Czövek Andrea (Mab Tee): Csúcson: Hatodik történet (2017. július)
Út a boldogsághoz

Emlékszem még a bárányfelhőkre, a szikrázó kék ég színére, a fű zöldjére; Anyám hangjára, amikor rám szólt, hogy:

- Ne olvass a sötétben, mert elromlik a szemed!

Bárcsak mondhatná még!

Emlékszem a tojás sárgájára, a tulipán pirosára és a fák kérgének repedéseire, a borostyánkőben lévő szúnyogra, és megannyi bogárra, a pillangókra. Apámra, amint éppen horgászni tanít, mert nem baj, ha egy lány halat is tud fogni. Közben kicsi sellőmnek szólít, és azt mondja, egy nap majd én leszek a leggyorsabb úszó, pedig akkor még a mély vízbe se mertem bemenni.

Emlékszem bátyám mosolyára, amint éppen zselézi a haját és észreveszi, hogy nézem; az útra a hegyekben, a vidám dalolásra, a végtelen sok szerpentinre, a kék kamionra, anyám velőtrázó sikolyára; aztán a kórház orrfacsaróan steril szagára és a nővérek szavára:

- Jobb lett volna, ha ő is meghal. Milyen élete lesz így vakon a családja nélkül?

Emlékszem sohanemlátott nagynéném lelkiismeret furdalással teli üdvözlésére, és amikor megígérte, hogy úgy fog vigyázni rám, mintha az anyám lenne.

És akkor valóban meg akartam halni.

Fásult beletörődéssel jártam rehabilitációra, aztán az iskolába és a pszichológushoz, míg nagynéném - végső kétségbeesésében - levitt az uszodába. S akkor mintha Apám hangját hallottam volna:

- Ússz, kicsi sellőm, ússz! - És én úsztam szüntelenül oda-vissza a hosszokat.

Aztán azon kaptam magam, hogy immár versenyekre járok, és egyre többször a dobogó legfelső fokára állok. Ilyenkor azt képzeltem, hogy apám, anyám, bátyám ott állnak a közönség soraiban és tapsolnak nekem, csak ezért akartam nyerni egyre többet és többet. Évek teltek így el.

A nagynénémen és az edzőmön kívül nem sok kapcsolatom volt a külvilággal. A régi barátok sorra elmaradtak, újakat meg nem akartam szerezni, féltem, hogy csak elveszíteném őket is.

A londoni Paralimpia előtt félévvel új, fiatal segédedző érkezett. Innentől kezdve Robi pacskolt* nekem a medence végén. Bársonyos hangján folyton biztatott, és ha az edzésen új csúcsidőt úsztam, úgy örült, mintha aranyérmet nyertem volna. Ha magyarázott, annyira beleélte magát, hogy néha szólnom kellett, ne hadonásszon a kezével, mert elvisz a menetszél. Vagy az állát simogatta, és ha nem borotválkozott, a szakálla sercegésétől önkéntelenül összerándultam, utáltam ezt a hangot. Ha Robi észrevette, bocsánatot kért, de aztán megint hadonászott. Egyszer - kompromisszum gyanánt - Robi kezét a feje tetején kulcsoltam össze, mire megjegyezte, így nehéz lesz neki közlekedni. Óhatatlanul belopta magát a szívembe, pedig nagyon nem akartam.

A nagynéném rögtön észrevette rajtam a változást, hogy a segédedzőt többet emlegetem, mint kellene. Nem haragudott érte, de figyelmeztetett, előbb nyerjek a Paralimpián, hiszen ezért küzdöttem évek óta, aztán jöhet a szerelem. Persze én tagadtam, hogy szerelmes lennék még magam előtt is.

A Paralimpiából csak a nagy pörgésre emlékszem és Robi ujjongásaira, meg arra, hogy amikor a dobogó legfelső fokára álltam, lelki szemeimmel többé nem láttam a családomat tapsolni a közönség soraiban.

London után Robi elment, saját, látó tanítványokat kapott egy másik klubban. Mit is képzeltem? Talán azt, hogy örökre velem, egy vak lánnyal marad? Nélküle üresnek éreztem az uszodát, nem volt kedvem még edzeni se.

Másfél hónapra rá magamba roskadva ültem az öltözőben, már a vízbe sem akartam bemenni. Nagynéném próbált lelket önteni belém, kevés sikerrel, mígnem váratlanul megjelent Robi. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, ott van. Nagynéném felállt és illedelmesen becsukta maga mögött az ajtót.

- Mi van veled? - kérdezte Robi, miközben mellém ült a padra.

- Semmi - válaszoltam. - Csak... csak keresem az utat a boldogsághoz. - Az arcom lángolt, nemcsak a szerelemtől, hanem a szégyentől is, ennél bénább szöveget nem is tudtam volna mondani.

Robi megfogta a két kezem és frissen borotvált arcához húzta. Tétováztam, de ő nem, átölelt és megcsókolt.

- Majd pacskolok - suttogta -, de most menj úszni!

A nagynéném később bevallotta, hogy aznap reggel "lesz, ami lesz" alapon felhívta Robit és elmondott neki mindent. Igazi őrangyalom ő, bár sosem tudtam meg, mit követett el anyám ellen, amiért a mai napig vezekel.

Akkor ugyan sikerült visszacsalogatniuk a vízbe, de többé nem indultam el nagyversenyeken, visszavonultam.

Azóta én segítek Robinak, amíg tudok. A nagynéném meg lázas izgalommal gyűjtögeti, rendezgeti a kék babakelengyét, miután megtudta, nemsokára anyai örömök elé nézek. Kicsit megviselte, hogy összeköltöztünk Robival és ő magára maradt, de soha nem szólt egy rossz szót sem érte. Most éppen kint főzi a húslevest a konyhában, én pedig hagyom, addig leírom még ezt a pár sort:

Drága fiam!
Nem kell látnod vagy járnod ahhoz, hogy megtaláld az utadat. Mehetsz Berlinből Budapestre Rómán keresztül is, de legyen egy célod, amit mindenáron el akarsz érni.


Én csak boldog akartam lenni...



*Egyes látási fogyatékkal élő úszókat egy segítő (pacskoló) irányít egy rúddal, amikor a sportoló a medence végéhez közeledik, ezt nevezik pacskolásnak.
1543
Mab Tee - 2017. augusztus 13. 22:04:27

Kedves Rita és Babu!

Köszönöm szépen, hogy olvastátok ezt az aprócska szösszenetemet, és örülök a kedves szavaitoknak is.

Mab

5548
babumargareta - 2017. augusztus 11. 09:22:49

Kedves Andrea.
Nagyon szomorú,megható történetedhez mély tisztelettel gratulálok !
Szeretettel....BabuHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.