Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.26. 11:06
Köszönöm patfinder szèp napot neked

2019.06.26. 09:21
Kevelin: én word-ben szoktam megírni, és mikor úgy érzem, hogy kész, akkor másolom csak ide be.

2019.06.26. 09:20
Szép napot mindannyiunknak! Mindenki óvatosan ebben a melegben! Smile Coffee cup

2019.06.26. 07:09
Kedves holnapos társaim! Belekezdtem egy írásba de idő hiányában nem tudom folytatni.Elveszik
az irásom Ti hogy csináljátok? Van jó ötletek? Szív... Bővebben

2019.06.26. 07:01
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Rose

2019.06.25. 23:12
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.06.25. 19:12
Kedves Józsi! Megérkezett a jutalom antológia könyv. Nagyon szépen köszönöm! Szép estét!

2019.06.25. 15:30
További szép napot kívánok! Rose

2019.06.25. 14:35
Kellemes szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.06.25. 13:42
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: BaTu
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Bige Szabolcs Csaba: Este tíz után (2017. június)
„Ritkán fordul elő, hogy valaki ne meneküljön az italba, ha lecsúszik.”
(Georges Simenon)

Este tíz után elnéptelenedett a Bunyitay liget, s miután az utolsó villamos is elzakatolt a Főutcán az állomás felől a depóba menet, már csak a szökőkút halk csobogása hallatszott. Egy elkésett szerelmespár is elhagyta már a ligetet, a mészkőből körberakott szökőkút mögötti bokrok között motozás hallatszott, s egy toprongyos alak óvakodott az ágak takarásában álló padhoz.
Rezső készülődött az éjszakai pihenéshez. Gyanakodva szétnézett, majd újságpapírt terített a pad végére, s végignyúlva arra helyezte a fejét. Pillanatokon belül elaludt. A parkőr ismerte, hagyta pihenni, körútját úgy végezve, hogy kissé messzebbről rápillanthasson. Ilyenkor megnyugodva bólintott, s ment tovább. Hajnalban újra erre került, de a pad ilyenkor már üres volt, csupán az újságpapír virított a padon, jelezve, hogy valaki nemrég puha paplanról álmodott rajta. Az őr morgolódva felszedte, s összegyűrve a legelső szemetes kosárba dobta.
Ekkor csendült fel az első villamos csilingelése, ahogy gyér számú utasaival az állomás felé araszolt.
A pad éjszakai vendége, Rezső, a toprongyos csavargó nem volt mindig ilyen ágrólszakadt nyomorúság. Nem volt mindig ilyen magányos, aki ha nem akadt valamilyen alkalmi munka, egész nap ócska lebújok homályos sarkába húzódva töltötte a napjait. Ott szopogatta olcsó borát, s néha evett valamit – néhány szikkadt zsemlét, vagy pogácsát, amit a csapos nyújtott felé, intve, hogy ingyen van. Ha itt nem jutott falathoz, beoldalgott a kenyereshez, s kért tegnapról maradt, leárazott pékárut.
Mint említettem, nem volt ő mindig ilyen alak, iskolát végzett. Rendes, jó nevű szakiskolát, utána az „Înfrăţirea” nevű nagyüzembe került, ahol művezetői beosztásig vitte, szép fizetéssel. Öltönyben járt munkába, és saját szekrénye volt az öltözőben munkaruhája és fontosabb kéziszerszámai részére.
Lakása – kis, két szoba összkomfortos lakás a gyár lakótelepén állott. Gondos feleség, két vidám gyermek alkották a családját. Élete kiegyensúlyozottnak tűnt. Akkor omlott össze minden, amikor…
*
Hangoskodva tódultak be a Ritook Zsigmond utca sarkán álló bár ajtaján. Ma kapott a csoport váratlanul jutalékot. Ezt meg kell ünnepelni! Öten voltak a brigádban, mind jó szakember, de ezen az egy alkalmon kívül soha nem ismerték el hivatalosan a szorgalmukat, hozzáértésüket. Főleg nem anyagilag. Meglepetésként érte őket, nem csak az anyagi része – persze, az is számított –, hanem maga az elismerés ténye.
– Mit isztok? – kérdezte Kapás Gyuri máris, hogy még alig léptek be.
– Mi az, te fizetsz? – fordult felé Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
– Persze! Az első kört. Aztán jöhetsz, például akár te is.
Megálltak a pult előtt, s Gyuri kinek-kinek kívánsága szerint rendelt bort vagy pálinkát. Aztán letelepedtek egy asztalhoz, s beszélgetve iszogattak. Mindenki rendelt egy kört, s ez bizony öt pohár italt jelentett fejenként. Széles jókedvük lett tőle. Barna Pityu nótára is fakadt, de leintették.
– Te, inkább játszunk a nyerőgépen, minthogy gajdoljunk! – javasolta Dani, akinek senki nem tudta a vezeték nevét, ezért Nevesincs Daninak hívták a háta mögött.
– Ki jön biliárdozni? – dobta be a témát Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.
Rezső jelentkezett, s az éppen felszabaduló biliárdasztalhoz léptek. Változó sikerrel folyt a játék.
– Rezsőkém! – szólott Józsi, amikor a társa többször is a golyó mellé döfött a dákóval, veszélyeztetve az asztal épségét –. Ezt a sportot nem csak szeretni, de tudni is kell!
Hamarosan át is adták a terepet a következő párosnak, ők pedig odaálltak a gépen játszók háta mögé, és figyelték a forgó, villogó alakzatokat, s a néha megcsörrenő érmék hangját. Rezsőt ismeretlen izgalom lepte meg. Kotorászni kezdett a zsebeiben, s bedobott egy fémpénzt a résbe.
Megváltozott körülötte a világ. Újra és újra dobta a pénzt, húzta a kart, nyomta a gombokat s leste megbabonázva a forgó ábrákat. Egyszerre, úgy a tízedik, vagy tizenkettedik próbálkozásra bejött az öt tízes és kezdett a tálcába csörögve, pengve hullani a pénz.
A sapkájába gyűjtötte az érméket, s a fejét rázva visszament az asztalukhoz. Itt számolgatta, rakta oszlopokba a nyereményét, s közben zavartan vigyorgott.
– Hé, emberek! Mindenkinek fizetek! – kiáltotta aztán
Nagy örömmel fogadták a lokálban tartózkodók, s miután fizetett még, marad is fél marék aprója. Gyorsan bedobálta, de többet nem nyert.
Ez a váratlan nyeremény, amely ahogy jött, el is ment, megváltoztatta Rezsőt. Alig várta naponta a műszak végét, hogy eljátszhasson legalább néhány petákot. A társai csak ritkán követték, még leginkább Dani, de ő is csak pult mellől figyelte, hogyan nyeli el a gép Rezső örökké megújuló reményeit. Otthon egy ideig azzal takarózott, hogy túlórázik, de hó végén nem vitt haza több pénzt, ami gyanút keltett a feleségében.
A szenvedély napról napra elhatalmasodott rajta, és az összeg, amit eljátszott egyre több lett.
Voltak jó napjai, amikor csengett a tálca a belehulló érméktől. Utána még több pénzt elgépezett. Az az idő is eljött, hogy nem volt elég a pénze. Kölcsön kért, de megadni nem tudta, alig adott valamit haza.
– Danikám! Adnál egy százast? – fordult a munkatársához a gyárból kifele jövet.
– Csak eljátszanád!
– Itt érzem a csontjaimban, hogy megfordul a szerencsém! Csak egy százas kellene…

A portánál mindenki táskáját megnézték. Elég felületesen, hisz nem jeleztek lopásokat az üzem egyik részéből sem. A Rezső táskája azonban feltűnően dagadtnak látszott. A portás gyanúsnak is találta, és kiszórtatta a tartalmát az asztalra.
– Na, nézd csak, mi minden került ide! – kiáltotta.
Hát, volt is ott mit nézni! Csoda, hogy elfért ennyi szerszám abban az egy szem táskában – volt ott fúró, reszelő, fogók, vésők, csavarhúzók. A portás nem sokáig bámulta a gyűjteményt, hanem hívta a biztonsági őrt. Rezső rövid úton börtönbe került. Megúszta hat hónappal, de ezzel ketté is tört az élete. A munkába nem vették vissza, a felesége elvált, a házat másnak adták.
Mikor szabadulása után elballagott a házukhoz, akkor tapasztalta, hogy idegenek lakják. Az útszélén játszadozó szomszéd gyerekeket kérdezte, kik ezek a népek?
– Nádjának hívják a lányt, s Animámának az anyját. Most költöztek ide két hete – válaszolta egy cserfes leányka.
– A régi lakókkal mi történt?
– A gyerekek falura költöztek az anyukájukkal.
– És az apukájuk hol van? – érdeklődött kíváncsian tovább a gyerekektől.
– Azt mi nem tudjuk. Valamikor régen láttunk itt egy bácsit, de az nagyon régen volt, még a télen. Nem te voltál? – ébredt gyanú a gyerek kobakjában.
– Gyerekeket ismertétek?
– Egy kislányt, akkorát, mint én, és egy nagyfiút. Iskolásat. Mást nem ismertem.
– Jól van. Azt tudod, hova költöztek?
– Tudom, tudom! – énekelte –. Én mindent tudok, nagy vagyok!
– Akkor mondd meg!
– A mamájukhoz, ahol sok csirke van és minden nap tojásrántottát, esznek!
Így tudta meg, hogy az asszony feladta, fogta a gyermekeit, és hazament a szüleihez Száldobágyra…

Az udvaron játszadoztak a gyermekek. A kicsi, Bella éppen a macskát hajkurászta, a nagyobbik, Misike pedig a diófa alsó ágán csimpaszkodott. Próbálta Tarzant utánozni. A kapuból kiáltotta a nevűket, s ők szélsebesen hozzárohantak, a nyakába csimpaszkodtak.
– Hát te mit keresel itt? – lépett ki a házból csöppet sem barátságos képpel a felesége.
– Visszajöttem, kiengedtek… – válaszolta Rezső halkan.
– Tudd meg, itt nincs mit keresned! Nem kaptad meg az értesítést, hogy jogerősen kimondták a válást? A hőstettednek köszönhetően a házat a gyár visszavette!
– De…
– Búcsúzz el a gyerekektől, s le is út, fel is út!
– Meggyógyultam, vezekeltem, megváltoztam… – védekezett dadogva.
– Nem hiszek neked! Menj!
*
A homályos sarokban üldögélt az asztal mellett, előtte egy szalámis szendvics és egy pohár bor. Ez fizetsége a munkáért. Segített lerakodni az árut.
– Szólj a konyhán, hogy adják a szokásosat! – mondta a munka végeztével a tulaj.
– Csak bent a teremben! – szólt Rezső önérzetesen.
Ennyi maradt régi énjéből. Egy kis önérzet, hogy a teremben szolgálja ki a pincér. Ebbe kapaszkodott. Ez volt az utolsó szalmaszál. Ehhez ragaszkodott, legalább ez maradjon meg számára régi életéből, mert, ha ez sem lenne…

Azért maradt még valami, ami megkülönböztette a többi ágrólszakadttól. A segítőkészség. A segíteni akarás másokon. A rászorulókon. Ez nem tanult magatartás volt. Ezzel született. Ha meglátott egy cipekedő idős embert, vagy a gyerekkocsival boldogtalankodó anyukát, gondolkodás nélkül segítségükre sietett. Legtöbbször hálásan fogadták, de néha csúfolták emiatt, sőt volt olyan is, aki elhajtotta.
– Hagyjon! – szóltak rá ilyenkor, főleg a nem éppen elegáns ruhája miatt.
– Bocsánat, csak… – makogta és továbbállt.
Néha azért hasznára is volt ez a szokása, különösen, ha rakodókhoz állt oda segíteni. Ládát, bútort, akármit megragadott, ha látta, hogy nehezen bírják a terheket és a munkásokkal egy sorban részt vett a cipekedésben. Ilyenkor előfordult, hogy valamivel megkínálták köszönetképpen. Egy-egy cigarettával, pohár itallal. Ha a szerencse a kenyeres-kocsit hozta elé, egy zsemle, vagy kifli is jutott számára. Egy idő után már tudatosan kereste az alkalmat, s a munkások is megszokták a jelenlétét, sőt alkalomadtán hívták is segíteni. Így történt a Zöldfa utcán is. Éppen befejezték a lerakást, mikor a forgalomban megrekedt kisteherről odakiáltott a gépkocsivezető Rezsőnek.
– Hé, te mit ügyködsz?
– No, nézd csak, ez a Nevesincs! – lepődött meg Rezső – Luxus rakodómunkás lettem – folytatta –. Luxus, mert luxusból dolgozom, azaz ingyen.
– Ugorj fel mellém! Nekem most jól jönne egy segítő kéz.
– Hova megyünk? – kérdezte, miután végre kiszabadultak a dugóból.
– A külvárosba, Velencébe. Tudod, az egyház támogatásával ott működik a hajléktalan szálló. Odaviszem a gulyást, meg a teát, amit a máltaiak küldenek naponta.
– Hogy kerültél ide? – csodálkozik a volt munkatárs váratlan fölbukkanásán.
– Műszak után sofőrködöm. Kell egy kis mellékes, bár nem sokat kapok, de arra is szükségem van. Ezért a maiért meg éppen semmit. Ezzel próbálok valamit letudni a bűneimből!
Rövidesen meg is érkeztek a Téglagyár utcába.
Segített a nagy fazekat bevinni hajléktalanszálló konyhájába,
– Kit hoztál, Dani? Újabb lakó?
– Alkalmi segítség, régi haver! Rezső a neve.
– Gyertek, kóstoljátok meg, mit hoztatok!
Jó étvággyal elfogyasztottak egy-egy tányér gulyást. Utána mindketten ottmaradtak segíteni, kiosztani az ételt.
– Máskor is jól fogna az ilyen segítség! – vett búcsút tőlük a szálló vezetője.
Visszakapaszkodtak a teherautó kabinjába. Dani kifaggatta barátját, hol lakik, mivel tölti a napjait. Nem lepődött meg, hogy ligeti pad a szállása. Csak bólogatott, mikor Rezső elsorolta élete buktatóit.
– Itt vagyunk a liget sarkánál. Letegyelek?
– Köszönöm a fuvart!
– Holnap nem én megyek ki Téglagyár utcába, de holnapután találkozhatunk ugyanott és ugyanakkor, mint ma.
Rezső ettől kezdve rendszeresen járogatott ki délutánonként a hajléktalanszállóba, s kapott valamilyen meleg ételt a szolgálatáért, meg egy munkaköpenyt, amiben tevékenykedhetett. Egy kicsit később felajánlotta a vezető, hogy maradjon éjszakára is.
– Úgy tudom, a címed „harmadik pad a szökőkút mellett”, és nincs bevezetve a központi fűtés.
– Jól mondod! – mosolygott Rezső – Hova akarsz kilyukadni?
– Mondanám, legyél állandó segítő munkásunk, bentlakással! Kapsz egy ágyat, segítesz az ételkiosztásnál, mint eddig, és délelőtt, miután elmennek az emberek, kitakarítod a hálót.
– Érdekesnek tűnik!
– Fizetés nincs, de van meleg étel, éjszakára szállás, és esetleg meleg ruha.
– Úgy látszik kicsit révbe értem, ha nem is egy nagy nemzetközi kikötőbe! – kedélyeskedett Rezső.
Másnap azonban nem jelentkezett a szálláson, s harmadik nap sem, sőt a negyediken sem. Váltig csodálkozott a dolgon a szálló vezetője. Este megkérdezte az ételt hozó Nevesincset, vajon miért nem jelentkezik Rezső?
– Én se láttam már néhány napja – válaszolta Nevesincs Dani.
– De van itt valami! – jutott eszébe egy hír, amit most olvasott, s előbányászta feneketlen zsebeinek egyikéből a helyi újság aznapi számát.
Ez állt az újság utolsó oldalán:
„A megáradt folyóba esett K. Ferike 9 éves kisfiú. A segítségére siető férfinek sikerült kimentenie, és a parthoz úszni vele. A kisfiú megmenekült, de az ismeretlen férfit elsodorta az ár, elmerült a hullámok között. Holttestét a város alatt találták meg, a zsilipeknél.”
– Mit szólsz hozzá?
– Nem is tudom. Még mit írnak?
– Csak azt, hogy, ha valaki bármit tudna is az ismeretlenről, jelentkezzen a megadott telefonszámon, vagy a rendőrkapitányságon.
– És te tudsz róla bármit is?
– Nem! Hát, te?
– Én se!
– Kár… Majd gyújtok érte egy gyertyát halottak napján!
2720
bigeszab - 2017. november 28. 16:48:27

Kedes Kitti!
A történetet az élet produkálta, a környezet valós hely. Hogy pontosan melyik városban játszódnak az esmények, tudasan hallgattam el. Aki ott él úgyis felismeri.
Köszönöm, hogy olvastad és értékeled!
Üdv: Szabolcs

5396
Kitti - 2017. november 28. 12:30:33

Kedves Szabolcs!
Ez annyira tipikus és jellemző erre az országra! Az egész történet. Remek módon írtad meg a lecsúszott ember napjait és kilátástalan igyekezetét a visszakapaszkodáshoz. Család, barátok és hajlék nélkül maradva, főleg priusszal, hát ember legyen a talpán, akinek sikerül áttörnie a betonfalakat. Még a jószándéka és a segítőkészsége sem vitte előbbre, csupán a körülményei lettek (volna) kevésbé embertelenek. Úgy hiszem, te itt valóságot írtál meg, olvasmányos, remek módon. Gratulálok!Rose

2720
bigeszab - 2017. június 02. 16:40:45

Kedves Rita!
Gyermek korom tájainak, utcáinak óhajtottam emléket állítani ezzel a novellával.
Szeretettel: Szabolcs

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.