Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.08.21. 08:04
Jó reggelt és szép napot Holnaposok Smile

2017.08.20. 21:24
Szép estét, Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.08.20. 20:53
Kedves Józsi! Bocs a figyelmetlenségemé
rt! (bár ezek szerint más is elnézte) Semmi gond , én hajnalban még láttam, hogy fejlesztés történik, így t... Bővebben

2017.08.20. 19:48
Kellemes estét kivánok szeretettel ! Smile

2017.08.20. 17:15
Kedves Sophie! Én köszönöm a segítséget és elnézést az esetleges kellemetlenségekér
t. Smile

2017.08.20. 17:01
Ilonáknak, Emíliáknak utólag, Istvánoknak pedig frissiben kívánok boldog névnapot! TIBOR Wink

2017.08.20. 16:36
Kedves Botond! Köszönjük az észrevételt, javítottuk. Most már olvashatóak ismét a hozzászólások az írásaidnál. Elnézést a kellemetlenségért.

2017.08.20. 16:01
Egész pontosan - ahogy én láttam - 2015 közepétől minden hozzászólás elszállt.

2017.08.20. 15:56
Sziasztok! Úgy vettem észre, hogy néhány versemnél törlésre kerültek a hozzászólások. Ezt ki lehet javítani? Smile

2017.08.20. 15:48
Kedves Edit! A fejlesztés ki volt írva a főoldalon, fent, már pénteken reggel. Igyekszünk minél kisebb időre kikapcsolni az oldalt, de néha szükséges.

Archívum
Felhasználók
Edmound Wells: Életben Tartalak (2017. május)
Attól fogva ő volt, aki eltűnt a világból, a sors szőtte pókhálóban várva, hogy a megmaradt élete lassan elcsordogáljon. Volt valami abban, ahogy kinézett a kórház harmadik emeletének ablakán. Volt valami a tekintetében, ami elmozdult, a kirakós játék egy darabkája a földre hullott, és a világ végleg megváltozott. Szerette volna, ha nem így lesz, Istenem, de szerette volna, és ahogy ott állt az üvegablakon túli fákat nézve arra gondolt, hogy az élete a padlóra csöppent.
Van valami megfoghatatlan morbiditás abban, ahogy az emberek a biztonság látszatával élik az életüket. Mintha egyszerűen figyelmen kívül hagynának dolgokat, amelyek bármelyik pillanatban bekövetkezhetnek és amelyek a fejükre döntik a falakat, amiket a tévhitek, az ostoba naivitás és az önámításból épített gyenge kis szerkezet tart meg körülöttük.
A szerkezet, a védőháló, amit oly aprólékos gonddal, egész eddigi élete munkájával épített maga köré, ami reménye szerint az utolsó utáni pillanatig kitart majd, összeomlott. A pók észrevétlenül, este megbújva a sötétben, nappal sarokról sarokra követve őt, köré szőtte hálóját, és mire feleszmélt, már nem volt több a hiába vergődő áldozatnál.
Mark Anderson volt a Kirakós Játék Egy Darabkája. A főiskola angoltanára és játékidőn kívül a helyi klubcsapat edzője és Liza szeretője (mellékesen).
Mark Anderson, álmai sötét szemű lovagja és a valóságban lévő álom, a fenyegető boldogság, aki egyszer egy üveg sörrel kérte meg a kezét térden állva, miközben ünnepélyes komolysággal a szemébe nézett és - ez volt a legesleghidegebb, nagyon nehezen jutottam hozzá - Liza csak annyira volt boldog - oké okostojás, ha rá tudod húzni az ujjamra, hozzád megyek -, mint álmaiban a vízesésnél. Amennyire lehet.
Mark Anderson, az ő Mark Andersona, aki összeborzolta a haját és balféknek nevezte, ha véletlenül leejtett egy tányért, mert megbotlott valamiben, vagy a kedvenc vázája darabokra esett, amikor lesodorta a kezében tartott iratcsomóval, valaki, valahol, egy ember a világból, aki most a 304-es kórteremben van és azon belül is saját teste börtönében.
Ott állt az ablak előtt, az üvegre tapasztott tenyerére hajtotta a fejét és csak várt, várta hogy a könnycseppei lassan a padlóra hulljanak..
Miközben Liza csendesen sírdogált az ablak előtt, nem is sejtette, hogy odabent a 304-es szobában valaki, akiért könnyei hullottak, hideg, fénytelen szakadékok alján lépked.

Egy haldokló fénye, ami igazán halványodik. A sötétség, ami nem is igazi sötétség, inkább szürkeség nem elnyeli, hanem inkább lassan magába fogadja. Ezt a színtelenséget érezte.
Nézte, ahogy az idő elfolyik fáradt ujjai közül, a gerincében érezte az üresedést, zihált és hallgatta visszhangjait a semmiben.
Mikortól számítjuk az idő hangjait? Valaki suttogott neki, de összeolvadtak a szavak a sötétben örökké érthetetlenül. A földre bámult és hallgatta, ahogy az esőcseppek kígyósziszegéssel fúródnak a homokba, mintha a felszín alatt tovább zuhannának.
Meztelen bőrén érezte a nyirkos cseppeket, lesiklottak a bőréről, nem lefolytak, mint a víz, hanem inkább lecsúsztak, kellemetlen hidegséget hagyva maguk után, gúnyosan és rosszindulatúan.
Kinyújtott tenyerébe gyűjtötte őket és az összegyűlt cseppekben a saját örökké változó, torz arcát pillantotta meg.
Tudta már, a halhatatlanság olyan, mint egy élettelen folyó és a vak szeretésen kívüli hidegség nem más, mint a felhők fölött ragyogó csillagok.
Úgy érezte magát, mint egy csecsemő, amely anyaméh nélkül születik, csupa hidegség, éhezés és magány. Oldalra dőlt, elterült a földön és lassan, védekező magzatként felhúzta térdeit a kegyetlen üresség anyjának méhében.

"Add nekem Létező múló perceid,
a végtelen változatlan"

Liza a szobájában ébredt. Bőre nyirkos volt és hideg, a szoba sötétsége ugrásra kész fenevadként tornyosult körülötte.
Szabálytalan lélegzete tompán visszhangzott a szoba falai közt.
Tudta, hogy van itt valaki.
Úgy érezte éhes szemek merednek rá, a sötétség létező súllyal nehezedett mellkasára, fojtogatta, érezte, hogy idegen alakok kerülgetik.
Valaki van itt.
Az ő lakásában. Valaki járkál, érezte a riadt félelmet, de nem a sajátját, az övét.
Felkapcsolhatta volna a villanyt, körbejárhatta volna a lakást szobáról szobára és miután egy lelket sem talált, megnyugodva térhetett volna vissza ágyába, de nem tette. Annyira tisztán érezte valaki másnak a jelenlétét, a levegő finom mozgását, ami lassú, alig érezhető hullámokban áradt felé, csak a tudatalattija számára érthetően, hogy moccanni sem mert.
Suttogás...
Valaki van itt, és ő nem tudja, hogy
Léptek...
Léptek közeledtek a szobához vezető folyosó felől.
A suttogás egyre hangosabb, Liza egy hirtelen mozdulattal felkattintott egy kapcsolót az ágy mellett, a szobára fény borult és
(sikoltani, sikoltani szeretett volna, mert)
ott állt, ott állt az ajtóban, Mark ott állt az ajtóban és
(s i k o l t a n i , s i k o l t a n i , SIKÍTS MÁR)
őt nézte, ő pedig sikoltott

Kulcsok, amik ajtókat nyitnak, ajtók, amik maguktól nyílnak ki, szobák, helyek, hideg és fény.

Sötét éjszakák, csillagokkal. Lassan egy hónap telt el azóta, hogy találkozott Markkal.
Most az irodában ült és fehér lapokat rakosgatott ide-oda az asztalán. Ide-oda.
Másfél órával a munkaidő lejárta előtt már az összes létező zárójelentést megírta, utána csak állt a tizedik emeleti irodájában és bámult kifelé a nagy, széles panorámaablakon, miközben lassan egyik cigijét szívta a másik után.
Három hét. Ennyi ideje nem volt már bent Marknál a kórházban. Az eset után úgy érezte képtelen lesz ismét felmenni oda. Álmaiban néha a 304-es szoba előtt állt, lassan, érzéstelenül sétált be és mikor elhúzta a betegágyakat elválasztó műanyag függönyt egyenesen Mark nedvesen csillogó szemeibe nézett, amik őt bámulták, mert tudta, hogy jönni fog, Mark tudta, hogy eljön.

Sötét éjszakák, csillagokkal. Csillagokkal, amik a hideg homokra ragyognak, millió homokszem, mely csillogva verte vissza fényüket, ezernyi űr, a végtelen töltése. Akármerre ment, mindenhol ugyanazt találta. Néha madarakat látott elhúzni az égen, de a sötétség miatt még az alakjukat is nehezen tudta kivenni. Fekete homok, mozdulatlan, áporodott levegő.
Végül, a kétségbeesés kútjának legeslegmélyén a sötétség magához hívta és ölelkeztek, mint két szerelmes, engedve az éjszaka csábításnak.

A 304-es szoba semmiben sem különbözött a többitől. Egyszerű, jellegtelen fehér ajtó, mellette a falon a kis üveglap mögött a szoba száma. 304.
Belépve sincs semmi különös, csak a kórházak szokott, nyomasztó jellegtelensége: hideg vaságyak, fehér lepedővel, a falakról gépek sora biztatja a bentlakót, hogy életben tartalak, az ágyak mellett apró fehér éjjeliszekrények, a szoba egyik sarkában mosdó, a másikban ruhásszekrény.
A kórházi ágyakon csendesen haldokló, vagy lábadozó emberek, egyikük, -valaki a múltból, Liza múltjából -, ebben a szobában várta teste lassú sorvadását.
Nem volt nyitva a szeme és nem vágott a fejéhez dolgokat, nem fogta le a kezét a saját, hideg kezeivel, nem várt ő senkire, egyszerűen csak feküdt ott, Liza pedig bűntudattól telve ült le az ágya melletti apró székre, kezében az utolsó utáni könnycseppekkel nedves zsebkendővel.
Mark Anderson. Telefonon felhívták az életét, és egy adott ponton valaki letette a kagylót.
A térnek és időnek ezen az adott pontján ült most Liza, akit nem kérdeztek meg arról, hogy vajon végig akarja e hallgatni a teljes történetet. Végig akarta volna! A történetüket!
Hallgatta volna még akkor is, ha egy idő után százszor ismétlődik ugyanaz, a mindennapok nyugodt monotóniájában. A biztonságban, a nyugalomban, ami egy idő után, ha már eléggé sokáig és sokat éltek, természetszerűleg beköszöntene az életébe. Hallgatta volna életeken keresztül, hallgatta volna, csak ne hallja a világ zaját, hallgatta volna a gyerekei, a gyerekei gyerekeinek a szájából, újra és újra.
Most viszont az egyetlen hang, amit hallott az ágy fölötti mérőműszerek ütemes, halk, "életben tartalak" pityegése volt.

Ha az ember elég sokáig sötétben van, egy idő után a szeme hozzászokik a fényviszonyokhoz, kiélesedik és még a sötét sarkokban megbúvó, a fák között rejtőző állatokat is megpillantja.
Látja a fűben rejtőző apró élőlényeket, a fák leveleit, a madarakat az ágak közt, és ha elég sokáig marad sötétben, az égbolton a távoli, láthatatlan csillagok fényei is elérnek hozzá.
Mark Anderson egén már kétszer annyi csillag volt.
Suttogásként telepedett rá a szürkület, észrevétlenül. Először talán alig észrevehetően, ahogy kirajzolódtak a nem is létezett fák körvonalai, a különös, csillogó szempárok a lombok közül. Mindenre készen, akarat nélkül feküdt, halványan sem emlékezve időkre, mikor valahol, valaki volt.
Valaki...
Felelősséggel tartozunk az életünkért? Ez a gondolat szivárgott elő a semmiből, szórakozottan keringett, majd tovaszállt elméjéből, fel a többi éjszakai madár közé, melyek át meg átszelték az égboltot.
Felelősséggel...
Csak feküdt hanyatt, az éjszaka szép lassan életre kelt körülötte. Észrevett minden apró mozgást, a megannyi tekergőző, surranó, repülő állat egyszerre mind egyetlen élőlény részeinek hatott.
...tartozunk...
Érezte a változást, a földfelszín lassú melegedését, épp csak egy olyan valaki számára érzékelhetően, aki egész létét jégbe fagyva élte, mint a hosszú hazugságok után egy alig hallható, őszintén elsuttogott szó. És egyszerre, a szürke eget kémlelve hirtelen ráébredt, hogy nem egészen a látása élesedett ki, a levegő megtelt valami enyhe illattal, és...
...az életünkért?
...világosabb lett.

Liza álmodott. Álmában egy távoli tó vizén lépkedett. Talpa alatt különös, kellemesen bizsergető érzést keltettek az apró, táncoló hullámok. A kis tavat körülölelő keskeny homokos partra pálmafák és megannyi hosszú levelű, furcsa növény vetett árnyékot, a napot szürkésfehér felhők takarták el, a víz felszín sötéten, indigókéken hullámzott alatta. Lépései nyomán apró, körkörös hullámok keletkeztek, egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy elsüllyedhet, teljesen helyénvalónak találta ezt a könnyű sétát. A nap fényesen ragyogott és ha felnézett, látta a sasmadarat, amint hatalmas szárnyait szétterítve suhant el a tó szemközti oldalát szegélyező sziklák fölött.
Nevetnie kellett, ahogy élt, öröm volt, béke. Bár nem volt könnyű, bizonytalan egyensúlyát néha még jobban igyekezték felborítani a hullámok, mégiscsak gyakran nevetett és érezte a száraz, meleg szél szüntelen simogatását a teste körül.
Aztán egy éles, fájdalmas rikoltás a sziklán ülő sasmadártól, Liza megbillent és
(a partot!)
mire nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát
(elérni a partot!)
látta, hogy körös körül, a legutolsó hullámként távolodik tőle a part és a sziklák. Kétségbeesetten felkiáltott, és mire még egyet lépett már csak a nyílt tengert látta, partok, sziklák nélkül.
A nap előbújt a felhők közül, sugarai elérték az óceán felszínét és egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva eloszlatták a lenti sötétséget.
Liza látta, ahogy a napfény hosszú sávban közelít felé, még végül át nem haladt rajta és meg nem pillantotta a víz alatt lévő ezernyi meztelen embert összekuszálódott végtagokkal, riadtan kapálózva, eltorzult arccal, ahogy kiáltani próbálnak, de hang helyett csak zavaros bugyborékolás tör fel torkukból. Egyesek kétségbeesetten hadonásztak, mások csendesen, erőtlenül lebegtek a víz alatt. Éhes szájként nyelte el a víz. Látta a mélyben polipként tekergő karokat, éleset kiáltott, és mikor a víz elérte arcát, hideg, csúszós kezek ragadták meg. Kiáltott volna, de hang helyett csak torz bugyborékolás tört elő torkából, próbált visszaúszni a felszínre, de minden egyes karcsapásával beleütközött valakibe és még jobban belegabalyodott a testek tömegébe, akik nem hagyták, nem engedték visszamenni.

A hideg verejték, melyben ébredt vékony patakokban folyt le róla.
Hálóinge bőrére tapadt, mint egy haldokló hideg, nyirkos érintése. Így ment ez hétről-hétre. Elvesztett, hamis illúziók árnyékában szívta be napjai keserű levegőjét, és fújta ki éjjel, kínzó álmokban köhögve. Mark állapota nem sokat változott az elmúlt tizennégy hét alatt, de az éles fájdalom lassanként egyre tompult és egyre inkább csak sajgott, vagy fáradtan lüktetett Liza elméjében. Egy elszürkült, fekélyes sebből való örökké tartó, lassú rothadásként emésztette bensőjét hidegen, elfelejthetetlenül. Csak múltak a napok, és a szürke házak falai közé nem ért el a napfény. Éjszakánként lefekvés előtt a falat bámulta, elméje meghasadt falán át lassan szivárogtak át a múlt emlékei, és ő ott feküdt, kiszolgáltatva ennek a majdnem-semmi szörnyetegnek, aki mindegyre szívta el fáradtan csordogáló életerejét.
A valóság gyakran kísérteties játékot űz.
Ha épp nem hagyta ki a reggelit, ízetlennek érezte szájában a zabpelyhet. Munkába menet hidegen átvette fejében a napi teendőket, majd jó másfél órával a munkaidő lejárta előtt csak bámult kifelé ugyanazon az ablakon. Egy mentőautó az út közepén állt, elzárva a forgalmat mind a két irányban, villogó sárga-piros fényei szinte hipnotizálták. Mellette az úttesten fekvő alakot hiábavalóan próbálták élesztgetni és Liza csak állt ott és arra gondolt, van valami abban, ahogy az emberek a biztonság hamis látszatával élik le életüket.



2.

HÍVÁS

Győzelem és vereség. Megkönnyebbülés, csendes beletörődés? Legyőző és legyőzött között különbség van: a legyőző tovább haldokolhat. A kilégzett levegő szétárad, eloszlik és részei, melyek eddig szorosan egymáshoz simultak, most elszakadnak és talán csak nagyon-nagyon hosszú idő múlva találkoznak újra. És melyik jár jobban? Aki felejthet, vagy aki tovább harcolhat? Mert él? De meddig? És miért?

Mostanában gyalog tette meg az utat a belvárosból a külvárosban lévő házukig. A házig, amely eddig az övék volt, de most már Liza tudta, hogy magára maradt ebben a kérdésben is.
Vajon valamikor, valaki jön majd, aki betölti az üres szobákat és megmozgatja a mozdulatlan levegőt? Nemigen hitte. Gondolatai azonban, melyek eddig súlyos teherként nyomták a vállát, egyre inkább könnyebbedni látszottak. Hallgatta cipőjének kopogását a keskeny sétálóúton és lassanként úgy érezte képtelen figyelmen kívül hagyni a gondosan vágott, zöldellő fű illatát és az út túloldalán lévő fák közül kiszűrődő napfényt. Kicsit olyan volt ez, mint elcukrozni egy pocsék italt, hogy valamelyest javuljon az íze. Ettől persze még nem lesz remek ital, de fel lehet javítani némileg.
Ezért is gyalogolt, miért ne? Segíts magadon.
Volt azonban még egy oka sétáinak. Alig fél órányira a házuktól, az út túloldalát szegélyező fák között megpillantott egy alig észrevehető ösvényt. Egy pillantást vetett rá, épp csak megjegyezte magában, hogy milyen furcsa, hogy eddig nem vette észre, pedig mindig ugyanezen az úton haladt el. Ekkor éjszaka azonban nem gyötörték rémképek, nem süllyedt el a vízben, nem tartották lenn a mélyben hideg halott kezek, álmában újra itt járt, az ösvény bejárata előtt.
Az erdő kékségében egy mélyebb, belső ragyogás a fák árnyékait hosszú, szerteágazó sugarakká nyújtotta Liza felé. Ott tündökölt a hatalmas kék nap a fák között, és a lepke a láng vonzásában elindult az ösvényen. Egyre mélyebbre és mélyebbre, lassú léptekkel, a fák törzsei a fényes ragyogásban megannyi izzó fénysugárként nyúltak az ég felé, de mielőtt még elérte volna, mielőtt még teljesen körülölelte volna a bizonytalan, halk melegség, felébredt és tágra nyílt szemekkel meredt a falra. Később már nem emlékezett az álmaira, ám az a bizonytalan melegség valahol a tudata mélyén végig megmaradt, elkísérte napját.
Másnap délután ragyogóan sütött a nap és Liza csak állt és nézte az ösvényt, azon töprengve, vajon bedőljön-e egy ostoba álomnak, vagy inkább tovább induljon hazafelé.
Végül úgy döntött, mit veszíthet? Egyik kezében a táskájával keresztülgyalogolt az úttesten és elindult a kicsiny erdei ösvényen. Az első pár méteren majdnem kitörte a bokáját, a süppedős talajban tűsarkú cipője sehogy sem akart biztos pontra lelni, végül óvatosan, a fák törzsébe kapaszkodva araszolt.
Ahogy beljebb ért, áthatóbb lett az erdőt körüllengő fűszeres levegő. Valahol a fák mögött élénkzöld tisztás bontakozott ki lassan, és Liza rácsodálkozott, mint aki épp most vett észre valami nagyon érdekeset, ami különös módon végig itt volt az orra előtt. Kiérve egy kisebb rét tárult szeme elé, két kopott pad, aprócska, zöldellő fű, körülölelve az erdővel, közepe táján egy fiatal fűzfával. Olyan volt, mint egy szürke festményre odacsöppentett zöld folt, a paradicsom egy részlete a metropolisz határán. Liza zavartan lépett a rét peremére. Gyermekkorában sokat játszott az erdő környékén, de az már réges rég volt. Mostanra, mint a legtöbb nagyvárosi embernek, szinte teljesen megszűnt a kapcsolata a természettel.
Csak állt ott és érezte, hogy a lábai lassan megtelnek valami gyengéd melegséggel, a Nap a szemébe sütött és Liza nézte a fényében fürdő, élénkzöld fűszálakat. Valahol a lelke mélyén hófehér madár bontogatta szárnyai.
Lassan, félig öntudatlanul levette tűsarkú cipőit és ahogy lábát a fűre tette, még inkább érezte a harisnyáján keresztüláramló különös melegséget, amely szép lassan kúszott felfelé az ereiben. Immár könnyed léptekkel sétált oda az egymás mellett lévő padok egyikéhez és ahogy leült, épp szembe került a fűzfával, melynek hosszú szárú levelei között vékony csíkokban szűrődött át a napfény.
Képtelen volt visszaemlékezni mikor ült le utoljára egy padra csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Behunyta a szemét és egy idő elteltével úgy érezte, mintha valami kihúzná lelkét a valóságból, mintha nem is egy padon ülne, mintha nem is lenne egyáltalán sehol, csak a szelet érezte, az erdő illatát, érzések táncoltak a fejében, még a víz lassan elcsendesedett, és ő csak úszott, egyre mélyebbre, és mélyebbre...

Álmában újra itt járt, a fák között lépkedett a fénylő, kék ragyogás felé. Léptei bizonytalanok voltak, cipője néhol beleütközött a fák kiálló gyökereibe, de azért többnyire jól haladt, és ahogy átért a tisztásra, léptei különösen puhák lettek és nem botlott meg többé, ahogy haladt a padok felé. Mellette óriási fénnyel ragyogott a tisztás közepén álló fűzfa, körvonalait teljesen elmosta a kéklő fényár, mely egészen az égig felnyúlt, és ha Liza felnézett, láthatta, ahogy az egész eget betöltő, óriási, fénylő kék tengerbe árad. A talajt is kéken izzott, ahogy a fa föld alatti gyökerei belepumpálták a kéklő ragyogást és onnan egyenesen Liza lábaiba. Kéken izzottak a lábában lüktető erek és mintha csak keskeny vízben járna, minden lépésénél kéken ragyogó energia fröccsent szét, amik azután újra összeolvadtak.
Leült a padra, és csak nézte az óriási fénylő, lüktető energiatenger hullámzásait. Mikor behunyta szemét a ragyogás eltűnt és újra a fát látta maga előtt, narancsszínű, apró gömbök szálldostak körülötte, belsejükben mélyebb, belső izzással, mintha élőlények lennének, cikáztak a fa ágai körül, néha megpihentek, aztán újra továbbrepültek szédítő gyorsasággal. Egyesek egyenesen hozzá, és kíváncsian vizsgálgatták, majd ugyanolyan hirtelen el is tűntek.
Olyanok voltak, mint egy méhraj, amint épp az aznapra kiadott mézmennyiséget töltögetik.
A fa belsejében, a kéreg mögött vastag, narancssárgán lüktető ér követte a fa vonalait és Liza szerette volna megérinteni, de képtelen volt felkelni a padról, nem ő irányította a testét, csak néma szemlélődő volt, utazó csupán a saját emlékeiben. Ahogy az ereiben lévő energia lassan a földbe szivárog átadva helyét valami másnak, a mélység, amelybe zuhant feneketlen és időtlen volt.

Másnap reggel a napsugár fényesen, álomszerűen sütött be az ablakon, kellemesen melegítette meztelen bőrét. A reggeli kávé mellé dudorászva sütött magának két pirítóst és mikor lelökte a vajat a konyhaszekrényről félig öntudatlanul vette fel a földről, egy másodperccel később pedig már nem tudta volna megmondani azt sem, hogy leesett. Utoljára tinédzser korában érezte magát ilyen izgatottnak egy-egy randevú előtt. Ébernek és elevennek érezte magát, olyannyira, hogy úgy döntött már munkába menet beszalad az ösvényre, nem vár a nap végéig. A szürke utcán járkálva érezte a lágy, dallamtalan hívását, mely elnyomta a körülötte rohanó emberek és autók zavaros hangjait.

Néhol galambokat látott egyensúlyozni a házak tetejét szegélyező eresz peremén, látta a koldust a ház falánál gubbasztva mocskos rongyai alatt, a fiatal fiút, amint újságot próbál osztogatni a rá se nagyon hederítő embereknek, a néma ajkait, ahogy hangtalanul formálják a szavakat, melyek Liza fülébe már nem jutnak el. Látta az utcákat, telis-tele gyűrött papírlapokkal és üres kólás dobozokkal, a forgalmas útkereszteződéseket, ahol emberek rohannak céltalan céljaik után, és látta a napfényt is, ahogy visszatükröződik a magas épületek üvegablakairól. Külvárosi házakat vastag betonkerítéssel és hatalmas, rácsos kapuval, és látta az ösvényt diszkréten megbújva a fák között, mely mindenkinek nyitva áll.

Forró volt a szél, mely a száraz homokot az arcába fújta és a sivatag pora sűrű felhőkben kavargott körülötte. A föld repedezett, kietlen pusztaság volt a talpa alatt de az ég felette… Mintha még sosem látta volna, olyan új érzés volt ez, mint egy másik világba születni: az ég világoskéken húzódott végtelen messzeségben. Bár minden élőlény eltűnt amit látott, vagy látni vélt, a különös melegség, amit érzett kitöltötte szívében az űrt.
(Az energia ragyogó áradata és mögötte a gömbbe zárt üzenetek, amik)
Újra érezte a változást, az a bizonytalan érzése támadt, mintha valami kitagadná, elküldené őt. Mintha már nem egészen tartozna ide, mint egy hűtlen szerető, akit
(keringenek a fa körül, a kéreg mögötti energia, ahogy válaszol)
rajtakaptak és nincs már tovább maradása.
(a kérésre, a lány, ahogy öleli)
Hirtelen elcsitul a szél, a levegő megáll és a távoli, kopár sziklahegyre száll egy ébenfekete madár.
(a fát, egy gömb, a belsejében valami narancssárgán izzó fénnyel, kiválik a többi közül és eltűnik a fák fölött.)
Ebben a pillanatban egy régi-új ismerős hangot hall a háta mögül. Megfordul és ránéz a telefonra ez előtte lévő állványon. Hallgatja szakaszosan ismétlődő csöngését, végül lassú léptekkel, érzéstelenül odasétál és felveszi a kagylót...

...ebben a pillanatban valaki a 304 -es szoba sarkában kinyitotta a szemeit. A műszerek monoton pittyegése megváltozott és a nővérszobában lévő monitorok kijelzőjén piros lámpák villantak fel, majd egy másodperccel később sípolni kezdett a gép.

Liza álmodott. Álmában egy távoli tó langyos hullámai között úszkált. Az ég színtiszta volt és a nap ragyogóan sütött rá a magasból. A sekély víz sarkában a sziklák között apró vízesés keltette hullámokban kellemesen ringatózott és ha lenézett, láthatta az alján elterülő homok halványan ragyogó szemcséit.
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Még nem küldtek hozzászólást