Frei Roland: Álomvilág - Negyedik történet (2017. február)
Az éjszaka csendje. Imádom. Mikor hosszasan sétálok a városban és a cipőm kopogása utcákat, tereket bezengve köszön rám vissza, s csak ő meg én, mi kettecskén járjuk a betonrengeteget. S bár imádom, mégis borzalommal tölt el, a vészjósló üressége, komorsága, így lehetek józan vagy részeg, de mindig sietek.

De akkor, és ott muszáj volt megállnom. No, nem fizikailag, csak szellemileg. A fülembe lágyan daloló csendet egy női sírás erősödő hangja nyomta el. Egyre érdesebben, hangosabban marta magát hallójárataimon át elmémbe.

Ott ült a padon ő. Arca két tenyerében fekve, könnyeken úszva lebegett; keservesen zokogott, mint akinek a világ gondja szakadt hirtelen két gyenge vállára.
Nem álltam meg, hogy megbámuljam, elfordultam, hogy ne lásson, s ne lássam. De megálltam, nem bírtam. "Mi a baja?" Gondoltam. Ki tudja. Elvégre én vagyok az egyetlen rajta kívül. No meg az éjszaka.
- Kegyed miért szomorkodik? - kérdeztem óvatosan
- Szakmabeli? - jött a válasz. Majd keserves sírás. Talán én voltam illetlen, a helyzet mindesetre kellemetlen. Vagy legalább zavaros. Nem értettem. Magamat menesztettem.

Órákkal később (lehetett), ágyamban feküdtem. Nem jött álom a szememre. Egyszer csak valaki kopogott, csengetett, dörömbölt. Rúgta, verte szerencsétlen ajtómat - siratom ma is.
- Ébresztő! - kiáltott egy női hang, és én nem tudtam ki lehetett.
- Ébresztő! - kiáltott még egyszer, ekkor már kikeltem ágyamból, és az ajtóhoz siettem. Kinyitottam.
- Szakmabeli? - kérdezte, majd karon ragadott és magával cipelt.

Nem tudtam hová megyünk. Nem tudtam miért megyünk. Kérdezgettem, "hova visz?" De nem kaptam választ. Bejártuk az egész várost, és csak rángatott, rángatott egyre messzebb és messzebb az otthonomtól, puha ágyamtól, míg végre megálltunk. Ekkor rám nézett csodálkozó tekintetével, mintha nem is tudná, hogy ki vagyok. Lám persze... Nem is tudta. Kezem úgy dobta el, mint egy marék szemetet, s csak lesett, hogy került az, az ő kezébe. És én oda hogyan kerültem.
- Na, most mi lesz? - kérdezte.
- Meginnék egy sört! - feleltem.
- Nem, azt nem lehet. Most repülni fogunk!
- Na de szélcsendben? - kérdeztem, s tapsra egy tíz szintes ház tetejére kerültünk. Kerültem.

Ő eltűnt. Elkerültem. Nem találtam sehol. Pedig kerestem.
- Biztos úr! Biztos úr kérem! Segítene nekem? Nem indul az autóm.
Kérdezte, s az út szélén álló rozzant tragacsra mutogatott, amit éppen egy szaki bütykölt. Az út szélén...
- Nincs ennek semmi baja. - előkaptam a gumibotomat - csak had sózzak neki oda.
S a motor rögtön beindult, dallamosan ketyegett.
- Szakmabeli? - a fickó meg...
- Még valami hölgyem? - én, elégedetten.
- Hol vehetek kenyeret?
- Zárva van most minden kérem.
- Elfogyott?
- El!
- De éhes vagyok! Kenyér kell!
- Sajnálom, nem segíthetek.
- El fogsz késni! Kenyér kell!
Hogy... mi?
- Nem hallod? - üvöltött anyám az ágyam felett. - El fogsz késni! Keljél fel!
Megráztam fejem, kidörzsöltem szemem.
- Szakmabeli? - kérdeztem.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.