Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: A Petőfi Szálló fái (2017. április)

Fákról írnék. Születésről és elmúlásról, ahogyan a növények élik át. Próbálom követni sorsukat, beleélni magam a helyzetükbe. Tudom, csak találgathatok.
Kertünk végében állt egy hatalmas diófa. Árnyat és bő termést adó gyümölcsfa volt, emlékszem, gyermekkorunkban jókat játszottunk alatta. Dióhabó, mert hát megtiszteltetésünk jeléül nevet is adtunk a „Hatalmas Barátságos Óriás”-nak, zokszó nélkül tűrte változatos, olykor nagyon is hangos csínytevékenységeinket, pedig már igencsak benne volt a korban. Talán még örült is nekünk, hogy nem hagytuk magára. Sok időt töltöttünk a tövében. Mígnem egyszer csak… igen, azt hiszem, eleinte mi magunk sem vettük észre, hogy megöregedett. Aszott teste száraz leveleket, ágakat hullajtott alá, pedig még javában benne voltunk a nyárban. A még állva maradt nagybeteg törzsével, ágaival sírva, nyögve figyelt a világra, tűrte a magányt, az idő múlását. Hogy ily módon veszélyessé vált, igaz, szülői kérésre, a végén már a közelébe se mertünk menni öreg barátunknak.
Ősszel kivágjuk, szólt Apa nagy szomorúan, s hogy kezével végigsimogatta Dióhabó derekát, még hozzáfűzte: – akkorára végleg kimúlik.
Évek múltával kedves barátommal, Csúcsival ráérősen ülünk a Napernyős lány szobra előtti padon, Szentes hajdanvolt ékköve, a Petőfi Szálló körüli mozgolódásokat figyeljük. Valami elindult a már-már állva tűnődő időben, úgy látszik, a romos épület csak megadja magát. A város szégyenfoltjává rozsdásodó maradvány eltűnik végre. Aminek csak örülni lehet. Ám abban az örömben megfogalmazódik a kérdés: vajon a helyén felépülő Szecessziós Ház befogadja majd azt a sok-sok szép emléket, amelyek a valaha szebb napokat látott létesítmény után megmaradtak? Reménykedhetünk? Vagy tovább álmodva azokat, a sok-sok éven át felgyülemlő relikviáink csak bennünk élnek tovább?
Először neveket sorolunk. A komplexum egykoron ismert dolgozóinak nevét. Felváltva, ahogyan eszünkbe jut. Nekem a cukrász Horváth Zoli ugrik be elsőnek, ma is jó barátom, Csúcsinak meg a szép emlékű Lala pincér. Azt mondja, mindig korrekt volt hozzá. Ami ma is hiányzik nagyon: volt a szállodának egy csodálatos színházterme, a város szülöttéről, Tóth József színészről nevezték el. Csak volt. A kijelentésre hatalmas sóhaj száll fel a magasba, egyszerre mondjuk: remek előadásokat láthattunk ott.
És a többi: vendéglő, cukrászda, drinkbár, bisztró, borozó. Mind. Emlékek kitűnő ételekről, jóízű italokról, finom süteményekről, vendégmarasztaló beszélgetésekről, arról a mindent betöltő hangulatról, amelyek már sajnos mind-mind a múltba vesznek. Ki tudja hány barátság, szerelem köttetett a patinás épület falai között?! Talán a fák! Az utcán álló, ágaival a portálablakokon át kukucskáló fák sokat mesélhetnének. De nem! Fájó, de ők sem maradhatnak tovább. Beszélik, elfednék az új épület homlokzatát.
És most jut eszembe a kérdés, amit édesapámnak tettem fel annakidején: vajon fáj-e a fáknak, amikor baltázzák őket? Éreznek e fájdalmat, amikor a fűrész beléjük hatol? Van úgy, hogy felordítanának kínjukban? Apa akkor így válaszolt:
– Ha még élnek, kell, hogy érezzenek. Fájdalmat, bánatot, talán sajnálatot. Az életben maradottak sajnálatát.

Lovas József Pál
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.