Márffy - Horváth Henrietta: Szemüveg: Nyolcadik történet (2017. március)
Özvegy Gádoros Józsefné - született nyolcvanhét esztendeje, Balogh Matild néven - fázósan húzta magára a paplant. Tudta, hogy ezen a reggelen meglehetősen korán kell kikelnie a jó puha ágyból.
Más napokon kilenc óráig pihent, kényelmesen felöltözött és nekikészült reggelizni. De ez a nap egy új időszámítás kezdete volt a számára.
Óvatosan, tapogatózva keresgélt a szemüvege után az ágy mellett álló biedermeier éjjeli szekrénykén. Ezen az alkalmatosságon tartotta az ébresztő vekkerét, ami még olyan ősi, felhúzhatós alkalmatosság volt. Özvegy Gádoros Józsefné ragaszkodott a régi, családi holmikhoz. És ez az óra is ilyen dolog volt. Még megboldogult édesanyja örökségéből maradt rá. Az ezüstszínű, fehér zománc számlapos ébresztő óra az élete részévé vált. Fiatalabb korában ez az óra indította munkába minden áldott napon. Nyugdíjas éveiben pedig, ha ügyeket intézett, orvoshoz készült, akkor is jó szolgálatot tett az időmérő készülék. Mióta cukorbeteggé vált, minden nap felhúzta az órát csörgőre, hogy jelezze az inzulin beadás időpontját. Így, szinte élettársakká lettek az évek hosszú folyamán ők ketten.
A vekker mellett, egy alátéten állt a vizes pohara. Éjszakánként gyakran kiszáradt szájjal ébredt, jól esett kortyolni a vízből. A pohár mellett, pedig be volt készítve mindig egy könyv, amit esténként lefekvés után olvasgatott addig, míg el nem álmosodott a történeten, vagy amíg egész egyszerűen az altató tablettája hatni nem kezdett, és el nem nehezült teljesen a szemhéja. Ekkor még utolsó erejével levette az olvasó szemüvegét és a könyvvel együtt szintén az éjjeli szekrényre helyezte.
Nos, ezen a hajnalon özvegy Gádoros Józsefné, született Balogh Matild, már egy jó ideje álmatlanul, már-már izgalommal vegyes várakozással forgolódott az ágyában. Az ágy feletti kis olvasólámpáját felkapcsolta és óvatosan, tapogatózva keresgélt a szemüvege után a biedermeier éjjeli szekrénykén. A pontos időre volt kíváncsi, de okuláré nélkül az orráig sem látott.
Ügyetlen mozdulat volt, nincs mit szépíteni. De hát a kezdődő Parkinson kóros remegő kezétől, mit is várhatott volna? Egy gyors, suta mozdulattal lesodort minden fellelhetőt az éjjeliszekrényről. A vizes pohár, a vekker nagy csörömpöléssel ért földet. Rögtön követte őket a vaskos színészlexikon ( most épp pár hete, minden este ezt böngészte), ami alá sunyi módon, berepült a szemüveg. Kénytelen kelletlen kibújt a takaró alól és sűrű jajgatások közepette, nehézkesen összeszedegette a gravitációnak engedelmeskedő tárgyakat. A pohárból kiömlő víz eláztatta a lexikont és a hamisított perzsaszőnyeget, amit még megboldogult sógora, Emilke hagyományozott rá. Aztán a könyv alól előkerült a szemüvege, amelynek az egyik üvege elrepedt és a szára is letört. Először nagyon bánatosan legörbült a szája, hiszen az okuláré nélkül csak elég homályosan látott. Aztán nagyon hamar felderült a ráncos ábrázata, egész szép kis piros rózsák ültek ki az idős asszony arcára. Eszébe jutott a mai nap jelentősége, ami miatt ideje korán kellett felébrednie. Szemműtétre készült, és ettől igazán jókedve kerekedett. Na, nem az operáció kellemetlenségeinek örült, hanem annak a lehetőségnek, hogy vén fejjel, de megválhat végre a szemüvegétől és olvashatja kedvenc könyveit, fejthet keresztrejtvényt, a boltokban böngészheti az árcédulákat, anélkül, hogy a táskájában kellene kutatnia a szemüvege után. Sőt, sokszor kényszerült segítségre, mikor otthon felejtette a kis segédeszközét, olyankor kétségbeesve keresgélt valaki bizalomgerjesztő személyt, aki kisegítette egy-egy portéka árának, összetételének elolvasásához. De ennek mától vége! Már több. mint egy éve vár az operációra, hiába, nagy a várakozási idő. Pedig még pénzt is adott a doktornak, hogy kicsit meggyorsítsa az ügyintézést.
Az előző este gondosan kikészített ruháit szép komótosan magára vette, beszedte a gyógyszereit, és egy keveset eszegetett. Megetette Samut is, az utca macskáját, aki rendszerint minden reggel nála nyervogott a reggeliért. Magához vette iratait, beletette lakozott, fekete ünnepi kistáskájába, amit csak a vasárnapi misék alkalmából, vagy orvosi viziteken viselt. A hat órai buszon alig talált magának ülőhelyet, diákjárat lévén, egy gombostűt nem lehetett volna leejteni a padlóra. De addig furakodott és jajgatott, amíg egy rágózó, colos fiú, nagy kelletlenül ugyan, de átadta neki a helyét.
A busz állomástól, ahogy elindult a kórház felé egyre többször érezte, hogy elhomályosodik a látása, bizonytalanná vált a járása is, és ezek miatti aggodalmában ellepte a veríték a testét. Időnként megkapaszkodott a házak falába, idegeneket szólított meg, hogy érdeklődjön a helyes útirány felől. Úgy gondolta, hogy már elkésett, mert órák óta kóválygott, számára teljesen ismeretlen utcákban.
Aztán valami csoda folytán odaért a kórház főbejáratához, ahol egy segítőkész, éppen munkába tartó nővér karon ragadta és felcipelte magával a szemészeti osztályra. A nővérállomáson elvégezték rajta a szokásos protokollt, majd kérték írja alá a beleegyező nyilatkozatot. Özvegy Gádoros Józsefné, született Balogh Matild a papíron lévő gépelt szövegből csak valami mákonyos összevisszaságot látott. Összeszorított szájjal, remegő kézzel valami krikszkrakszot cirkált valahova a lap közepére. A főnővér elnéző mosollyal nyugtázta, és bátorította, hogy a műtét után akár rajzművész is lehet a néni. Aztán elhelyezték egy kórteremben, egy kemény táblás fa széken, és bíztatták, hamarosan érkezik érte az ápoló, megy egyenesen a műtőbe. A kórteremben lévő fali óra ekkor hét órát mutatott, bár ezt özvegy Gádoros Józsefné, született Balogh Matild, egyáltalán nem látta. Aztán a percek, negyedórákká majd félórákká nőttek. Egy idő után összefolyt a lét és tudat. Elgémberedett minden egyes porcikája a kényelmetlen ülőalkalmatosságon, de még mindig nem nyílt a kórterem ajtaja, és még mindig nem lépett be rajta az égvilágon senki. Időnként elbóbiskolt, és csak a saját gyomra korgásától rezzent csak egyszer-egyszer össze. Lassanként tudatosult benne, hogy ilyentájt valószínűleg már ebédelni szokott. Ezt megerősítette a folyosóról beszűrődő hang, miszerint a fekvő betegeknek oszthatták az ebédet, mert nyikorgott a zsúrkocsi, csörömpöltek az edények. Hogy elterelje gondolatait az éhségről, a szemműtétről álmodozott, meg arról, hogy másnap hazafelé a kórházból már nem kell félnie az úton, nem téved el, tökéletesen fog látni. Ezzel a dédelgetett érzéssel jól elvolt még egy darabig.
Aztán végre nyikordult az ajtó, és belépett egy fehér köpenyes alak, aki sajnálkozva adta a tudomására, hogy bár már délután egy óra is elmúlt, nem tudják megoperálni, mert elromlott az elektromos vezeték a műtőben, így majd adnak egy új időpontot, és most haza is mehet.
Özvegy Gádoros Józsefné, született Balogh Matild a doktor utolsó szavait már nem hallotta, ruganyos léptekkel indult felfelé a mennyország lépcsőjén, Szent Péter színe elé, de hiába erőltette a szemét, valahogy nem látta jól, merre is van az a bizonyos nagykapu.


1142
Amarilla - 2017. április 24. 18:47:25

Kedves Ági!

Köszönöm szépen a gratulációdat, és azt,hogy elolvastad a történetemet! SmileRose

Szeretettel: Heni

4932
liliom54 - 2017. április 15. 19:06:12

Kedves Henrietta!

Szívből gratulálok a nyereményedhez!Rose
Lebilincselő, érdekes írásod, akár igaz történet is lehetne!Heart
Nagyon tetszik! Smile

Szeretettel üdvözöllek: ÁgiHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.