzott elő kabátja zsebéből. Nagyot húzott belőle, majd a butykost kincsként a kezében tartva ismét megszólalt.
– Te legalább vagy nekem ezekben az ormótlanul bolond időkben is. Nem kell az odaadásodért holmi fára nőtt bokrokért nyújtózkodni. – Visszatette a pálinkás üveget a zsebébe, kezével pedig végigsimította a fa törzsét, pont úgy, mint régmúlt idők báljai idején Ágnes derekával tette. – Nosza, te fa! Ne íncselkedjél énvelem! Dobd le magadról azt a fagyöngynek nevezett rút élősködőt, hadd ne kelljen csontom törnöm, na!
Kicsit hátrébb lépett, csizmája hegyével pedig belerúgott a fába, remélve hogy az feladja a makacs magatartását. A rúgástól olyannyira semmi nem történt, hogy még az öreg is meglepődött.
– Nosza, ne játszadozzunk már itt egymással! – morogta, majd még egyet rúgott a vastag tölgy törzsébe. Ha lettek volna még levelek a fán – amik már november óta nem voltak –, még azok sem rezdültek volna meg a rúgástól, nemhogy a fagyöngyöt leverte volna. Két szitokszó közepette visszasétált a biciklihez, megfogta, majd odatámasztotta a fához.
Ismét sóhajtott egy nagyot, majd a téli köd mögött elterülő falu felé nézett. Talán egy kilométerre lehetett ez az erdősáv a házuktól, a kettő között pedig a sík, fagyos semmi. Fehér zúzmarába öltözött semmi. Arra gondolt, ha balul sül el a dolog, amit kifundált a feladat megoldásához, akkor biztosan csontját töri. Ha pediglen itt csontját töri, akkor ennyi idősen már nem megy innen haza. Csak biza, ha viszik. De akkor már mindegy lesz, hogy fagyöngyöstől, vagy fagyöngy nélkül. De hát mit lehetett tenni? Kellett az a gaz? Kellett, de piszkosul. Akkor uzsgyi!
Odalépett a fához támasztott, a ránézéstől is nyikorgó kerékpárjához és nekilátott a terve végrehajtásához. Felmászni a biciklire, arról pedig át a fa alsó ágára. Onnan még két métert fel, fagyöngyöt óvatosan levágni, utána lemászni, zöldséget bevágni a hátsó keréken díszelgő rozsdás kosárba, aztán irány vissza a falu. Méghozzá gyorsan, mert kutya hideg volt. Ismét előhúzta a pálinkát, ivott egy nagy korty bátorságot, majd a fa egy régen letört ágának csonkjába megkapaszkodva fellépett az odatámasztott bicikli pedáljára.
– Laci bátyám! Hetven évesen nem öreg maga ehhez egy kicsit? – A hang a biciklire felkapaszkodó öreget úgy megijesztette, hogy azonnal visszaugrott a földre, és kis híján hanyatt is esett. Egyensúlyát visszanyerve megpördült, és szemben találta magát a falu kihelyezett rendőrőrmesterével, aki éppen csak kiszállt a kék csíkkal elcsúfított, amúgy csodaszép Zsiguliból. – Mondja nekem, hogy nem gondolta komolyan, hogy felmászik erre a fára!
– Hát maga meg mi a beszorult facsavarját keres itten? Úgy megijesztett, majdnem itt haltam szörnyet, de hirtelen. – Kihúzta magát, majd a ködbe veszett bátorságára való tekintettel előhalászta a papramorgót, és akkorát nyelt belőle, hogy utána egy pillanatig megszólalni sem tudott. Mikor visszatért belé a pálinka által kiűzött lélek, folytatta. – Amúgy is! Hogyan nem hallottam meg a Zsigulit, hogy erre ólálkodik? Bedöglött az a ruszki vas, aztán idáig tolta?
– Úgy gondolom, Laci bátyám, a füle lehet a ludas. Talán megsínylette már az elmúlt évtizedeket.
– Mindjárt te sínyled meg, ha szemtelenkedsz. Minek jöttél ide? Hagyj a dolgommal! Ha fára kell másznom, akkor fára mászom. Nem tiltja a törvény.
– A helyzet az, hogy új vadőr van itt az ártérnél. Nem helyi koma. Aztán meglátta magát, hogy osonkodik az öreg tölgy körül. Rögtön üzent is értem a faluba, hogy egy gyanús, pufajkás egyén fát akar lopni.
– Fát lopni? Én? – kapott a melléhez az öreg. – Már akkor szénnel fűtöttem, amikor titeket még anyátok a csecsén hordott. Szemtelen kölykök ezek a maiak, mondom én.
– Bocsássa meg neki! Valljuk be, ilyen hideg időben sokan jönnek tüzelőért az állam erdeibe – magyarázta a fiatal rendőr, majd kabátjából cigarettát húzott elő. Megkínálta az öreget, majd mindketten rágyújtottak. Nekitámaszkodtak a Zsiga oldalának, majd a fagyöngyöt kezdték el fürkészni. – Az kéne?
– Az, hogy a fene enné meg. Kér egy kortyot? – húzta elő ismét a laposüveget a kis öreg. Az őrmester elvette az üveget, majd meghúzta.
– Mi baj történhet, itt, vidéken? – Fintorgott párat, megrázkódott. Olybá tűnt, nem szokta a jóféle szilvapálinkát. – Aztán mit akar azzal a gazzal?
– Azt mondják, karácsony idején alatta kell csucsulkodni.
– Hogy mit csinálni?
– Csucsulkodni.
– Laci bátyám! Vegye már figyelembe a köztünk lévő enyhe korkülönbségből adódó fogalmi zavarokat! Mi a hétszentséges bánat az a csucsulkodni?
– Puszilkodni. Csókolózni.
– Fára mászni egy csókért? Ki hallott már ilyent? Miféle asszony akarná, hogy lovagja a csontjait kockáztassa egy bogyós bokor alatti csók miatt? Bolondság ez.
– Nem akarja azt az Ágnes. Ad az anélkül is. Eleget. Csak a piacon azt mondja nekem ma reggel a hentes fia, hogy ez amolyan divatos szokás mostan tájékán. Romantika, vagy mifene. Szerencsét hoz, meg minden ilyen babonás hiedelem.
– Bolondság – legyintett a rendőr.
– Persze, hogy bolondság. De az asszonyok szeretik a bolondságot. Én meg hát… Szeretem, ha Ágnes szeret valamit. Gondold csak el! – emelte fel az ujját cigarettástól az öreg. – Melyik mai menyecskének remegnének meg a térdei a szerelemtől egy ilyen fára nőtt vacak miatt?
– Hát én mondom, egyiknek sem. – Mosolygott egyet az őrmester, majd a Zsigulitól ellépve közelebbről is szemügyre vette a fát. – Adjon még egy kortyot, mert ahogy elnézem, nem lesz ez egy gyerekzsúr.
– Hát én már kidolgoztam itt a stratégiát, csak megzavartál a kivitelezésben.
– Megzavartam én magát a nyaka kitörésében inkább. És mondja csak! Megéri? Ennek tényleg örülni fog Ágnes asszony? Lesz egy kis csucsulkodás?
– Fiam! Mindig van csucsulkodás. Ez amolyan… Szerelmem jeléül szerzek neki fagyöngyöt jellegű, szerelmi csinálmány. Mert ő szereti az ilyen mendemondákat, babonákat. Akkor miért ne szerezhetnék neki?
– Mert kitöri a nyakát, azért. Csucsulkodásért elhalálozni furcsa egy dolog. Minek akar maga csucsulkodni?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte az öreg, és ő is közelebb lépett a fához, de közben már nem a fagyöngyöt nézte, hanem a rendőr arcát fürkészte, konokul.
– Hát… – kezdte, de nyakát behúzva már érezte, kár volt ebbe belekezdeni. – Laci bátyám hetven éves, igaz?
– Igaz.
– Miért akarna csucsulkodni valaki hetven évesen? Puszilkodni a fiatalok szoktak, nem? Mint én.
– Ide figyelj, fiacskám! Ne mondjál nekem vadakat, mert rögvest dulakodás lesz a vége. – Hogy a hirtelen jött ingerültséget csírájában elfojtsa, meghúzta a szilvát, majd az őrmesternek nyújtotta. – Igyál inkább, mert józanul hülye vagy. Ki hallott már ilyent?
– Elnézést!
– A derekam? Az megöregedett. A hajam? Az megőszült. Az ízületeim? Mint kétszáz éves templomóra rugója. De az igazi szerelem nem öregszik meg, fiam. Ugyanúgy szeretem Ágnest, mint ötven éve. Ha fagyöngyöt akarok szerezni az örömére, akkor pedig megteszem.
– Hát, Laci bátyám! Nem vagyok egy borúlátó ember. De ezt nehezebb lesz onnan leszedni, mint múltkor a kéményseprő macskáját a villanyoszlopról. Pedig az sem akart lejönni, soha többet, miután két kuvasz hajtotta körbe kétszer a falu körül.
– Én meg azt mondom – húzta ki magát diadalittasan az öreg –, hogy ott voltam, mikor negyvenegyben bevonultunk a jugókhoz. Ötvenhatban két napig tartottuk a ruszkikat Pest alatt. Hetvenkettőben Tarjánban ránk szakadt egy bányajárat és négy napig voltunk a föld alatt. Na nehogy már egy fagyöngy kifogjon rajtam. Állj ide a Zsaigával! Rádobjuk a biciklit. Felmászol a kocsira, onnan fel arra a pedálos ócskavasra. Arról pedig már eléred, fiatal, magas, daliás gyerek vagy te.
– Én? – hökkent meg a rendőr.
– Most mondtad, hogy én öreg vagyok ehhez. Na, pattanj! Megoldódik ez rögvest. Aztán én mehetek csucsulkodni, te meg legalább tanulsz valamit a szerelemről és az áldozatokról, amit egy pusziért a szerelmetes férfi gondolkodás nélkül megtesz. Mert úgy vettem észre, hogy még kissé oktalan vagy a dologhoz.
– De nem állhatunk fel a kocsira. Ez egy szolgálati gépjármű. A népköztársaság becses tulajdona. Mi van, ha valami baj éri?
– Ez nem egy gépjármű. Ez egy Zsiguli. Akkor sem lenne semmi baja, ha egy egész orosz páncéloshadosztály átvonulna rajta, asszonyostól, gyerekestől, sógorostól. Na, húzzál még egy kortyot. Rövidtávon gyógyítja a dőreséget.
Meghúzták mindketten a pálinkát, majd nekiláttak a hadműveletnek.

A Zsiguli leparkolt a kis ház előtt. Az öreg hátul ült, és egy csokor viseltes fagyöngyöt szorongatott és mosolygott. Sikerült. A rendőr az anyósülésen ült és még mindig jajgatott.
– Ne légy már ilyen! – szólt oda hátulról az öreg. – Nem fájhat ennyire.
– Eltört a bokám. Akkorára dagadt, hogy le kellett vágni róla a szolgálati bakancsot. Ami a csendőrség tulajdona.
– Dehogy tört az el. Csak kicsit meghúztad. Nem volt rendes gyerekkorod.
– Eltört az, én is láttam. Bizton mondom, ripityára tört – mondta a vadőr. Ő vezette a kocsit, mivel a másik kettő ittas volt, az egyik pedig lábra sem tudott állni.
– Maga inkább jobb, ha meg sem szólal – szólt rá a kisöreg.
– Csak csínnyán a szavakkal! Ha én nem vagyok, még mindig ott hemperegnek a fa alatt.
– Közbe sem kellett volna avatkoznia. Már majdnem megvolt – szólt most a rendőr a vadőrre, majd ismét nyivítani kezdett.
– Majdnem. Aztán csak annyit láttam a lesről, hogy zuhannak, de úgy rendesen. Nem is siettem segíteni, mert biztos voltam benne, hogy mindketten halálukat lelik, mire odaérek.
– Estem én már nagyobbat – hangzott a hátsó ülésről. – Már éppen megint meg akartuk próbálni, mikor közbeavatkozott.
– Megint megpróbálni? Az őrmester úr úgy vonyított, hogy az összes szarvas átmenekült Csehszlovákiába. Maga meg csoda, hogy ennyi idősen még járni tud, nem még fára mászni. Mindezt egy csokor zöldségért. Hogy néz ez ki? Tépett és még bogyó sincs rajta.
– Mert levitte róla a sörét, maga marha. – Az öreg mosolya eltűnt, arcát elöntötte a vörös szín. – Ki látott már olyant, hogy valaki rádupláz egy fagyöngyre? Micsoda barbár maga?
– Nézze! Igaz, hogy új vagyok a környéken. Sok furcsa dolgot láttam már életemben, de ilyent még nem. Fél óráig néztem a távcsőben, ahogy vedelnek, majd nekiállnak feltenni egy kerékpárt a Zsigulira. Aztán azt is néztem, ahogy ketten felmásznak egy kocsi tetején álló biciklire. Tanúja voltam, ahogy leveszekednek és huppannak egy hatalmasat. Szólt akkorát, mintha a fa is magukra dőlt volna. Odasétálok, komótosan, mint egy vérbeli vadőr. A rendőr kolléga úgy sikít, mint csóri kecske, akit vágni visznek. Maga meg kiabál, hogy most sikerülni fog. – A vadőr kicsit higgadni látszott, vett egy mély levegőt, majd leállította a motort. – Szóval jobbnak láttam elkerülni a későbbi veszélyes mozzanatokat. Leszedtem magának a fagyöngyöt, amolyan vadőr módjára, söréttel. Levágtam az egyenruhás barátja lábáról a csizmát. Csokorba szedtem a fa tetejéről eltávolított zöldségét, majd behoztam magukat a faluba. Komolyan úgy gondolja, hogy rosszul jártam el?
– Hallod-e, őrmester fiam? – fordult az öreg a rendőrhöz. – Nem kizárt, hogy a vadőr gyereknek igaza van.
– Eltört a bokám – nyüszített a rendőr, miközben a könnyeivel küzdött.
– Hát akkor, vadőr barátom! Azt hiszem, meg kell köszönnünk a segítséged. Hozzásegítettél engem, hogy kiérdemeljek egy kis szerelmes csucsulkodást.
– Hogy mihez? Mi az a…?
– Majd az őrmester elmondja, míg beviszed a kórházba – mondta, majd kiszállt a Zsiguliból. Kitornázta a csomagtartóból a biciklit, aminek vázába a korábbi akció egy derékszöget varázsolt. Egyik hóna alatt a rozsdás kerékpár maradványaival, másik kezében a söréttől tépett, bogyóitól megfosztott fagyönggyel elindult a bejárat felé. A kapuból köszönésképpen még visszafordult, és az autó felé kiáltott.
– Halljátok-e? A Zsiga teteje csúnyán behorpadt. Szerintem már ilyen volt, mikor először megláttam. – A kocsiból senki nem válaszolt. A vadőr beindította a motort, majd elhajtottak a hatvan kilométerre lévő kórház felé.
Az öreg besétált a kapun, majd az egykoron bicikliként tündöklő vasdarabot az egyik tuja mellé támasztotta. Az előszobából kihozott egy kis sámlit, majd arra felállva az ajtó felett díszelgő kis boltívre kezdte kötözni a fagyöngyöt. Már majdnem végzett, mikor Ágnes hangja megszólalt a kapuban.
– Jézusom! Erre kell hazajönnöm a piacról? Azonnal szállj le arról a sámliról, még leesel. Hetven éves vagy.
– Tudom, tudom. De nézd! Hoztam fagyöngyöt. Akár kaphatok egy csókot is alatta.
– Drága Lackóm! Köszönöm. De akkor sem szabadna ilyen rozoga sámlikra másznod érte. Tudod, egyáltalán, mit jelent fagyöngy alatt csókot ejteni?
– Már hogyne tudnám, Ágnesem? Mint a legenda mondja, „a fagyöngy soha többé nem okozhat szenvedést senkinek! Mindenki, aki alááll, lehetőséget kap, hogy a szeretetéről tanúbizonyságot tegyen – egy csókkal”.
– Pontosan. És te most tanúbizonyságot tehetsz – mondta Ágnes, majd megcsókolta az öreg arcát. – Szeretlek Lackó.
– Én is szeretlek Ágnes.
– A piacon vetted a Julisnál? Láttam, hogy tíz forintért árulja. De már látom, azért ilyen olcsó, mert ritka csúnya és szakadt.
Erre az öreg már nem válaszolt, csak pár néma szitok hagyta el a száját a bajsza alatt. Bementek a ház melegébe, aminek melegségét ötven éve a szerelem adta.




5474
kopelaci - 2017. január 15. 09:42:05

Köszönöm, kedves Éva. Smile Smile

3392
lambrozett - 2017. január 15. 00:13:34

Nagyon jó. Öröm ilyen (ízes-élvezetes) szöveget olvasni. (Tartalom-forma egysége.) Üdv. Éva

5474
kopelaci - 2017. január 10. 14:21:07

Kedves Babu!


Nagyon szépen köszönöm Neked. Smile

5548
babumargareta - 2017. január 10. 13:15:36

Kedves Laci.
Szépet irtál ,tetszett !
Tisztelettel gratulálok.
Üdvözlettel....BabuRose

5474
kopelaci - 2017. január 05. 18:45:21

Nagyon köszönöm! Smile

4694
Rzsike - 2017. január 05. 17:39:44

Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz kedves Laci.nagy gratulációm,Smile

5474
kopelaci - 2017. január 02. 13:08:05

Köszönöm szépen. Smile Smile

1593
MT - 2017. január 02. 10:13:14

Laci, ez az írás annyira jó, az olvasód... khm... na mindegy, szóval... idősebbnek vél. Smile
Gratulálok! Nagyon élvezetes, letehetetlen írás.
Örömmel olvastam.

Szeretettel:
Pilla

5474
kopelaci - 2017. január 02. 08:30:25

Kedves Róza!

Nagyon örülök, hogy tetszik. Smile

Üdvözlettel kíván Boldog Új Évet: Köpcsényi László

2135
mami - 2016. december 31. 22:23:34

Kedves Tollforgató!

Kedves a történet! Rose

Szeretettel: Jártó Róza (mami)

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.