Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 12:31
Az ÚJ Verselő vers cím: BŰVÖLET. Ezzel a címmel vagy tartalommal várjuk a verselő vers rovatba pályázataitokat.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 21:59
mama a szerző profiljánál közvetlenül tudsz neki levelet írni.

2019.07.18. 20:47
Kedves H. Gábor Erzsébet! Szeretnék a "Berkenyeágon kismadár" tündéri gyermek verses kötetéből rendelni egy példányt. Mi a teendőm? Üdvözlette... Bővebben

2019.07.18. 18:35
Felhívom a kedves szerzőtársak figyelmét (főleg az újabbakét), hogy személyemben, a versek prózák alatti véleményekre legtöbb esetben bővebben reag... Bővebben

2019.07.18. 17:31
Kellemes estét az értékes alkotások között. Szeretettel. Éva

2019.07.18. 16:21
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

2019.07.18. 10:13
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 2
kevelinkiss, Jozsi-foszerkeszto
Urmánczi Margit: A szittya arcú fiú (2017. július)
Kolozsvár nagyváros. Összeütközöl a járdán sietőkkel, fiatalok-öregek szüntelen áradata fáraszt. Az autós forgalom araszolva halad, trolik, buszok igyekeznek a céljuk felé,biciklisek cikáznak össze-vissza. Centiken múlik egy-egy koccanás,vagy azon sem,és megtörténik.
Kiülünk a fiammal a B.kávézó teraszára, palacsintát és kávét kérünk. Itt, a régi várfal védelmében nincs forgalom, csend van.Várjuk a menyemet, addig is vitatkozunk. Örök témánk, hogy vannak-e bűnözésre született emberek,akik felismerik a társadalom működési hiányosságait, amit könnyedén kihasználnak, vagy a hiányosságok termelik ki ezt a fajta bűnözői embercsoportot? Nem értünk egyet.
Míg duzzogva hallgatok,a szembe-teraszon öreg, nagyothalló férfi mobiltelefonál. Akaratlanul is hallom a beszélgetést. Vele szemben középkorú férfitársa ül és elnézően mosolyog. Az ő érdekében folyik a telefonos tárgyalás. - Régi ismerősöm fiának kellene... beszélj apósoddal, kérlek... akkor holnap hívlak, köszönöm. -
Kapcsolatok. Fontosak
Megjön a menyem, üdén, csinosan, leül hozzánk és kér egy jégkásás limonádét.
A magas pohárban mentalevelek, citromkarikák és jégkása úszik, amikor megkeveri. Belekóstol. - Nem kértek ti is...? ... - Ne kérjetek,nem finom(még egyszer megízleli)-tehát egészséges - és mosolyog. Kétségeimet, hogy szeretheti valaki a fogorvosát és örömmel megy fogtömésre, eloszlatja ez a pár perc. Hát így lehet, ezért lehet. Természetes emberi melegsége, a pozitív kisugárzása teszi.
Társaságot kapunk a hátunk mögé: nyolc-tíz fiatal érkezik, fiúk-lányok, tologatják a székeket és közben sem hagyják abba a - vélhetően - régóta folyó beszélgetést. Rendelnek: kávét, üdítőt, ásványvizet, süteményt és folyik tovább a szó. Egymást túllicitálva építik a légváraikat. Duma ezerrel - gondolom - mindnyájan így kezdjük.
Érces tenor csendül:
- Olyan köröket fogok befutni két év alatt, hogy csak lestek. Lakást veszek és jogsizok, aztán van továbbképzés, amire jelentkezni akarok.
Pillanatnyi csend majd felzúg az ellen kórus:
- Két év alatt? - hah!
- Ahhoz több idő kell!
- És mikor fogsz élni?
- Ez egy lehetetlen terv, minek is? - még korai ez a komolyság.
- Mikor fogsz bulizni?
- Sokat nem fogok... - mondja a tenor hangú fiú.
- Nahát, ez kész dili!
- Nem fog sikerülni - summázza egyikük.
A társaság elcsendesedik,érezhetően zavarban vannak. Hiába indítottak az imént valóságos ellentámadást a felvázolt terv - és tervezője ellen, a jókedvű csapatot meglegyinti a félelem szele.
Hátralesek a vállam felett: közép-magas, vékony testalkat, széles arc, kiálló arccsont, kissé ferde állású szem - amolyan szittya örökség-gondolom. Sötét haja, mintha el akarna szökni a fejéről, mindenfelé áll. Felpillant, nyugodt, határozott, mosolyog. Ő a tervező.
- Csak figyeljetek - mondja lazán.
A terv, amit felvázolt átgondolt és felnőttes, a megvalósítása nem lesz könnyű. Vajon mennyire futja a bátorságából, az erejéből? Meg tud-e sikeresen küzdeni a démonaival, muszáj átgyalogolva a félelmeken, mert csak így lehet célba érni? Az arcvonásaiban egy bátor, harcos nép emlékét őrzi, ha kegyes lesz hozzá a sors, igazolni tudja majd, hogy méltó rá-gondolom. Azon kapom magam, hogy aggódom ezért az ismeretlen fiatalért.
Közben az enyémek indulnának.
- Jössz te is, anya? - kérdi a fiam.
Mindhármunknak másfelé van dolgunk, így csak elindulni tudnánk együtt.
- Még maradok kicsit - mondom.
- Akkor találkozunk 5-kor a Főtéren, a Ló faránál, - jó?
- Jó-mondom, - ott leszek.

Fél öt van és hűvös szellő kerekedik. Megnézem a Szent Mihály- templomot kívülről-belülről, ugyanolyan szép, mint volt. Gyerekként, az iskolából jövet, a kis barátnőmmel csak átjöttünk az úton és már bent is voltunk. Elnézegettük a színes ablakokat, a szobrokat, a képeket. Néha pukkadoztunk a nevetéstől, olyan mókásnak láttuk a mozgó ajakkal, hang nélkül imádkozó embereket és inaltunk kifelé. Az ember gyerekként mindenen tud nevetni, ahol nem szabad,ott annál inkább. Most nem látok semmi nevetnivalót, a régi kislányokon jár az eszem. Én itt vagyok, a barátnőm régen halott. Kicsinek érzem magam a hatalmas oszlopok között. Gyerekként is így éreztem, nem értettem miért olyan kicsi itt mindenki, a felnőttek is?.
Kimegyek, körbejárom a Mátyás király lovasszobrot, a fiam még sehol. A toronyóra elüti az ötöt. Ismerős arc jön szembe-vajon hol láttam? - megáll előttem.
- Csókolom. Úgye önt láttam pár órával ezelőtt a kávézó teraszán?
- I... igen-mondom és felismerem a szittya arcú fiút.
- Gyönyörű ez a szobor - mondja-ki készítette? - keresgéli a feliratot.
- Fadrusz János - mondom.
- Ön ismerős itt? - kérdez, itt lakik? Milyen szerencsés, (úgy gondolja, hogy itt lakom) ez egy gyönyörű, régi város, nagyon tetszik nekem. Barátaim laknak itt, őket látogattam meg, este már utazom haza Magyarországra. Elnézését kell kérnem, nem hagyom szóhoz jutni - neveti el magát, - annyi élményben volt részem a mai napon, hogy teljesen felpörögtem.
- Semmi baj - mondom, - örülök hogy jól érezted magad itt. Én is szeretem ezt a várost.
Elmélázok,emlékek rohannak meg. Valóságos támadás ez, minden irányból jönnek. Némán tűröm.
- Most már jó lesz, ha magamhoz térek-kapok észbe, - ez a fiatalember kíváncsian várja, hogy meséljek a városról.Szerencsére itt ez a szoborcsoport, ezt nézegetjük mindketten, körbesétálva.
- Mit is kérdeztél? - próbálom felvenni a társalgás fonalát, - hogy itt lakom-e?
- Nos, itt éltem, nem is olyan régen - közlöm tárgyilagos hangon.
- És most? - ha kérdezhetem?
- Most T-ben. Magyarországon.
- Nahát - mondja elképedve - én is, nem is messze T-től.
- Akkor mutatkozzunk be, - indítványozom - és azt tesszük. Így már-már ismerősöknek számítunk.
- Ha adna egy elérhetőséget, felkeresném otthon - mondja bátortalanul. Olyan, mintha ősidők óta ismerném. Furcsa, nem igaz?
- Nem az. Örök anyuka-nagymama típus vagyok, sokszor jönnek oda hozzám, hogy ismernek,csak nem tudják honnan. Ezért nem csodálkozom. Nos, megadom a telefonszámomat-és mondom-ő meg írja.
Befut a fiam,meglepődik. Fiatalabb ismerőseim az ő baráti köréből kerültek ki, ez a fiú idegen neki. Bemutatom kettejüket egymásnak és elköszönünk. Útjaink elválnak. Pillanatnyilag.
Ülünk a párommal a teraszon és csend van. Nyár. A szúnyogok teszik a dolgukat, tesztelve a türelmünket. Esteledik. A Zöld domb utca unalmasan üres, csak néha robog el egy-egy autó. Derékig érő port kavar, amitől fuldokolnak a kapuk előtti virágok. Utána órákig semmi.
Összerezzenünk a telefon csengésére. Rosszul esik visszazökkenni a valóságba, mert jó ideje lebegünk önnön világunkba merülve, gondolataink fonalán csüngve. A telefon másik végén ismeretlen hang köszön: - Csók, emlékszik még rám? - Máté vagyok.
Azonnal tudom kivel beszélek. A szittya arcú fiú az.
- Emlékszem rád - mondom örömmel - mi újság?
- Itt vagyok a városban, felkereshetem?
- Hát persze, gyere csak, (mondom a címet) várlak!
Hány éve is?... 3-4-5? - hirtelenjében nem tudom megmondani.
Röpke fél óra múlva autó áll meg a ház előtt.
A ház amolyan téliesített nyaraló, most a legszebb arcát mutatja: virágok, szőlő, érő gyümölcsök mindenfelé. Az utca ilyen házak és hobbi-kertek sora, fölötte zöldell a domb.
Nézem ahogy kiszáll az autóból. Biceg.A nadrág szára feljebb csúszik, ahogy a lépcsőre lép, kivillan egy fémcső. Protézis!-döbbenek rá. Nem tudom elég gyorsan mosolygássá szelídíteni a megdöbbenésemet.
- Baleset - mondja egész természetesen.
- Motorbicikli? - kérdezem.
- Vonat - mondja ő.
- Na de... hogyan?!... mikor?
- Elmesélem.
Olyan ez a találkozás,mintha ős-régi barátok lennénk,tökéletes a ráhangolódás.
- Az úgy volt - mondja,az asztalhoz telepedve, - hogy koncerten voltam pár barátommal. A forgatagban elszakadtunk egymástól, mikor vége lett a bulinak nem találtam őket. Személyvonattal kellett utazni két megállót a városig, ahol lakom. Az első állomást elhagyva, kis idő múlva a vonat lassított majd megállt. Leugrottam, gondolva,hogy megálló. Nem az volt, nyílt pályán voltam. A vonatom indult tovább. Sebaj,gondoltam, elgyalogolok az állomásig, már nem lehet messze. Gyalogoltam a két sínpár között, amikor szemből jött egy tehervonat, nagy sebességgel, a hátam mögül az IC robogott felém. A két vonat által gerjesztett szélörvény az IC-hez csapott és roncsolta a jobb lábamat. Térd alatt amputálták. Nem emlékszem, hogyan kerültem kórházba, a műtétre sem. Nos, ez történt - mosolyog kesernyésen.
Nehéz megszólalni, pedig meg kell tennem.
- Mi lett a terveiddel? Mikor történt a baleset?
- A terveimet megvalósítottam. Amikor lazítottam volna, akkor történt a baleset, három éve.
- Harcos vagy, nézd a jó oldalát a dolognak és teljes életet tudsz majd élni - biztatom.
- Melyik a jó oldala? - mondja komoran - és megszakad a szívem, mert magam sem tudom, hogy melyik a jó oldal.
- Nézd, alapjában egészséges vagy, képes vagy dolgozni, társat is fogsz találni, biztos vagyok...
- Külföldre megyek dolgozni, szakít félbe-ott jobb a fizetés, ameddig bírom csinálom, aztán hazajövök valami könnyebb, de kevesebbet fizető munkát végezni, amit hosszabb ideig tudok vállalni. Ez a legracionálisabb, amit ki tudtam találni.
Racionalitás? Az ember elsősorban érzelmi lény, aki képes racionálisan gondolkodni... Az érzelmi rész az erősebb, akkor is ha széles skálán csapong.
Őt hallgatva úgy érzem, jöhetne nálam is valami kevés racionalitás, mert csak ülök itt kimeredt szemmel, míg előttem óriásira nőnek a kerti asztal terítőjének pöttyei.

Urmánczi Margit
2017 07.01
2720
bigeszab - 2018. december 08. 12:14:44

Kedves Margit!
Érdekes, különös történetedet szívesen olvastam. Kolozsvár említésé különösen megnyerte a tetszésemet!
Üdv: Szabolcs

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.