Baráth Zoltán: Télapó Utolsó Karácsonya
/ Szomorújáték /



Télapó magányos volt. Roppant magányos. És dühös, és kissé részeg is. Igen Mostanában sokat ivott. Gyakran volt dühös is. Magában gyakran átkozta szüleit, és saját magát, hogy annak idején nem rúgták ki páros lábbal azt a rohadt tetves férget.
Ja! A Manó Királyt! Merthogy ő volt Télapó nyomorúságosan hosszú életének az oka. Jól beültette a hintába az a mocsok szemét!

Télapó életében az IDŐ nagy szerepet játszott. Majdnem két évezrede is megvan már annak, hogy valahol a távoli északon - kicsit közelebbről -, mégpedig Lappföldön, megszületett egy kisgyerek. Egészséges fiú volt. Kori Youlipukkinak hívták. Apja prémvadász volt, anyja pedig állatbőröket varrogatott kicsiny kis viskójukban. A kis Youlipukki ott gőgicsélt a tűz mellett elhelyezett bölcsőjében, míg anyja valami édes dallamot dúdolt, és lábával ringatta a bölcsőt, mert a kezében valami állat bőre volt mindig, amit varrni kellett. Így cseperedett egyre a fiúcska. Valami volt vele már akkor is. Történt néhány furcsa dolog körülötte. Néhányszor mintha megsűrűsödött volna a levegő a jelenlétében, és az idő lelassulni, vagy megállni tetszett. De igazából ez nem volt meghatározó akkoriban. Nem történt meg túl gyakran. Viszont valaki mégiscsak tudhatott róla! Mert mikor Youlipukki szép szál, fiatal férfivá érett, s már azon gondolkozott, hogy asszonyt szerez magának, nos, egy ilyen éjjelen kopogtattak ócska viskójuk ajtaján. Jött a Manók királya és néhány mézesmázos mondattal levette a lábukról mindhármukat. Az a tetves mocsadék!

Kemény mínuszok csikorogtak odakint. A viskót is alig tudták felfűteni, Plusz ruhadarabokat kellett magukra húzniuk éjszakánként, hogy ne fázzanak. Kényelmesen elhelyezkedtek az alváshoz. S ekkor valaki erőteljesen megkopogtatta a viskó ajtaját kívülről. Értetlenkedve néztek egymásra. Aztán mikor kezdték azt hinni, hogy csak képzelődtek, s feküdtek volna vissza, ismét csak erősen dörömbölni kezdtek. Hát erre már fel kellett kelni! Ki tudja, ebben a hidegben ki vergődött el idáig, de hát csak nem lehet kint hagyni, hogy meg ne fagyjon (Pedig, bizony azt kellett volna!)! Ajtót nyitottak hát, s az ajtóban nem állt senki. Már majdnem be is csukták, mikor egyszer csak fájdalmas visítozást hallottak. Hát lenéztek, s egy kis zöld alakot láttak, díszes ruhában, amint a lábfejét tapogatja, s keservesen kiabál:
- A lábam! Jaj szegény lábam! Nem elég, hogy majdnem megfagytam idefelé, még a lábamra is rácsukják az ajtót!
- Jaj, ne tessék már haragudni a tisztelt úr! - sopánkodott Youlipukki- né asszonyság - Alacsony termete miatt nem láttuk meg azonnal! Fáradjon hát beljebb! Melegedjen meg tüzünknél, s egyék valamit!
- Köszönöm, az jól fog esni! Esetleg egy jó forró tea nem akadna?
- De! Máris odateszem a vizet forralni. - Anyja sürgött - forgott, s hamarosan az apró vendég vígan falatozott a barátságosan hunyorgó tűzfénynél. Mikor végzett, illedelmesen terelgette a morzsákat tenyerébe, s a tűzbe szórta. Az ifjú Youlipukki is barátságos arccal, jó szívvel fordult későbbi árulója felé, s mit sem sejtve kérdezte meg:
- Mi járatban az úr? S ha meg nem sértem, hogyan nevezik kegyelmedet?
- Én a Manók Királya vagyok, Belfur a nevem, s a még távolabbi Északi Sark az otthonom. És ha te vagy Kori Youlipukki, hát pont te végetted fáradtam idáig!
- Én vagyok. S mi dolga vélem?
- Hát csak annyi, hogy hatalmas feladat vár rád! Egy szent küldetés, mely millió és még több gyereknek fog örömet okozni világszerte! - harsogta Belfur. Ők meg csak bámultak. De a manó nem zavartatta magát, folytatta a jövő képeinek felvázolását:
- Te leszel a Télapó! Minden évben egy napon, a kijelölt napon, egy hatalmas szánon fogsz repülni, s ajándékokat helyezel el a karácsonyfák alatt, melyeket az én népem készít egész évben. Nem fogsz unatkozni, ne félj! Rengeteg levelet kell majd elolvasnod! Egész évben jönnek a megrendelések. Egyik gyerek masnis babát kér levélben, a másik pettyes labdát, s ki tudja még miket nem? Te elolvasod a leveleiket, és leadod nekünk a rendelést. Mi elkészítjük, s te leszállítod az adott nap éjszakáján.
- Az nem létezik! Hogy lesz nekem arra időm? Annyi gyerek, annyi csomag! Képtelenség! - felelt Youlipukki. De a manón nem látszott, hogy kétségbe lenne esve. Csak türelmesen szelíd vigyort ültetett képére, s azt mondta:
- Te nem tudod, mire vagy képes, de mi tudjuk, mert a Szellemek Atyja megmondta nekünk. Ritka adottsággal rendelkezel. Uralni tudod az idő folyamát. Le tudod lassítani, vagy akár teljesen megállítani. Úgyhogy temérdek időd lesz, hogy elvégezd a dolgod. Tehát pakolj össze, mert még ma éjjel indulnunk kell!
- S én mit kapok ezért cserébe?
- Jellemző! Anyagi érdek, kicsinyesség! - vonta össze mérgesen a szemöldökét Belfur -Te már kaptál valami olyat, aminek a legtöbb ember azt se tudná, hogy örüljön. Örökké fogsz élni! Plusz a teljes ellátás, ingyen repülés a Rénszarvas-szánon I. osztályon, korlátlan öröm, amit az ajándékozás okoz, és a gyerekek aranyos levelei. Pakolj hát, s indulunk!


S ő pakolt. Mindent maga mögött hagyott. Szüleit, szerelmét, szeretett otthonát. A Szent Küldetés érdekében. Először minden rendben volt. Tényleg élvezte a munkáját. A szarvasok csak úgy röpültek a szánnal. Youlipukki kissé elhízott, megőszült, óriási fehér szakállat növesztett, és szinte az egész világon rajongtak érte a gyerekek, és a felnőttek is. Egy fél évezred telt el, s mire észbekapott, már késő volt. Hová tűnt az egykori Youlipukki? Már Télapónak hívták, meg Mikulásnak. Csak egy hely maradt a Földön, ahol még mindig Youlipukkinak hívták, s hívják ma is. A hazája, Lappföld.
Igen, a hazája. Mostanában egyre többször jut eszébe, s vele együtt rég eltemetett múltja. Szülei meghaltak, jegyese máshoz ment férjhez (a sors fintora, hogy az ő gyerekük, az övé is lehetett volna, s mégis, ide is hozni kellett az ajándékot. Sőt, még a leszármazottaiknak is ő hordta sokáig) Belfur meg ahogy öregedett, egyre szenilisebb lett. Elfelejtett dolgokat, butaságokat beszélt, fárasztó lett a személye. Télapó ekkor kezdett rádöbbenni a nagy igazságra: Jóval többet veszített, mint amennyit nyert a dolgon. S ez kezdte elszívni az energiáját. Először maga sem értette, hogy van ez. Hová tűnt az öröm az életéből? Valahol elfolyt. A munka nem maradt más a számára, csak napi rutin. A világ gyorsan változott. Néha bekapcsolta a tv-t este. És néha komolyan megijedt, attól, amit látott. Egyre több erőszak, háborúk, veszedelmek. A Szellem Atya sem volt túlságosan elégedett. És amikor az első olyan levél a kezébe került, amikor egy kis gyerek nem ajándékot kért, hanem, hogy szabadítsa meg őt az apjától, aki elverte, vagy adjon neki egy puskát, s ő majd elintézi, Télapó komolyan elgondolkozott, hogy van-e még értelme egyáltalán annak, amit csinál. Nem vonulhatna-e végre nyugdíjba. De a Szellem Atya nem engedte. Azt mondta, amíg egy jó gyerek is van a Földön, akinek érdemes elvinni az ajándékát, folytatnia kell a csomagok kihordását. A Szellem Atya jóságos lény volt. Jósága viszont kezdett iszonyúan fárasztó lenni Télapó számára. S az a legfőképp, hogy az évek hosszú folyamán nem akadt társa, akivel közösen cipelhették volna az élet terhét. Nem volt egy megértő asszony, aki főzött volna rá, akivel meg lehetett volna beszélni a dolgokat. A manók túl kicsik voltak a számára, és hát - valljuk be őszintén-, esztétikailag sem álltak az élen! Mi több, kifejezetten csúnyácskák voltak! Szomszédja a Jégkirálynő, na, arról meg aztán jobb nem is beszélni. Eleinte szerelmes volt belé, de mikor szembesült gonosz, kegyetlen jéghideg természetével, szerelme gyűlöletbe csapott át, s háborúskodásuk az óta is tart. Valamikor gyönyörű nő volt, de a gőg, és harag elcsúfította vonásait. Rendszeresen zaklatta a manókat, sokat átcsábított a sötét oldalra, Télapó nem tehetett semmit. Némán tűrt egy jó darabig. Egyszer próbálkozott mentőakcióval, csúfos kudarc lett a vége. Más nő nem élt a közelben, de még távol sem, aki szóba jöhetett volna. Így az Öröklét, az időtlenség, lassanként kezdett a legnagyobb ellenségévé válni. A magány szörnyű súlyként nehezedett vállára. Így menekült az alkoholba. Eleinte csak egy keveset, hogy ellazuljon a sok ostoba gyerek idióta zaklató leveleitől ("Figyusz, Télfater! Ha nem küldöd idén sem, amit kértem, átvágom a muterod torkát!"), aztán, ahogy egyre nézte a tv-t a kényelmes fotelből, csak legurult egy karton hat dobozos Budweiser. Lazítónak egy fél Jim Beam, és Télapó ideiglenesen elfelejtett minden gondot. Nem is volt semmi gond. Egy ideig. Aztán kapott egy érdekes látogatót. Ijesztő figura volt. Nagy termetű, sötét ruhás alak. Az arcát nem látta, mert valami csuklya-féle volt a fején, de a hangjától égnek állt Télapó minden szőre szála. A hangja reszelős volt, s hideg, mintha valami sírból mászott volna elő. Azt tanácsolta Télapónak, hogy hagyjon fel az ivással, mert gondok lesznek! Ha nem hagyja abba, ő visszajön, de annak csúnya vége lesz! Télapó tehát vette a lapot, és egy jó időre ismét tiszta lett. De aztán, ahogy teltek az évek, egyre fásultabban végezte a munkáját. Így ismét csak előkerült a szeszkó.

A veszélyesnek tűnő figura még kétszer jött figyelmeztetni. Télapó másodszor még hallgatott rá, s egy ideig megint nem ivott. De amikor a figura harmadszor is megjelent, már elég bátor (illetve részeg) volt ahhoz, hogy elküldje melegebb éghajlatra. S az nem is jött többet. Télapó tehát elvégezte napi rutin feladatát, alig várta már, hogy véget érjen, s leguríthasson egy felest. Ehhez mostanában egy társa is akadt. Egyik este Rudolf kopogott be hozzá, a Fő rénszarvas. Igazából ő is unta már a röpködést. Jól kipanaszolták magukat egymásnak, aztán úgy berúgtak, mint az albán szamár! Reggel a szokásos szörnyű másnaposság miatt Télapó nem tudott hozzáfogni napi teendőihez. Aztán meg már kedve nem volt hozzá!

Így halmozódott a munka napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Szinte már lapáttal lehetett hányni az olvasatlan leveleket, melyek Télapó szállása előtt tornyosultak. Aztán egy reggel, mikor felébredt kába, másnapos fejjel, lassan nyitva szempilláit, tekintete véletlenül a naptárra esett a falon, és ekkor iszonyatos pánik kerítette hatalmába. Holnap December 24, s ő hónapok óta nem adott le rendelést a manóknak játékra. Nem lesz mit elvinnie! Ezért biztosan kirúgják! Aztán ugyanettől a gondolattól meg is nyugodott. Akkor hát vége! Végre vége lesz ennek az egésznek. Haza mehet Lappföldre, s távol mindentől és mindenkitől magányosan bár, de végre meghalhat! Talán! Azért valahol a szíve legmélyén sötéten mocorgott egy kínzó balsejtelem, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű! De gyorsan eltemette. Felkelt, valamennyire megmosakodott, aztán kinyitotta az ablakot, s már nyúlt a kezével, hogy félresöpörje az ablakpárkányra hullott borítékokat...Csakhogy keze a semmibe markolt. S mivel számított a borítékok súlyára, melyek most sehol sem voltak, hirtelen nagyot lódulva kiesett saját ablakán, s megfürdött még egyszer, de most a hóban. Prüszkölve, s nagyokat köpködve, káromkodva mászott ki a hókupacból. Roppantul fázott. A hideg hó a nyakába is befolyt, s ezt mindig is utálta. Aztán nagy nehezen felfedezte, a levelek hiányát. Hová lettek? Ki vihette el őket? S ekkor meghallott valami félelmetes hangot. A manógyárban dolgoztak. Idáig hallatszott a doborgás-dübögés, ahogy szalagon készültek a játékok, melyeket este le kell szállítania! Egy pillanatra meghűlt benne a vér, s majdnem megakadt a levegő a torkán! Aztán újra rádöbbent, hogy milyen hideg is van, s bevágtatott a faházba, hogy gyorsan megmelegítse magát kívül-belül. De persze fordított sorrendben. Reszkető kézzel nyúlt a whisky-s üveghez, töltött magának egy stampót, aztán lehajtotta. Aztán még egyet a nagy ijedtségre. És akkor meglátta, hogy Rudolf, meg Pajtás ott fekszenek a kandalló előtt, s még mindig részegen horpasztanak nagyokat. Ettől szaladt csak ki a vér arcából igazán! Letette a poharat, odament hozzájuk, s felrugdosta őket:
-Ébresztő Hétalvók! Tud...tudja...tudjátok, hogy milyen nap...van..ma? - de azok nem akartak nagyon meg mozdulni. Kicsit nagyobb erőt vetett a latba, erre már csak-csak megmozdultak:
- December 24-e van!!!! Munkára! Van fogalmatok, hogy mennyire el vagyunk maradva? - üvöltött velük Télapó, mire nagy nehezen összeszedték magukat, S kitámolyogtak a friss levegőre. Csak úgy lógott a nagy, busa fejük. Télapó elkezdte unszolni őket, hogy nézzenek le a manókhoz. Aztán végül mégiscsak neki kellett bevánszorogni a játékgyárba. Megkereste a műszakvezetőt, kifaggatta, ki adta le nekik a rendelést. Az mindent töredelmesen bevallott, hogy ők maguk gyűjtötték össze a leveleket, mert nem akarták, hogy Télapó bajba kerüljön. Erre Télapó csak morgott egyet sűrű, tömött bajsza alatt, melyből kb. annyit lehetett érteni, hogy:
- A francos kis manói....Az ördög vigye el őket....Szép! Már megint a manók! Hogy az átok verje ki őket! - aztán visszaballagott szállására és bedobott még egy fél karton sört, mivel iszonyú szomjúság gyötörte. Aztán evett egy keveset, elkezdte felvenni a piros - fehér-t, ahogy ő hívta munkaruháját. És mire kitámolygott az ajtón, karján egy újabb hatos rekesz sörrel, már ott állt háza előtt a szán. Igaz az eléje befogott hat rénszarvas közül kettő még érett lett volna egy detoxikáló állomás felvételére, azért valahogy mégiscsak el tudtak rugaszkodni a földtől.


A munka, úgy ahogy a menetrend szerint haladt végig a világon. Bár most kissé dekoncentrált állapotban hébe-hóba elfelejtette lelassítani az idő folyamát, így itt-ott világszerte meglátták néhányan a szánkóját, ahogy vadul kanyarogva távozik egy-egy városból, vagy faluból. De mindez nem számított! Télapó végezte a dolgát, s már csak egy helység volt hátra a világon, ahol még nem járt. Egy kicsike falu, valahol a Lappföldön. Ahol valamikor, nem sokkal a Jó Fiú, Szellem Atya gyermeke után ő is megszületett. Éppen vadul vágtatva közelítette meg a falut, mikor hirtelen a méla, tompa szemű Pajtás mellélépett. A szánkó megdőlt, s már nem lehetett kivédeni az irdatlan nagy zuhanást. Kisebb meteorként vágódtak a Tundra fagyos talajába. Négy rénszarvas azonnal megdöglött. Télapót maga alá temette a szánkó, és ajándékcsomag. Akik a balesetet okozták - azaz Pajtás és Rudolf -, természetesen egy karcolás nélkül megúszták, mivel elszakadt az istrángjuk, és a bőrhám is, ami a többiekkel össze fogta őket. Látván, mit is tettek, irtó hamar teljesen kijózanodtak, és úgy megijedtek, hogy veszett vágtába kezdve cserbenhagyásosan hagyták hátra társaikat és a szánt. És Télapót is, aki hirtelen magához tért, és - csodák - csodája! -, neki se lett semmi baja! És még a maradék néhány csomag is megmaradt épségben! Igaz, az elpusztult négy rénszarvast igen sajnálta, de hát a munkát azt ugye be kell fejezni! És hát a szánkóból úgy látta, már nincs messze a falu, s biztosan meghallották a zuhanását. Hátha már el is indultak megmenteni! Vállára vette hát a zsákot, s elindult szeretett, régóta feledett otthona felé.



De a falu mégsem volt olyan közel, mint remélte. Hát légvonalban minden más, közelebbinek látszik. Mellesleg dermesztő csend és hideg telepedett a tájra. Fenn az égen a telihold fénye szinte szikrázni látszott. A Fagy göbös ujjai szorongatták a táj torkát. S ahogy ott ciherészte zsákját immár a földön húzva, mert a súlya sok volt elhízott testének, hirtelen egy sötét árnyékot látott meg a szeme sarkából, Majd egy másikat is. Aztán ijesztő morranás adta tudtára, hogy nagy bajba került. Próbálta megállítani az IDŐ folyamát, de annyira félt, hogy teljesen elfelejtette, hogy hogyan is kell. Egyre több fekete és szürke árny körözött egyre sebesebben Télapó körül. Zöld, kegyetlen szemek az éhségtől őrült tekintettel kutatták testén, lelkén a sebezhetőség egy pontját, hogy azonnal lecsaphassanak rá. Télapó hirtelen újra a kis Youlipukki-vá vált, aki a Manók Királyát hallgatva most dühösen rázni kezdte fejét, hogy: NEM! Ő Nem megy innen sehová! Ő nem akar Télapó lenni! S ekkor megnyugodott. Látta, hogy a farkasok még mindig nem támadtak rá, mintha csak engedélyre vártak volna valakitől. Ahogy körbejártatta a tekintetét a sötét erdőben rájött, hogy ez így is van. Ott állt a Csuklyás Alak, aki háromszor jött figyelmeztetni, s épp akkor intett, mikor Télapónak eszébe jutott, hogyan kell leállítania az időt. Télapó csak egy másodpercet késett. Hirtelen nagy súly döntötte le lábáról, és éhes fogak martak torkába. De már nem félt. Beletörődve, mint megváltást, fogadta halálát, mely igen gyorsan , s igen kíméletlenül következett be! Ha látta volna, hogy a Csuklyás Alak arcáról hogyan fagy le a mosoly, mikor megérezte, hogy ő már nem fél tőle, ha látta volna, biztos elmosolyodik, de már nem látta, és szája sem volt, amivel mosolyoghatott volna! Sőt, arca sem!

A falubeliek másnap reggel találtak rá ruhája foszlányaira. Tisztességgel eltemették. Tudták, ki volt ő, s mit vállalt az emberiségért. S tudták, hogy jön majd egy másik, hiszen kb. húsz éve született egy kis fiú, akit az óta már odaadtak az új Manó Királynak, Belfur fiának Borfur-nak. Amíg a faluban élt, az a szóbeszéd járta, hogy valami furcsa dolog folyik körülötte. Mintha megsűrűsödne jelenlétében a lég! Mintha lelassulni látszana az idő! Épphogy, csak nem megállni!

VÉGE(?)
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.