Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: A Nagy Csapat (2017. március)
(film(fel)forgatókönyv, részlet)

S. Csók mesél. A forgatókönyvíró a múltból citál, a jelentől kicsit távolabbról. Helyszín a Kéknyelű névre keresztelt vendéglátóegység, amelynek külső helyisége ez idő tájt még dohányzóként szerepel a működési engedéllyel rendelkező söntések sorában. Tehát a forgatókönyv eme szakasza a boldog békeidők cigarettafüsttől illatozó korszakát idézi. Azokat a szép napokat, amikor még – a dohányosok szerint – szabadságban élhettek az emberek. De hát semmi sem tart örökké, mondják az okosok, ama bizonyos szabadság pedig, amiről az imént említést tettünk, nagyon is sérülékeny. Sanyika, a lökött kocsmabútor véleményezi így a rendeletet, amely hamarosan tiltótáblákat helyeztet el a vendéglők asztalán.
Az italmérés törzsasztalát öten ülik körbe. A neveket – későbbiekben megjegyzendő címszó alatt – S. Csók pontosan leírja forgatókönyvében: Mandula Tamás, a szakmájában elismert muzeológus, Figurás, alias Tóth Miki informatikus, a zenész Pop Ákos, a Doki becenévre hallgató László Peti újságíró, a történelemtudományok neves ismerője és kollégája, Tollforgató, polgári nevén Bodor Tibor, akit költőként is ismernek már egy páran. Eme öt egyívású barátnak évek óta péntek délutáni programja a találkozó. Munka után nyelünk, mondogatják gyakran alkalomhoz illő tisztelettel a kocsma nevéhez igazodva. És ez így megy hétről hétre, ha csak valami gubanc nem jön közbe. Ilyesmi azonban ritkán fordulhat elő náluk, a 30. életévük környékén még erősnek érzik magukat abban, hogy kivédjenek minden efféle szabadságukban gátló tényezőt. Miért is? Soha nem feszegetik a témát. Úgy tartják, ivásra mindig talál okot a magyar.
Viki, a környék legszebb és legcsinosabb pincérlánya asztalukra helyezi a sörrel teli poharakat, egészségükre kívánja az italt, és csábosan mosolyog hozzá. Pop Ákos az asztaltársaság nevében elejt egy köszönömfélét a cukorfalat felé, eme, a női nemet megtisztelő jelzőt tőle ezerszer hallhatták már az ivócimborák, sóvárgó szemekkel figyeli a lányt, aztán még hozzáfűzi:
– Csinos vagy, mint mindig. Mit csinálsz ma este?
Viki kíváncsian néz a fiúra, bár előre sejti a választ, azért megkérdezi: – Miért érdekel?
– Elmehetnénk valahová.
– Dolgozom. De ha gondolod, elkérhetsz a Papától – vágja rá a lány nevetve. Mire Ákos az örök vesztesek megszokott nyugalmával rálegyint az elvetélt ötletre.
– Na, persze – fogalmazza meg gondolatait lemondóan.
Viki hangosan felkacag, a zenész felé int búcsúzóul, majd ringó csípőkkel odébbáll. Ákos visszavonulót fúj, látszólag beletörődik sorsába, olyannyira, hogy Figurás kissé cinikus, ám korántsem helytálló megjegyzésére, miszerint „fennen hordja az orrát a kicsike”, egy különleges magyarázattal válaszol:
– Béke van, gyerekek, csend és nyugalom, csak az uborkafa ága reccsen nagyokat, amire fölkapaszkodtunk.
Most, hogy itt ülnek Papa vendéglőjében, kollégák, testi-lelki jó barátok, sok minden felelevenedik előttük a múltból. Egy része annak, ami jó és szép volt … anno. Aztán a kellemetlen emlékek is begyűrűznek valahogyan az éjszaka ködös birodalmából. Jönnek maguktól, elébük állni hiábavaló cselekedet. Mostanában mind gyakrabban esik szó közöttük az újságírásról, a béklyóba fogott szakma megpróbáltatásairól, nem véletlenül, mivel törzsasztaluknál többségben vannak a zsurnaliszták, akik kedvet kaptak a tollforgatásra, rádióműsorok készítésére. Eme szép mesterséghez rátermettség, szakmai tudás és szív kell, vallják, mi több, hangoztatják is ráérős idejükben. Bennük még megvan a fiatalos lendület, az erős akarat, az elszántság. Ők még hisznek abban, hogy az újságírás nem egyszerűen csak egy munkahely, több annál: életforma. És hisznek abban, hogy az újság nem pusztán egy darab papír…
Nagy szavak ezek? – gondolkodik el a nevében is muzsikát idéző Pop Ákos, de nem szólal meg, ideje sincs rá, a zenére kell, hogy figyeljen. A hangszóróból a Lokomotív GT dala szól, Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat, éneklik Presserék, a fiúk meg nosztalgiáznak. Jókedvvel, felszabadultan, hiszen a dal szép emlékeket idéz fel bennük. Papa, a Kéknyelű néven ismert vendéglátóegység tulajdonosa pedig mindig bedobja ezt a számot, valahányszor kedvenc zsurnalisztái felkeresik a vendéglőjét. Abból a nagy csapatból egy páran.
László doktor hamar felkapja a fejét a zenére, együtt dúdolja a szöveget az együttessel, hosszasan a poharába bámul, úgy mondja.
– Emlékszem, azon a nyáron együtt énekeltük a dalt a Boleró bárban. Az utolsó újságíró-olvasó találkozónk után. Azon az estén jól éreztük magunkat, táncoltunk, énekeltünk. Akkor és ott még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, megszűnik a Reggeli Délvilág.
Doki megjegyzésére Tollforgató sűrű bólogatásba kezd, kobakját vakarva már a múltban keresgél, egy letűnt időszak történéseinek rejtekébe feledkezve, elmerengve kutat emlékei között.
– Senki sem tudhatta előre – szól, fejét rázogatva elgondolkodik a lap felszámolásán. – Pedig már voltak bizonyos jelei az elmúlásnak. Emlékszem, akkortájt sorban adták meg magukat a cégek. Magam is két nagy gyár leépülését kísérhettem végig a lapommal Csongrádon, a bútorgyár és a vasgyár átalakulása kétezernél is több munkást érintett akkor. Ami egy kisvárosban már katasztrófának számít. Még most is magam előtt látom, ahogyan munkásgyűléseken agitálják az embereket, vegyenek részvényt, váltsák meg a gyárat. Buzdításaikkal nem arattak nagy sikert, a vállalat vezérkarán kívül más nem igen tudott beleszólni a privatizációba. A munkásember annak is örült, ha a következő fizetésig maradt egy kevéske pénze.
– Így igaz – veszi át a szót Pop Ákos. – Megvolt a rendszerváltás, de a régi vezérkar csak ottmaradt a tűz körül. Mi változott? Jóformán semmi. Elmaradt az elszámoltatás. Aztán a kommunisták utódpártjába bújva jöttek a pufajkások és reformokat kiáltozva kiárusították az országot. Azok, akik azelőtt a szovjeteknek hajlongtak, most egyből nyugatimádók lettek, elfeledve azt is, hogy kiknek köszönhetjük Trianont, az ország földarabolását.
– Szégyen és gyalázat! – kiált fel László doktor.
Tollforgató, némi fáziskésésben még a korábbi gondolatmeneténél időzik. Hosszasan bámul maga elé, poharát a szájához emeli, iszik, majd így folytatja:
– Ami a vállalkozást illeti, mi sem mentünk sokra az agitációval. Emlékeztek rá, valamivel később bennünket is behúztak a csőbe. Annak, aki maradni akart a lapnál, nem volt más lehetősége. Kényszervállalkozók lettünk. Azzal biztatták a csapatot, hogy a manőverrel talán még megmenekül a gárda, az újság. A Reggeli Délvilág néhány évig állta is a versenyt a nyugati tőkével szemben, mígnem egy pocséknak nevezhető napon véget ért a vidék utolsó magyar érdekeltségű napilapjának dicső karrierje. Úgy zárult le egy szép emlékű korszak, hogy még csak el sem búcsúzhattunk az olvasóktól.
– Micsoda csapat voltunk! – áradozik László doktor. Nagyot sóhajt, aztán neveket sorol: – Nikolényi Pista, Bátyi Zoli, Tarnai Laci, Őrfi Feri, Bagaméry Laci, Bodzsár Erzsi, Halász Micu és a többi kolléga, mind, mind nagyszerű emberek, csodálatos újságírók. Merem állítani, hogy a legjobbak a megyében. A nagy csapat!
– Az, a nagy csapat! – Tollforgató fészkelődik a székén, nyugtázná ő is a hallottakat, szólna még valamit, de Figurás elnyomja a hangját. Énekel. Újra itt van. Újra itt van… Aztán ütemesen dobol is hozzá az asztallapon.
Papa közelebb hajol az asztaltársasághoz, úgy kérdezi: – Srácok, kértek még egy kört?
Doki megadóan felemeli a karját.
– Nem, köszönjük. Munka van – feleli máris indulásra készen. Egy kézfogásra még jut idő, aztán elrohannak a dolgukra.
Tollforgató magára marad. Nem sokáig, Papa két pohár sörrel a kezében megáll törzsasztaluk mellett.
– Na, hogy ne unatkozzál – mondja, mosolyog, azzal az egyik poharat lerakja vendége elé. Aztán leül szemben vele.
– Jól vagy? – kérdezi egy kis idő múlva, talán, hogy megtörje a csendet.
– Kösz. Jól vagyok.
– Akkor mi a baj? – kíváncsiskodik tovább.
– Semmi. Emlékszel még Brigire?
A vendéglős szeme felcsillan.
– Hogyne emlékeznék! Bozóki órásmester lányára! Brigitta is ennek a nagy csapatnak a tagja. Régen láttam. Emlékszem, aranyos lányka volt.
– Aranyos ő még ma is.
– Úgy legyen! De hogy jutott most az eszedbe?
– Eszembe jutott. Csak úgy. Itt, ezen a szent helyen csaptunk egymás kezébe, amikor maga mellé vett munkatársnak a helyi laphoz. Még áldomást is ittunk rá.
Papa nagyot sóhajt.
– Többet emlékezünk mostanában a kelleténél – mondja sokat sejtetőn. – Nem hiszem, hogy jó ötlet ez az állandó visszatekintés. Megzavarja az ember agyát. Reggeli Délvilág, helyi rádió, helyi sajtó. Ezek már a múltat jelentik a számodra, fiacskám. Ezt egyszer és mindenkorra tudomásul kell venned. Ha jót akarsz magadnak, válogasd ki belőlük mindazt, ami szép és hasznos volt, és lépj tovább. Értsd meg, a jövőben kell gondolkodnunk. Azt kell látni.
Tollforgató bólint. Arca békességet sugároz: legyen úgy, ahogy Papa mondja. Belülről érzi, már nincs kedve vitába szállni az öreggel.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.