Simon Dávid: A pizza
Azt képzelem, hogy könnyű léptekkel szökkelek hazafelé, enyhén elrugaszkodva a retkes aszfalttól, és amint átkelek az úton, egy autó elcsap, és meghalok. Ez nem valami szomorú halál, és nem is feloldozó vagy nem is tudom, milyen van még. Nem ránk boruló sötétség, nem vigasztalhatatlan, nem a földcsomók koppanása a még félig kilátszó koporsón.
Azt képzelem, hogy úgy halok meg, hogy nincs halál. Nem tudom elképzelni az üres semmit, a véget. Nem is akarom. Valami olyat képzelek, mint egy hideg pizzát majszoló angol turista, na, szóval ő a halál, én meg a hideg pizza. Be is teljesítettem küldetésem, meg nem is. Elkészültem, de hidegen zabál fel a halál, miközben elpippant egy cigikét.
Ezt a példát amúgy Francesca mondta, a gimis szerelmem. Már azt, hogy a halál olyan, mint ha hidegen megennél egy pizzát. Én erre szeretettel gondolok, ami alatt azért persze ott van valami félelem, mint az iskolapad aljára ragasztott rágógumi, eltüntethetetlen. Francescát amúgy nem láttam azóta sem, egy olaszországi nyaraláson ismertem meg, amikor egy hetet voltunk a családdal Firenzében. Ja, nem. Ez jól hangzik, de nem igaz. De kit érdekel az igazság, ha a hazugságaink sokkal vonzóbbak? Mondjuk valami tengerpartis sztori érdekfeszítőbb lenne a reneszánsz műalkotásokat hatalmas burgerként túlságosan is tömörítő múzeumoknál.
Szóval meghalok, de még van a zsebemben egy fél doboz cigi. Nem kellett volna ebbe belekezdeni, mert a vallásos meggyőződés, az öregem, az nehéz terep. Tuti megsértesz valakit, meg szart se értesz hozzá. Te akarod a halál kérdését itt pár sorban megvitatni, amikor az életről se tudsz semmit?
Mondhatnám, hogy ha többet tudnék, azzal se lennék előrébb, vagyis ha többet is tudok az életről, a halálról mind ugyanannyit tudunk. Hogy van.
De neked ezzel még nem kell foglalkoznod, mondta Francesca. Szeresd minden mozzanatát az életednek! Micsoda mediterrán életigenlés, gondolhattam akkor. Én északi vagyok, de ezt az ellentét-párhuzamot most ne bontsuk itt ki, mindenki tudja, miről van szó.
Mondjuk az is lehetne, hogy könnyedén szökkenek tovább, kicsit elrugaszkodva a földtől. Mármint lehetne ilyen a halál. Csak ne lenne olyan magányos. Ezt is Francesca mondta mindig. Szegény sokat beszélt a halálról, akkor halt meg az apja, nem tudom, miben. Arról sose beszélt.
Szóval az utolsó szökkenésünkben is keresünk valakit, ez nyilvánvaló.
Valami olyat kéne az autó helyett, hogy lágyan elrugaszkodunk a földtől, és felemelkedünk egy lufival a magasba, miközben macskák nyavíkolnak alattunk boldogan vagy szomorúan. Igen, az jó volna. Akkor nem kéne senkire haragudni a vég miatt, mondjuk, én nem is haragszom. Francesca talán haragudott az apjára, azt hiszem. Kispolgári család voltak. Olyanok, akiknek ha belestél az ablakán, megvilágított könyvespolcokat láttál és foteleket. És bele tudtad magad képzelni a fotelbe, az olvasólámpa fényébe, a kezedben valami komoly folyóirattal, aktuálpolitizálva, kissé merengve. Ilyennek képzeltem el a jövőm akkor, aztán nem ilyen lett.
Mondjuk egy pizzát lehet, hogy rendelek gyorsan, aztán ha marad reggelre, megeszem az utolsó falatokat hidegen.
4270
simondavid - 2018. január 09. 22:40:56

Kedves Kata! Nagyon szépen köszönöm a sok kedves soraidat.
Örülök, ha tetszik.

5772
Saranghe - 2018. január 07. 22:12:41

Dávid! Nem tudom abbahagyni a történeteid olvasását. Na, de nem áll szándékomban agyondícsérni, mert neked tutira nem jönne le őszintén. Smile.
Tetszett a hideg pizzás hasonlat, újabb humor a tengerparti nyaralás képében, a valóságról és a hazugságról szóló igazságaid. Szóval, igen. Tetszik, hogy ennyire elrejted írásaidban a nagyon értékes gondolataidat.

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.