Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Arthur Z. Balogh: Ujjászületés (2017. április)
‒ Szemei kinyiltak !
Hallotta a női hangot és egy nagy kékséget làtott. Nem tudta, hogy mit és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelött csukva voltak ? Hól volt és miért ?
Rengeteg kérdést akart feltenni, de képtelen volt. Orràban csövek voltak és valami kemény dolog a szàjàban fàjdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulàlt szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.
Majd ràjött, hogy egész teste egy fàjdalom volt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen és amikor mozogni akart, nem tudott.
Miért ?
Kétségbeesetten keresgélt emlékei kozott, mindhiàba. Semmi vàlaszt nem talàlt. Olyan vastag köd boritotta gondolatait mint ősszel a vidéki útakat.
Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok. és ismeretlen nevü ismert vàrosok emlékei fàrasztottàk. A feje fàjt és szemeit lehunyva àlomtalan àlomba merült
‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést !
Néhàny nappal később szemei ismét kinyiltak. Az orrból és szàjból eltüntek a csövek, de vàltozatlanul mozdulatlan volt. A fàjdalom is enyhült. A mennyezet, vagy az ég mindég kék volt fölötte felhők nélkül. Egy nö énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat : « Perhaps, perhaps… »
Emlékei közt mindjàrt megtalàlta az énekesnő nevét, Doris Day.
Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elàrasztotta, magàba ölelte mint egy uszoda vize. Majd felismerte Dean Martin hangjàt és a jól ismert sanzont, « When you’re smiling… »
Minden figyelmét a dallamra összpontositotta és nem figyelt az orvosokra.
‒ Kevésbé zavarosak a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magàt.
‒ A kultúr múzeum kollekciója valóban hasznos.
‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segitségével megtalàlja emlékeit ?
‒ Ebben reménykedem, volt az idősebb vàlasza.
‒ Làthatóan boldog, jegyezte meg az àpolónő és az orvosok meglepődve nézték.
‒ Akkor szabaditsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.
Az àlom ismét elnyomta és néhàny óràval később ujra felébredt ezeket a régi szàmokat halva. Tekintetét vàltozatlanul a mennyezeti làtóhatàrra szegezte. Fejét elakarta forditani és most sikerült ! Az első mozdulat. Teste többi része vàltozatlanul nem vàlaszolt akaratànak.
Egy ablak nélküli szoba. Làmpàt nem làtott. A falak és a plafon sugàroztàk a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgàlja környezetét. Egy óriàsinak tűnő személy làtvànya megnyugtatta. Vilàgoskék kezes-làbasban, arcàt egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt mint egy fantom vagy egy túlvilàgi lény.
Valamikor nagyon régen egy fényképes ujsàgcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószinüleg egy trükkös kép. Most egy valósàg volt amit a múltjàban megtalàlt. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalàszott valami kézzel foghatót ami fonàlként a múltjàhoz vezette.
Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempillàit làtta. Nem kisértet volt, sem túlvilàgi lény. Egy nő. Valami làthatatlan kapcsolóhoz nyúlt és a feje lassan felemelkedett és a vilàg megnyilt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpàrnàs àgyàt szabàjozta.
Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szükség, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb àllapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.
Majd megtalàlta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete szines képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homàlyban. Tudta màr, hogy súlyos beteg volt a ràk utolsó fàzisàban és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómàba tették, hogy megszabaduljon az embertelen fàjdalomtól.
Felesége mellette volt homlokàt simogatva mielött öntudatlansàgba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen mert nem akarta, hogy ebben az àllapotban làssàk. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.
‒ Hól vagyok ?
Ilyesztő hangja volt. Mély, morajszerü siri hangot hallot oly kevésbé harmonikus mint egy varju kàrogàsa.
‒ Beszél !
A nő hajolt föléje. Màr nem rejtette maszk, igy làtta arcàt és szemeit.
‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórhàzban !
Szemeit lehunyva probàlta megemészteni a vàlaszt. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórhàz Los Angelesben. A vàrost jól ismerte mert ott született.
Fejét forditotta mert lépteket hallott és két férfit làtott.
‒ Az orvosai, magyaràzta az àpolónő és Doyle mosolyàt nézte.
‒ Miért életre keltés ? Igen sok kérdésre vàrt vàlaszt.
‒ Mert gyakorlatilag halott volt, vàlaszolt a fiatalabb orvos. Pontosabban, megfagyasztva.
‒ Fagyasztàs ? Tekintetét érthetetlen félelem homàlyositotta.
‒ Igen, ez egy új teknika, magyaràzta az idősebb orvos.
Minden fantasztikus volt. Életrekeltés, fagyasztàs, egy nem létező kórhàz, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a làthatatlan béklyoktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy leülhet-e ?
‒ Természetesen, vàlaszolt az àpolónő és a légpàrnàt szabàlyozta.
Ülve làtta a szobàt. A falak és a mennyezet égkék szinü volt mint az àpolónő és az orvosok öltözete.
Meztelen, sovàny karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szin. Az àgyhoz és matrachoz akart nyúlni de semmit nem talàlt. Nem kórhàzi àgyon fekudt hanem a levegőben, alig egy méterre a vilàgos kék parkett fölött.
‒ Vigyàzat, idegsokk ! A fiatal orvos valamit érintett a falon és Wolf Doyle làtott egy a parketten vagy fölötte sikló nagy kockàt hangtalanul bejönni. Mozdulni akart de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúràst érzett és eszméletét elveszitette.
Az idősebb orvos és az àpolónő voltak jelen ébredésekor. Doyle nem nézett maga alà ahol nem volt àgy és enni kért mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése és fàradtsàga és àlmossàga ellenére feleségét akarta làtni.
Orvosa és az àpolónő egymàsra néztek.
‒ Gondoltuk, hogy tisztàban van azzal, hogy hossszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig, ismételte az orvos.
Doyle mozdulatlanul hallgatott mintha visszatartanà lélekzetét, majd hirtelen kérdezte, miért ?
‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el ?
‒ Nem. Néhàny hét vagy nap maradt szàmomra.
‒ Igy van. A sajàt kérésére mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómàba sülyesztették.
‒ Erre is emlékezem. Doyle hangja tisztàbban csengett.
‒ Ebben a périodusban fizetett a felesége egy fagyasztàsban spécializàlt céget.
‒ Ezt nem értem, miért ?
‒ Hogy kivàrja azt a pillanatot amikor az orvostudomàny gyógyitani tudja a ràk betegséget.
‒ És ez a nap most elérkezett ? kiàltott fel Doyle izgatottan.
‒ Igen, volt az orvos vàlasza. Ma màr meggyogyitjuk.
Egy pillanatnyi tétovàzàs utàn Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovàny keze vékony ujjait szorongatva àtadja nyugalmàt mielött részletes magyaràzatba fogott.
‒ Kedves Doyle baràtom, kezdte Cordas és tekintetével biztatta a làbadozó màsik kezét simogató àpolónőt. Meg kell magyaràznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakitson félbe. Ràkban haldoklott és önkivülete alatt a felesége félmillió dollàros szerződést kötött szàz évig tartó fagyasztàsért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhàny évtized elegendő lesz megtalàlni egyes gyógyithatatlan betegség kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztàs utàn a beteg visszatér az élők közé.
« Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomàny semmit nem talàlt és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyitani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti amit mondok, Doyle ? Majd szàz év telt el megfagyasztàsa óta. A felmelegités részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és teknikai ismeretünkre volt szükség, hogy életre keljen miutàn kivettük a nitrogen fördőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is de egy idős unokàja még életben van.
Hallgatàsa volt a vàlasz. Tétova tekintettel nézte őket mintha nem làtna semmit, majd lecsukta szemeit.
‒ Kérem szépen, hagyjanak békén,.
Hangja szintelen volt és teste dermedt, mozdulatlan mintha béna lenne. Ezer gondolat cikkàzott agyàban. Ébredés utàn kétségbesetten kutatott emlékei között, hogy megtalàlja a valósàgot : a múltjàt. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valósàgtol és visszasűlyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltjàt és a jelent tudta, hogy nincs jövője.
Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév tàvolsàgban. Megfoghatatlan. Még egy kutyàja sem volt. Blaky, a mérges kis patkànyfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér àllkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem baràtok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem vàrta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a tàvolsàg miatt történelemmé vàltozott emlékei.
Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt mert tudta jól, hogy az orszàg, a vàros ahol született és élte életét, minden megvàltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatott. Ez làtható volt körülötte mint a csodàs légpàrnàs àgy és az orvosi eszközök.
Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak ami elmúlt és ez borzalmas volt ! Ez egy valami ami bennünk marad de màr nem létezik ! Megtalàlhatatlan ! Ébredése óta kereste múltjàt, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.
‒ Mit tettek velem ? Mit tett a feleségem ?
Utolsó szavait és csukott szemeit regisztràltàk mint minden percet amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitàsa nem volt, hogy làthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését és egy szomszéd szobàban a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjàt óriàsira nagyitott agyàban.
‒ Ájulàs kerülgeti Doylet ! Közbe kell lépni !
Cordas doktor egy màsik orvossal és az àpolónővel lépett a szobàba.
Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétük.
‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.
Nehezen lélekzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energia volt.
‒ Sajnàlom Wolf, de ezt nem tehetem.
Orvosi etikàról beszélt, hogy miért akarta minden àron életben tartani, de Doyle közbevàgott.
‒ Ne beszéljen moràlról nekem ! Megfagyasztani egy gyógyithatatlan beteget egy évszàzadon keresztül, nyugton hagyja lelkiismeretét ?
‒ A felesége akarta…
‒ Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok ? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórhàz gondolata sem létezett ! Hagyjon menni doktor Úr ! Mennem kell !
Az utolsó szavakat minden erejét összpontositva kiàltotta és egy pillanatra felűlt, majd élettelen ruhadabként visszaeset pàrnàira.
Az àpoló kocka nem mozdult mert szive nem dobogott. Csak az élőket àpolta.
‒ Valóban elment, suttogta Cordas doktor lezàrva Wolf könyörgő szemeit.

* * *






Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.