Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

2019.02.20. 20:02
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.02.20. 19:48
Új fiatal szerzői pályázati alkotások a magazin oldalán. Ajánlom mindenki figyelmébe a fiatalok verseit, novelláit.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: meseCapella
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
mamuszka
Auerbachné Tóth Katalin: Az űrhajós
2017. nyara, Nemzetközi űrállomás

Steven L. Jackman gyerekkora óta vágyott ki az űrbe. Mikor más gyerek tűzoltó vagy rendőr akart lenni, ő már akkor is űrhajóst mondott, ha bárki kérdezte, hogy "mi leszel, ha nagy leszel?". De a reakció ugyanaz volt, mint ha tűzoltót vagy rendőrt mondott volna: mindenki legyintett, hogy "majd kinövi a gyerek!". Nem nőtte ki. Mérnök-fizikus szakon tanult és mellette mindig legalább háromféle sportot űzött, hogy az erőnléte is rendben legyen. És hogy biztosra menjen, az orosz és a spanyol nyelveket is elsajátította. És bár kicsit kanyargósan, a hadsereg felé tett kitérő után vitt az útja csak a NASA-hoz, de 30 évesen már bekerült a jelölti programba és végig is csinálta a 2 éves kiképzési programot. Innentől már csak a lehetőségre várt, hogy mikor osztják be ténylegesen egy küldetésre. Nem kellett sokat várnia, 33 évesen sor került az első éles küldetésére, amikor is 120 napot töltött a Nemzetközi Űrállomáson.

Steven az űrállomás ablakán kitekintve elmerengett az életén. Immáron az ötödik szolgálatát teljesítette az űrállomáson. A legrövidebb a második útja volt 109 nappal, a leghosszabb a negyedik volt, 137 nappal. Már úgy érezte, hogy jobban ismeri az űr végtelen nyugalmát és kiismerhetetlenségét, mint a földi életet. Kísérleteket végezni, a fizika törvényeit tanulmányozni az űrben, és egyúttal az orvos-kolléga kísérleti alanya lenni az űrállomáson - mind olyan feladatok voltak, amiket szívesen csinált. Még a földet érés utáni karantént is elviselte, de a sajtótájékoztatót és a média-megjelenéseket már egyáltalán nem szerette. Régen még jó volt reflektorfénybe kerülni, hiszen mint tudjuk, mindenki vágyik 15 perc hírnévre. De Steven rájött, hogy neki a 15 perc elég is volt, nem vágyik többre.

Csak nézte az ablak alatt elsuhanó tájat és még mindig rá tudott csodálkozni a látványra. Megpróbálta kikapcsolni a gondolatait, amelyek már a közelgő földet érés körül forogtak, és csak a látványra koncentrált. Most éppen éjszaka volt a föld azon része felett, ahol repültek: látta, hogy hol vannak városok, mert ott apró fénypettyek sokasága jelezte a települést, és, mint valami óriási polip karjai, az utak hálózata is kirajzolódott a városokból kiindulva. Odébb már felhők takarták az eget, és az időnkénti fel-felvillanásuk arról árulkodott, hogy odalent éppen zivatar vonul át. A villogó zivatarfelhőket addig nézte, míg csak túl nem haladt rajta az űrállomás. Szerette a vihart: tudni, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak bennük, és mégis, onnan fentről fenségesen szépnek és békésnek tűntek.

Szerette a fenti békét, amely körülvette kis világukban őket: alig maroknyi nő és férfi, akik hónapokon át csak egymás társaságára vannak utalva, mert a kapcsolatuk a Földön maradottakkal csak néhány videó hívásra korlátozódik. Megszokta a fenti nyugalmat, és azt vette észre, hogy amint visszatér a földre, már hiányzik is neki...

Így aztán rászokott arra, hogy filmezte az ablak alatt elsuhanó kék bolygót, amit minden időjárási jelenségével és emberi jelenlétre utaló jelzéseivel is gyönyörűnek talált. Talán még gyönyörűbbnek látta fentről, mint mikor ő maga is ott volt lent. Legféltettebb kincseiként vigyázott ezekre a felvételekre, és mindig akkurátusan leltározta a felvételeket a hazatérése után.

2052. ősz, valahol a Sziklás-hegységben

A 70 éves férfi az őszi erdő nedves avarjában lépdelt. Bakancsot viselt, terepnadrágot, bélelt fekete kabátot és kissé oda nem illően egy cowboy-sapkát. A vállára vetve egy hosszú csövű puskát vitt, a hátán terepszínű hátizsák, a fotós felszerelésével. A férfi abból élt, hogy természetfotókat készített, amelyeket többségében a National Geographic-nak adott el. Szerette az erdő magányát, amikor ha ügyes volt, hetekig nem találkozott senkivel, ha ő maga nem akarta.

Jól esett kora reggel a még harmatos avarban sétálnia. A nadrágját betűrte a bakancsba, hogy ne legyen vizes a szára. Óvatosan lépkedett, fürkésző tekintettel pásztázva a környezetét. Gyakorlott szeme meglátta a természet szépségét egy-egy félig kidőlt fában vagy egy kanyargós vadcsapásban is, amely a közeli zúgóhoz vezetett. Most épp a szinte már teljesen kopasz fákat nézegette, hiszen mókusokat akart fotózni, kivételesen megrendelésre.

A férfi fent lakott az egyik hegyorom mellett egy régi menedékházban. Már lassan 30 éve hogy megvette azt a kis lakot ahol immáron két évtizede életvitelszerűen élt. Nem hiányoztak neki az emberek. Ami igénye volt a kapcsolatfelvételre, azt megoldotta magának: néha eljárt vásárolni, hogy beszerezze, ami feltétlenül szükséges és nem tudta magának előteremteni. De amit lehetett, az interneten keresztül intézte, így sok minden lényegesen könnyebb volt. Azt leszámítva, hogy abba az isten háta mögötti faházba nem vállalt senki házhoz szállítást...

Amint néhány jól sikerült kép elkészítése után hazafelé tartott, a hegyormon vezető örvényre érve széttekintett a tájon. Megállt néhány pillanatra, úgy szívta magába a látványt, a természet fenséges szépségét, amely még mindig el tudta bűvölni. Úgy érezte, hogy az űrben is szép volt az a néhány hónap, és még mindig féltett kincseként őrizte az akkori videókat, de itt találta meg az otthonát, a csendes és mégis olyan madárcsicsergéstől és egyéb neszektől hangos erdőben.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.