Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Hová mehetnék? (2016. december)
Nem mese ez, gyermek. Elmondanám.
Hol voltam, hol nem voltam? Hogy ne nőjön nagyra az orrod, kíváncsi kérdésedre íme a válaszom. Jártam az Óperenciás tengeren túl, ahol Mariska nagynéném él a családjával, üveghegyen innen, ott meg a Zsóka tanti tölti nyugdíjas éveit a férjével. A bátyám Angliában dolgozik. Nála még nem volt szerencsém vendégeskedni. A nagynénéméknél is azért tudtam eltölteni pár hetet, mert ők állták a költségeket. A bátyám még nem tart ott anyagilag, hogy magára vállaljon ilyesmit. Pedig hiányzik nagyon. Mármint a tesó.
A szüleim? Ismered őket, egyikőjük sem politikus, se nem celeb, még csak nem is ez utóbbi divatmajmokból jól megélő hazug zugfirkász. Ha úgy tetszik, prolik vagyunk. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam magunkról (is). Itt élünk Magyarországon. Abban az országban, amely egyedüliként önmagával határos. Nincs más hozzáhasonló nép e glóbuszon, de erre nem lehetünk büszkék. Anya azt mondja, jól el van itt. Apa már nehezebb eset. Nem, nem holmi ellenzékbe vonult hazafi ő. Nem. Csak – szerencséjére vagy talán szerencsétlenségére – hatalmas igazságérzettel áldotta meg az Isten. A bátyám hasonló elvek miatt vette a batyuját, s az igazságérzetére apellálva vándorolt négy országon át. Meg sem állt Angliáig.
Igazságérzet. Sok minden áll mögötte. Ott van például a fizetés, mert hát ugye, a pénz az nagy úr. Apa mesélte, hogy régen, abban a bizonyos átkosban előfordult, hogy egy vidéki ezer-ezerötszáz fős gyár igazgatója a kétszeresét-háromszorosát kereste a kiemelt szakmunkás bérének. Nem többet. És most? Szorozzuk be legalább tízzel. Annakidején létezett egy igazgató, egy főmérnök és egy főkönyvelő a gyári vezérkarban, most vezérigazgatóktól, igazgatóktól hemzseg az üzem, a titulusokkal természetesen már a fizetés is jóval magasabb. A munkásé? Maradt a béka feneke alatt. Hát ezért ment el a bratyó.
Az unokatesóm is ment volna. Az anyjához látogatóba. Csak hát a nagyhatalom, a világot uralni vágyó nagy Amerika megijedt tőle: mi lesz, ha a tantihoz hasonlóan ő is ott marad a nyakukon. Illegálisan persze. Kata nem maradt volna kint, tudom. Az idő tájt akkora szerelem dúlt benne, mint egy ház, semmi pénzért nem hagyta volna el a magyar fiúját. De hát nem hitték el neki. A vele szemben törvényesített bizalmatlanság eltartott egy ideig, majd amikor már férjhez ment, és gyereket szült a lelkem, csak akkor kapott engedélyt az utazásra. Igaz, akkorára Mariska nagynéném is megtalálta élete külhoni párját, immár kettős állampolgárként hazalátogathatott.
Volt sírás-rívás, örömkönnyek hullatása, meg ilyesmi. Kata különben is érzékeny teremtés, anyás gyermek, emlékszem, valahányszor nálunk járt, olyankor átölelte édesanyámat, puszit nyomott az arcára arra kérve, hogy szeretgesse meg a távolban lévő anyja helyett. Nagyon hiányzott neki az édesanyja.
Úgy vélem, a bátyám hasonló érzésekkel él most szüleitől távol ott, abban a ködös Albionban.
Halkan jegyzem meg: nem lettem világutazó. Mint ahogyan Kata sem. Talán, ha megnövök, mondhatnám viccesen… Akkor. De nem panaszkodom. Húszas éveim elején kaptam egy kis ízelítőt New Yorkból, aztán Olaszországból. Táncosként szerepeltem francia, német és török színpadokon. Ez utóbbiak ugyan korántsem voltak kényelemmel bélelt úri turistautak, de számomra máig emlékezetesek. Bevallom, olaszhonba szívesen visszamennék. Csakhogy… Gyorsan változó világunk óvatosságra int. Ez a földrész, a vén Európa ma már egészen más arcát mutatja felénk. A régire rá sem lehet ismerni már. Az utóbbi idők történései teljesen fölforgatták kontinensünket. Becsapott, kegyetlenül átvert sötét erők rohantak ránk, keresztényekre. Szándékuk az, hogy leigázzák Európát, rombolnak, gyilkolnak, ahol csak tudnak.
Forrong a világ! Hová mehetnék?
Jól emlékszem általános iskolai tanárom megjegyzésére, egyik történelemórán mondta az osztálynak, hogy ha a magyarok anno hosszú éveken át nem állják útját a török hadaknak, Párizsban ma az Eiffel torony helyén álló dzsámiból müezzin hívná imára Allah híveit. Az Eiffel torony ugyan áll még, ma még imádkozhatunk csodálatos templomainkban, gyönyörködhetünk a szebbnél szebb létesítményekben, a galériák értékes gyűjteményeiben, az itt élő emberek munkájában. De meddig? Európában mecsetek épülnek sorra, keresztek dőlnek le, békétlen, gyűlölettől feltüzelt terroristák gyújtogatnak. A félelmet, a rettegést hozták ránk, fehér emberekre.
Tudom, ha most megszólalhatnál, elmondanád a magad bölcs, mindenkor megfontolt nyelvezetén: de hiszen Nostradamus előre megjósolta mindezt. Igen, válaszolnám a kijelentésedre némi bizonytalansággal a hangomban, igazad van, Nostradamus megjósolta mindezt. A feketék benyomulását, kontinensünk elfoglalását, a világégést. Mindent. Sovány vigasz, nem rajtunk, magyarokon múlott, hogy ez megtörténhetett…
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.