Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.04.19. 23:42
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.04.19. 22:08
Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok sok szeretettel: Kövesdi Ferencné Teri

2019.04.19. 21:36
Kedves Holnaposok! Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok, mindenkinek!

2019.04.19. 21:07
Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok Mindenkinek!

2019.04.19. 18:18
Kellemes Húsvéti Ünnepeket kíván szerkesztőségünk minden magazin tagnak és olvasóinknak! Smile

2019.04.19. 18:16
Szép estét kívánok szeretettel! Heart

2019.04.19. 18:16
Mindenkinek Kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok! Heart

2019.04.19. 17:54
Kedves Józsi ! A vers ( Erdőn,mezőn ) kétszer lett feltéve kérlek a meglévőt törölni. Köszönettel Tibor (Mirage )

2019.04.19. 14:13
Koszonom szepen, hogy nyuszis versikem ilyen gyorsan folkerult. Mindenkit udvozlok es Kellemes Husveti Unnepeket kivanok.

2019.04.19. 09:05
Kedves Holnaposok! Mindenkinek Kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok! Smile Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: BerencsiSzilvia
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Bige Szabolcs Csaba: Tapsoltunk III.
Hamarosan a közelgő vizsgák, szigorlatok kitörölték Ibolyát a gondolataiból. A tanulás, készülés minden idejét igénybe vette. Nem volt se éjjele, se nappala. Szó szerint, mert még álmában is a tanultak foglalkoztatták, s ahogy kipattant reggel a szeme, máris nyúlt a könyvei után. Ha szünetet tartott tanulás közben, azon törte a fejét, vajon hova veti a vak véletlen az ország melyik távoli zugába végzés, államvizsga után. A szülőföld közelében maradni vajmi csekély az esély, a hatalomnak érdeke minél jobban szétszórni a tanult embereket. A szülőföld közelsége könnyen a „nacionalizmus mocsarába” sodorhatja, s ezt minden áron meg kell akadályozni. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha a friss diplomások zömét a határ menti vidékekre helyezik, és lehetőleg az ország keleti végére.
Egyik este Rozál bemutatott a családnak egy vékonypénzű, szemüveges fiatalembert, mondván, hogy ő Tibor, a barátja, mondhatni vőlegénye. Anya gyorsan meghívta vacsorára, miután nagyfiát, Eleket elszalasztotta a szomszédba, kérje el a nagy tepsit, mert annak a mérete felel meg ahhoz a gyors piskótához, amit a vendég tiszteletére meg akart sütni. Mikor Elek visszajött, már nagy beszélgetésben találta a családot. A vendég vitte a szót, s éppen a munkáját magyarázta, dicsérte. Most nevezték ki a lakatos műhelybe csoportvezetőnek, kicsit nagyobb fizetéssel, mint a műhely többi dolgozója. A bizalmat édesapja miatt kapta, aki harminc évig volt a gyár alkalmazottja. Tavaly lépett ki, illetve ment nyugdíjba, mert a marógép levitte három ujját, s bár a sebek begyógyultak, a szerszámok már nem álltak többé biztonságosan a kezében. Leszázalékolták. Nagy elégtétel volt számára, hogy fia mellette tanulhatta ki a szakmát. Igényes, szigorú, jó mestere volt saját tanítványának! Mondták, hogy ismeretsége segítette a fiát gyorsabban haladni a szakmában. „Az üsmerősök” – mondogatták a háta mögött. Pedig nem így volt. Az ”öreg” soha sem vette igénybe esetleges befolyását, egyszerűen jó szakemberré nevelte a fiát. Oktatgatását, irányítását nyugdíjasan is folytatta. Tibor büszke volt édesapjára, de kicsit tartott is tőle, minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásainak.
- Amíg élek nem fogom tudni meghálálni neki a szigorúságát! – fejezte be beszámolóját Tibor.
Anya a beszélgetés alatt nem tétlenkedett, készítette az asztalra valót. Még a gyors piskóta is elkészült. Apa ellenben szokásos hallgatagságával tüntetett, egész este két szót, ha szólott.
- Valami nem tetszik? – kérdezte Rozál, miután kikísérte vendégét.
- Semmi baj, drágám. Csak óvatosan fogadok minden újdonságot, és nem tudom mennyi az igaz abban, amit hallottunk.
- De apa!
- Semmi „de apa”! Ha jobban megismerem, akkor mondok véleményt. Most még hallgatok…
- … és bántasz engem! – vonult ki a szobából sértődötten.
Sokáig nem dőlt el a meccs kettejük között, pedig Tibor gyakori vendég volt náluk, és magatartása alig változott, talán kissé oldottabb lett, de továbbra is fő témája a munkája, és édesapja csodálata maradt.
Egyik este feldúltan érkezett. Leült a felkínált székre, és magába temetkezve hallgatott. Kérdően néztek Rozálra, de ő csak a vállát vonogatta értetlensége jeleként. Rövid ideig tartó csend után Tibor megszólalt nem várva felszólításra, noszogatásra. Elmondta, hogy édesapját letartóztatták. Amióta nyugdíjazták, az „öreg” vissza-visszajárt a régi munkahelyére, meglátogatni volt munkatársait, elbeszélgetni velük munkáról, családról, meg a sportról, ami éppen jött. Havonta egyszer, kétszer került sor ezekre a látogatásokra. Most is odakészült, gondolta az ebédszünet alatt majd szót válthatnak. Nem így történt. Tudniillik egy új, idegen portás volt a kapunál, és nem engedte be. Hiába mondogatta, hogy ő kicsoda, és hogy telefonáljon fel az igazgatóságra, ha nem hisz neki.
- Nincs belépő kárte, nem belép! – mondogatta törve a magyar nyelvet.
- Telefonáljon, kérem!
- Nincs telefon!
- Akkor telefonálok én! – és a kagylóért nyúlt.
Nos, ekkor kezdődött a dulakodás, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék leesett a földre, a fedele lepattant, és kigurult belőle egy fél dióforma alkatrész. A kapus utána kapott, letette az asztalra, és megdöbbenve nézett a „betolakodóra”. Perceken belül megérkezett a biztonsági szolgálat három embere, pedig senki sem hívta őket. A vezetőjük rögtön lecsapott az asztalon levő alkatrészre, zsebre vágta, és fenyegetően odaszólt a portásnak „ezért még számolunk!” Az ember elsápadt, s csak pislogott.
- Velünk jön! – intett Dénesnek, Tibor édesapjának, s ezzel el is vitték a rendőrségre.
Ennyit mondott el a fiú, s hogy mostanig ott tartották, de reggelre visszarendelték újabb kihallgatásra. Persze a személyi igazolványát visszatartották, nehogy megfeledkezzen a „szíves invitálásról”.
Ezen a másnapi kihallgatáson órákig azt firtatták, hogy ki küldte, kikkel áll kapcsolatban, milyen megbízatást kapott. Hiába magyarázta, hogy ő csak a régi munkatársait akarta felkeresni, mert szerette a munkahelyét, ahol 30 évig dolgozott, hogy ez volt az élete, s nehezen tud elszakadni. A vallatóit ez nem érdekelte, csak mind azt erőltették, mondja meg, kik a társai, mondjon neveket. Nem tudta, miként szabaduljon ebből az ördögi körből, míg egyszerre eszébe ötlött, mit mondott neki Aurél, az ügyvéd barátja. Azt magyarázta, hogy a tárgyaló teremben, ha az ellenérdekelt kollégája előnyhöz jut, akkor valamilyen logikátlan, a tárgyat alig érintő nagy badarságot mond, ami meglepi és megzavarja az ellenfelét. Azt aztán ki lehet használni.
- Fuszulykaleves… - bökte ki Dénes váratlanul.
A három nyomozó értetlenül nézett hol rá, hol egymásra.
- Mi ez? Valami titkos jelszó?
Dénes elmagyarázta, hogy az üzemi étkezdében minden pénteken paszulyleves van, s utána marmeládés fánk, és hogy ezt ő nagyon szereti, s amikor ebédszünetben a volt munkatársait meglátogatja, azok mindig megkínálják.
- Nagy tányér fuszulykaleves, ecetes hagymával, s utána egy fánk kevés hígított marmeládéval! – fejezte be csillogó szemmel.
- Várjon itt! – szóltak rá és otthagyták egyedül a szobában. Persze tudta, hogy a foncsorozott ablakokon keresztül figyelik minden mozdulatát, hát veszteg maradt.
Jó tízperc múlva jöttek vissza, miután ellenőrizék az üzemi étkezde pénteki menüjét, és visszaadva az iratait elengedték.
- Azt tanácsolom – szólt utána egyikük, aki a főnöküknek tűnt -, kérjen az igazgatótól egy belépő kártyát, éveset.
- Köszönöm! – nézett vissza Dénes.
- Tudja én is szeretem a fuszulykalevest ecetes hagymával!
A nagy ijedség, végül szerencsés véget ért Dénes részéről. A portás azonban pórul járt, neki nem végződött jól a perpatvar – mint alkalmatlan személyt áthelyezték kisegítő munkásnak a takarítókhoz. Seperhette az udvart egész álló nap.
A diploma kézhezvételét követően Elek megkapta a kinevezését. Szerencséje volt, mert egy közeli községbe helyezték, ahol a kultúrotthon népművelés módszertani munkatársa lett. Egy szóval „metodológus”. A kultúrigazgató, Covaci Dominic nagy örömmel fogadta.
- Isten hozott! Szervusz! Szólíts Dömének, ne igazgató elvtársazz, ha magunk közt vagyunk. Ez az én kis birodalmam – mutatott körbe az irodában -, a többi, az egész kultúrotthon pedig a tied!
Elek körbe nézett a helyiségben. Megnézte a falra kiakasztott képeket, a központi bizottság tagjainak fényképeit, a könyvespolcon sorakozó piros kötéses könyveket, az íróasztalon halmozódó iratokat, a két telefont – egyik a városi, a másik közvetlen vonal a községi pártbizottsággal és a néptanáccsal. Majd megpillantotta a két ablak között kifüggesztett bekeretezett oklevelet alsó sarkában egy éremmel. Közelebb lépet, s hangosan olvasta: „A kulturális érdemrend arany fokozatát adományozzuk Covaci Dominic elvtársnak, a szocialista művelődés terén végzett tevékenységéért”
- Ez, igen! - kiáltott fel Elek – Gratulálok! – és melegen megrázta a kultúrigazgató kezét.
Döme köszönte a gratulációt, s tárcsázta a pártirodát, jelentse a munkatárs megérkezését. Néhány percig hadarva beszélt románul a telefonba, hogy Elek alig tudta követni.
- Értettem! – fejezte be katonásan a telefonálást az igazgató – Azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek el a titkár elvtárshoz, és mutassalak be neki. Félóra múlva vár!
- Értettem! – vette át a stílust Elek.
- Addig iszunk egy kávét, és mindjárt megismerkedhetsz a legfontosabb beosztottunkkal, Irénke elvtársnővel.
- Jöjjön csak be! – szólt ki az ajtó előtt toporgó lánynak.
Egy dundi, nevetős arcú leány lépett be az irodába.
- Hívatott, igazgató elvtárs?
- Mutassalak be a metodológus munkatársnak.
- Elek vagyok! – nyújtott kezet a fiú.
- Irénke! – mondta mosolyogva a lány és elfogadta a feléje nyújtott kezet – Irénke, csak így egyszerűen és engem tegezni szoktak, el is várom, de én nem tegezek vissza senkit, kivéve Maricikát a takarítónőt, de ö kisebb nálam fél évvel, és egy osztályba is jártunk az elemiben…
- Állj, állj! – vetett gátat a szózuhatagnak Döme – Inkább hozzál nekünk két kávét. Az Irénke félét!
- Két perc és itt vagyok!
Valóban nagyon rövid idő múlva megjelent a kávéval: tálca, rajta két csésze gőzölgő kávéval, kockacukor és két picike pohár konyak.
- Tessék! – tette le az asztalra – Ha még kérnek valamit, szóljanak!
- Szolgáld ki magad, kedves munkatárs. Jut eszembe, előléptettelek főmunkatársnak. Plusz javadalmat nem kapsz, csak a címet. Egészségedre főmunkatárs! – emelte meg konyakos poharát, bele szagolt, majd tartalmát a kávéhoz öntötte.
- Igazgató elvtárs… - kezdte Elek.
- Döme!
- Döme, a szállásra, lakásra kérdeznék rá!
- Megoldjuk! Ha visszajöttünk a pártirodából.
- Irénke elvtársnő! – szólt át a másik szobába – Mi most a főmunkatárs elvtárssal elmegyünk. Dolgunk van! Mire visszajövünk, legyen kitakarítva, rendbe téve a szolgálati lakás!
- Szolgálati? – bámult nagyot Elek.
A kultúrigazgató elmagyarázta, hogy van az épület hátsó traktusában egy szoba-konyhás úgynevezett szolgálati lakás, melyet az utóbbi időben vendégszobának használtak.
A pártiroda nem volt messzebb tízperces gyalog útnál.
- Ma már elég újdonság szakadt rád, a többi munkatársaddal majd holnap ismerkedsz meg.
- Vagyunk néhányan: a mindenes Irénkét már ismered, Maricikáról is hallottál, de ott van még a könyvtáros, a mozigépész, a portás, az éjjeli őr, aztán a kocsis, aki a lovunkat gondozza, mert autónk ugyan nincs, de egy almásderes paripánk igen. Szekér, homokfutó, kocsiszán.
Beszélgetés közben hamar odaértek a községi pártbizottsághoz. Elek bemutatkozott és végighallgatta a párttitkár bőven ömlő, gyűléseken csiszolódott szónoklatát a szocialista erkölcsről, a kultúra, a haladó hagyományok ápolásának fontosságáról. Utána átmentek a néptanácshoz. Az elnök házon kívül volt, de a többi alkalmazottnak bejelentette Döme, hogy Elek ezután „kultúrotthonunk főmunkatársa”, és hozzá forduljanak minden a művelődést, szórakozást érintő kérdésben.
- Jelentem, a szolgálati lakást rendbe tettük! – fogadta Irénke a visszatérőket.
- Mutasd meg! – kérte Elek.
- Jöjjön! – indult előre – Hol a holmija?
- Itt a hátizsákomban.
- Az nem sok, de sebaj, használhatja a vendégszoba fehérneműjét. Van párna, pokróc, lepedő, törölköző. Ha valamire szüksége van, szóljon. Megoldjuk, ahogy az igazgató elvtárs mondaná. Csak szóljon. Kivéve a szerelmet. Rólam ne álmodozzon, ott van nekem Misi, a vőlegényem. Rendes gyerek, jó fiú, a bútorgyárban dolgozik. Ha álmodozni akar ott van magának a könyvtáros elvtársnő, okos is, szép is. Róla álmodozzon.
- Köszönöm a tanácsot!
Másnap azzal kezdte a napot, hogy végigjárta a kultúrotthon minden szegét-zugát, majd ment jelenteni a főnökének.
- Igazgató elvt…
- Döme!
- Döme, végigjártam, amit csak tudtam, megismertem az alépítményt, és most kérlek, mutasd be nekem a felépítményt! Milyen tevékenység folyik most a kultúrotthonban, mit végeztek eddig, és melyek a tervek az elkövetkező időre?
- Ebben a doszárban minden benne van – nyújtott át egy vaskos dossziét -, ülj le oda az ablak alá és nézd át. Az asztalon találsz ceruzát, ha jegyezni akarsz.
Elek bele is temetkezett a jegyzőkönyvek, jelentések, tervek kusza halmazába. Sóhajtva vette tudomásul, hogy lesz itt mit rendbe tenni, ha tisztán akar látni. Hangos szóváltásra figyelt fel, de úgy belemerült az akták tanulmányozásába, hogy fel se nézett. Fél füllel hallotta, hogy a látogató azt hangsúlyozza, hogy ne szóljanak bele a munkájába, a kultúrigazgató pedig nyugtatgatja.
- Ide jön ez a kultúros szakkáder és majd megmondja nekem, hogy…
- Nem mond meg senki neked elvtársnő semmit, ami nem törvényes.
- Jelenteni fogom a pártbizottságnál!
- Már meg is tetted! Tagja vagyok és titkár helyettes, ha elkerülte volna a figyelmedet. Különben be akarom neked mutatni az új főmunkatársat.
Erre Elek felállt ültéből.
- Nagytelekdi Elek, népművelődési főmunkatárs – mutatott rá a fiatalemberre – és Gál Ibolya, főkönyvtáros.
Egymásra néztek és megállt az idő egy pillanatra, majd mindketten egyszerre kiáltottak fel: „Ibolya” – „Elek”, s megindultak egymás irányába. Ibolya elfogadta a feléje nyújtott kezet, sőt a másik kezét is rátette a férfiére. Újból egyszerre szólaltak meg: „Te itt?”
- Ismerik egymást? – törte meg Döme a varázst.
Felváltva, egymás szavába vágva elmondták, hogy régóta ismerik egymást, még Elek főiskolás idejéből, és hogy a fiú nővére, Rozál jó barátja Ibolyának. Közben mind a ketten ódzkodtak szóba hozni Vili nevét. Ami érthető is - talán.
- Mi van a barátnőmmel, Rozállal?
- Férjhez ment.
- Ki a boldog férj?
- A kisbarátja, Tibor vette el.
- Ismertem, jó beszédes gyerek! Most is úgy rajong az apjáért?
- Még jobban! – erősítette meg Elek - Édesapám eleinte nem kedvelte a dumáját, meg hogy annyira odavan a munkájáért, de aztán elfogadta, megkedvelte, s meg én is. Így van jól, legyen egyetértés a családban.
- Na, én itt csak csevegek, mikor annyi dolgom van. Már megyek is, csak még megjegyzem, hogy a könyvtári munkába nem engedem, hogy bele szólj!
- Eszembe sincs, még a közelébe sem megyek.
Szinte betartotta az ígéretét, egy hétig meg sem közelítette Ibolya felségterületét. Egyik nap mégis benyitott a könyvtárba.
- A jelentésért jöttél? – esett neki rögtön Ibolya – Készen van, csak le kell tisztáznom. De miért olyan sürgős? A főnök csak szombatra kérte…
- Állj, állj! Nem a jelentésért jöttem. Tudom, hogy a határidő még nem telt le. Könyvet szeretnék kikölcsönözni.
- Bocsánat, hogy így letámadtalak! Ez más tál tészta!
- Semmi baj.
- Kérem a személyidet, vegyelek fel az olvasók közzé. Tudod, aki könyvtári könyvet akar kivenni tőlünk, be kell lépjen az olvasók táborába!
- Jól hangzik!
- Kiállítok egy személyi lapot, és adok egy igazolókártyát. Így ni! Már kész is van.
- Köszönöm! Nem tudtam magammal hozni a könyveimet, és már nagyon kiéheztem egy kis esti olvasásra. Ha megengeded, megyek és keresek magamnak valamit.
Elek csodálkozva vette tudomásul az Ibolya viselkedésében végbe ment változást. Mikor megismerte Vili feleségeként, egy kétségbe esett, kesergő, kiutat nem találó fiatalasszony volt, most pedig egy határozott, rátarti, a maga igazát keményen védő személy. Mostani magatartásának lehet bizonyos fokig a hárítás is a mozgató rugója, nem akarja, hogy a fiú a régi dogokra emlékezzen vele kapcsolatban. Vili már igazán egy lezárt fejezete az életének. Mindez azonban nem gátolta a fiút abban, hogy fel ne keresse heti rendszerességgel a könyvtárt. Ilyenkor nem sokat beszélgettek, mert Ibolya mindig nagyon elfoglalt volt.
- Irénke kedves, szeretnék tanácsot kérni tőled! – kezdett bele egy tervbe, amit a könyvtári látogatások alkalmával fogalmazódott meg benne.
- Tanács az még van! – utalt a régi viccre a megszólított.
- Segíteni akarok valamilyen módon, a könyvtárosunkon…
- Bíztató kezdet!
- Ne szakíts félbe, mert belezavarodok a mondókámba.
- Még biztatóbb!
- Hagyj már beszélni! – kacagta el magát Elek – Néhány ügyes diáklányra gondoltam, akik ott sertepertélhetnek délutánonként, amikor nincs sok tanulni valójuk, és közben helyre rakhatnák a könyveket, amiket visszahoztak, meg azokat is amiket már felleltározott Ibolya, de még nem volt ideje felrakni a polcokra. Na?
- Megoldjuk, ahogy az igazgatónk mondja! – jött a válasz.
- Igazán?
- A jövő is bíztató!
Másnapra már hozott is a délutáni nyitás után két nagyobbacska iskolás leánykát.
- Itt van Marcella és Vilma, két tettre kész KISZ tag – mutatta be őket Irénke.
- Persze, és nagyon szeretnénk tényleg bekerülni kisegítő könyvtárosnak – jelentette ki Vilma.
- Irénke bevisz benneteket, s legyetek ügyesek!
Negyedóra elteltével mosolyogva jött vissza a mindenes Irénke.
- Mondtam, hogy ez KISZ feladat, és legyen hozzájuk türelemmel, hátha majd megszeretik ezt a munkát, meg hogy nekem is feladatom az ifjúság nevelésének jó irányba terelése.
- Rólam nem tettél említést?
- Isten ments! Az nem lenne bíztató!
- Mi ez a sok bíztató?
- Tudom én jól, honnan fúj a szél!
- Mit tudsz?
- Rengeteg közmondást. Minden alkalomra legalább négyet.
- Nagyon cseles vagy!
Az igazgató hívása vetett véget egyelőre a beszélgetésnek. Irodájába hívta, számoljon be a kért jelentésekről, és utasításba adta, hogy ezután minden elhangzó szöveget a pártbizottság ellenőrizni akar elhangzása előtt, lett légyen az vers, ének, színdarab, tanulmány, beszéd.
- Egyetlen szó sem hangozhat el a párt tudta és engedélye nélkül! Értve?
- Értesítem az érdekelteket.
- Hívj össze értekezletet, de előbb lássam a meghívottak névsorát!
- Én hívjam össze?
- Ki más? Neked van főiskolád, ki vagy nevezve főmunkatársnak, ez a te feladatod. Majd segít Irénke elvtársnő.
Mit volt mit tenni, Elek nekigyürkőzött a feladatnak. Legelőször Irénkét kereste meg. Nem kellett sokat keresgélnie, mert ő maga jelentkezett-
- Na, gyűlést szervezünk? – vágott a közepébe.
- Számítok a segítségedre.
- Megoldjuk, ahogy főnökünk mondja!
A kölcsön kivett könyveket már délelőtt visszavitte Elek, s szokásától eltérően leült Ibolyával szemben a látogatók számára odakészített székre. Nézte, ahogy rendezi a könyveket, a kartonokat, s a kisegítő diáklányokra is felfigyelt, akik a polcok között szorgoskodtak.
- Látom, vannak önkénteseid.
- Azért jöttél, hogy ez tudasd velem? Magam is tudatában vagyok a jelenlétüknek, sőt örülök a segítségüknek.
- Ne legyél már ilyen tüskés! Búcsúzni jöttem.
- Nocsak? Hova készülsz?
- Az értekezlet után, ami minden félelmem dacára jól sikerült, minden zavaró incidens nélkül…
- Persze, hisz a főszereplelője szeretett igazgatónk volt. Bocsánat, folytasd!
- Így volt megbeszélve, hogy én nyitom meg, majd átadom neki a szót, s a végén zárom is megköszönve értékes jelenlétét.
- A búcsúzást mondd!
- Igen, szóval a gyűlés után tudtomra adta, hogy felsőbb utasítás értelmében pártiskolába küldenek. Fel kell vennem egy szemesztert a pártegyetemen. Párttörténet és művelődésszervezés nevű tantárgyból.
- Szép! És akkor mi leszel, ha elvégezted?
- Azt még nem tudom, de ha megtagadom, mehetek kultúrfelelősnek a bútorgyárba.
- Mit válaszoltál?
- Megyek Bukarestbe. Ezért jöttem búcsúzni hozzád. Egy kézcsókkal!
- Jó utat és jó tanulást!
- Meglesz.
Ahogy kilépett a könyvtárból egyenesen Irénkébe botlott, de alig nyitotta ki a száját a lány megelőzte:
- Elbúcsúzott?
Bólintás volt a válasz.
- Biztató!
- Kezded megint?
- És folytatom is, ameddig le nem esik az öt banis. Mikor kap szabadnapot, hogy hazajöjjön, hozzon valamilyen divatlapot a fővárosból. Kettőt.
- És miért pont kettőt?
- Egyet nekem és egyet a könyvtáros elvtársnőnek! Na, én megyek, sok a dolgom. Jó utat!
2720
bigeszab - 2017. november 21. 18:35:01

Kedves Rita!
Olyan idők voltak, hogy a "Szekér, homokfutó, kocsiszán" mindennapos jelenségek voltak. Legfontosabb azonban, ahogy írod az emberi tényező akkor is, most is.
Köszönöm a szavaidat!
Szeretettel: Szabolcs

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.