Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Müller Márta: Vihar: Harmadik történet (2017. augusztus)
Az utolsó vihar Oly sok mindent megőrzött az emlékezetem, de azt hogy hogyan kezdődött a vihar, azt nem. Valószínűleg sokkal előbb elkezdődött már, semmint azt bárki ember észlelte volna. A mélyben? Vagy a magasságokban? Isteni vagy evilági erők gyülekezésével? Én nem tudom, és ezért nem is lesz már soha ember, aki ezt valaha is kiderítheti.
Egyedül maradtam. Ezt mostanában naponta többször el kell mondjam magamnak, hogy igazán tudomásul vegyem. Olyan hihetetlen. Hihetetlen, és sajnos mégis igaz. Egyedül maradtam, mint ember ezen a bolygón.
Pedig nem is olyan régen még sok milliárdnyi ember élt itt. Sok milliárdnyi, ki megszületett, élt, tervezett és szeretett, s ha volt is, mi fájt neki, mégis szerette az életet. Hogyan történhetett hát mindez mégis meg? Honnan jöttek ezek a mindent felforgató, elsöprő és elpusztító vad szelek? Kinek az akarata volt, hogy oly sok élet elpusztuljon?
Biztos, hogy az emberek maguk is segítették ezt. Egyre jobban nőtt a szemét, egyre növekedett a szennyezés, elmocskolódtak a vizek, tarrá váltak a hegyoldalak az elégett, felégetett erdők miatt. Az emberek képtelenek voltak tenni mindez ellen, azon kevesek, akik rossz felé vezettek, voltak az erősebbek. Mintha a nagy vihart megelőző kisebb, rontó szelek sok emberből kisöpörték volna az embert, és csak üres bábuk maradtak. Fogyasztani, fogyasztani! Vásárolni, vásárolni! Mint bamba gépek követték a reklámokat, és azt hitték, hogy még élnek. Hol kezdődik a halál? Nem egy pillanat műve talán, talán van, ami sokkal előbb meghal, semmint az láthatóvá válik.
Miért nem akadt senki, aki mindezt észrevette volna? Aki mindenkit figyelmeztetett volna?
Ó, nem lennék igazságos Isten és ember előtt - bár ember nincs már rajtam kívül - ha azt mondanám, hogy senki ilyen nem akadt. Igenis voltak hangok, de ezek elhaltak, mint pusztába kiáltott szó. A fásulttá vált többség nemigen figyelt oda már rájuk.
És aztán bekövetkezett a vég. Az elpusztulás. Jött a soha nem látott nagy vihar, feldobott, felkavart, porrá zúzott mindent, az elemek szabadjára eresztve tomboltak. Minden elem. A vulkánok tüze, a tenger magas hullámokat vető áradatai, a föld dühös remegései, és az orkánoknak a pusztításokat betetőző sebes kavargása. Óriási fák, magas házak törmelékei száguldottak a légben, együtt a sok szeméttel, amit ez a világ megtermelt.
Az ember tehetetlen maradt. Minden csodálatosnak vélt technológiai csodája használhatatlanná vált pillanatok alatt. A menekülő gazdagokra mintha külön vadászott volna a szél, apró darabokra törve azt a kevés repülőt és hajót, melyek ki tudja hová még elindultak, hogy a benne ülők mentsék magukat. Hiába. Nem volt menekvés.
Hogy maradtam életben én? Magam sem tudom. Az erdő melletti kis házban aludtam, és kora hajnalban gombászni indultam. Mikor kezdődött a vihar, behúzódtam egy közeli kis barlangba. Mint előttem az évezredek során már nyilván nagyon sokan. Hallottam, hogy dühöng a szél, mindent ver az eső, morog a föld, szikladarabok zuhannak lefelé.
Féltem? Természetesen féltem. Ki nem félt volna? Tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Vártam, és féltem. Kezdetben azt hittem, hogy hamar elmúlik. Azt hittem, hogy olyan, mint egy nyári vihar, várok egy félórát, aztán szépen kitisztul minden. Nem így történt. Órák teltek el, és én egyre jobban féltem. Már úgy éreztem, hogy valami rendkívüli történik, mintha a Föld fellázadt volna. Ez persze még nem fogalmazódott így meg bennem, csak mint egy öntudatlan érzés jelentkezett. Mi történhetett? Arra még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy elpusztul mindenki. Az emberiség, mint olyan, kihal. Az az emberfaj, akit én ismerek. Ismertem. Aki én magam is vagyok.
Miért maradtam életben? Miért csak én? Nem akadt senki más, ki hasonlóan talált egy kis zugot, és átvészelte a hatalmas földindulást?
Amennyi teret azóta be tudtam járni, nem találkoztam senki élővel. Se emberrel, se állattal. Nem láttam semmi nyomát, hogy bárki is keresne valaki mást, valaki élőt. Nem szálltak fel mentőhelikopterek, még madarat is alig láttam az azóta eltelt időben. A korábban úgy vágyott csönd kezd már nagyon kísértetiessé válni.
Istenem, mondd, mit kívánsz tőlem? Miért lettem én az az egy kiválasztott, kit megtartottál? Nem mondom, hogy az az egy szerencsés, mert nem tudom, hogy ezt szerencsének lehet-e nevezni. Látni ezt a sivárrá vált Földet, akárhová nézek a pusztulás nyomait, maradványokat, miről nehéz megállapítani, hogy mi lehetett. Nem, ez nem szerencse, ez megpróbáltatás. De miféle próbáról lehet itt még szó? Kinek adhatok még és mit? Ha lesz valamikor, talán sok ezer év múltán egy újra felnövekvő civilizáció, mit tud majd rólunk? Addigra már rég nem leszek én sem. Ha bármi megszívlelendőt, ha bármi megértendőt a sorsunkból levonhatnék, kinek használhatna mindez?
Nem olyan régen még, mikor még állt a világunk, örömmel mentem ki a nagyvárosból az erdőbe. Egy-egy munkával, stresszel teli hét után menekültem szinte a zajból, a nyüzsgésből, a sok ember közelségéből ki a csendbe, a magányba, a jónak érzett levegőre. De most? Most sírok utánuk, a hangos sokaság után, az emberek milliói után. A nagyváros lüktetése után, minden emberi megnyilvánulás után.
Az embernek emberre van szüksége.
Mit mondanék az utánunk jövőknek, ha lenne kinek mondanom? Mire vigyázzanak, miféle fejlődéstől óvják a világukat?
Ha tudnám is, hogy mit mondjak, hiábavaló lenne. Úgysem hallgatnának rám. A civilizációk azt hiszem, hogy olyanok, mint a gyerekek. Mindent maguk akarnak kipróbálni, és minden gyerekbetegségen átesnek. Vagy túlélik, vagy belepusztulnak. A végtelen időnek pedig mindegy.
3920
lilapetunia - 2017. október 13. 22:58:30

Kedves Rita!

Köszönöm szépen a gratulációt és a hozzászólást.

Szeretettel:
Márta

3920
lilapetunia - 2017. szeptember 01. 10:39:26

Kedves Kata (pathfinder)!

Köszönöm szépen kedves szavaidat, örülök, hogy tetszett.

Szeretettel:
Márta

4204
pathfinder - 2017. augusztus 02. 08:28:07

Kedves Tollforgató!
Nagyon elgondolkodtató témát választottál, és szerintem nagyon jól fogalmaztad meg és tetted keretbe. Nekem ez tetszik a legjobban a komplexitása miatt. Gratulálok, csak így tovább és sok sikert! Smile
Szeretettel:
Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.