M. Dorina: Horhon (2017. augusztus)
(Egy boldog szörnyeteg)

Amikor gyerek voltam, egy mesébe illően gyönyörű fenyves rengeteg mellett laktunk, a nappalink ablaka szembe nézett a mesebeli tájjal, sem kerítés sem más ember által felhúzott határ nem gátolta azt, hogy úgy érezzük az erdő lakói vagyunk. Lehettünk volna tündék vagy akár manók a kietlen XXI. század legelső éveiben.
A házunk, egy régies fehér falú családi ház volt, szürkésen tetsző palatetővel, ami úgy hullámzott, akár a nyugodt tenger. Gyümölcsfák és kertek vették körbe a mi mese -házunkat. Ide születtem én, a kis eleven lány, mogyoróbarna szemekkel és csigásan göndörödő hajzuhataggal. Életem legboldogabb évei voltak, a nagyszüleimmel éltünk, a szüleim gyakran dolgoztak és ritkán voltak otthon. Valójában a nagyszüleim voltak a szüleim. De az elevenségem ellenére nem az emberek, hanem maga a mese fogott meg, aminek részese lehettem. Beszéltek a virágok, az állatok, suttogva regélt az erdő, őzek legeltek az erdő szélén. Szerettem és rajongtam mindenért, ami ide kötött, a hatalmas diófáért, aminek árnyékában annyi de annyi történetet hallottam öreganyámtól, a virágok millió színeit, melyeket együtt ültettünk el, a hasogatott fát, melytől öregapám eltiltott inkább íjat készített nekem amivel meghódítottam az egész világot. Az én világomat.
A nappalok csodásak voltak, de az éjjelek sem különben.
Egynéhány évesen mindig éjjel róttam indokolatlan köreimet a házban, de sosem mertem villanyt kapcsolni. Minden éjjel felébredtem, kikászálódtam az ágyból és hosszú hálóingemben mezítláb kisétáltam halkan az ajtón. Az ablakban mindig két vörös szempár nézett farkasszemet velem. Nem tudtam soha mi az de bármelyik ablakon néztem ki a vöröslő szempár ott figyelt, nem mozdult, nem is pislogott csak engem nézett.
Álmomban meg is jelent egy démon vagy ahogy tetszik ördög és azt mondta engem nem bánt mert nem félek és amíg nem félek nem tud bejutni a házba, mert csak a félelem nyit kapukat számára. Csak az arra méltók járhatnak éjjel a sötétben. És én méltó vagyok rá. Tudtam, legalábbis gondoltam, hogy ő egy szörnyeteg, valami vagy valaki akit nem szabadna kedvelnem, mégis tetszett, hogy ő figyel mert még a családom is sokszor szellemnek nézett, amióta a húgom megszületett. Sok éjjel integettem az új barátomnak, de ő sosem mozdult vagy intett vissza, nem volt ott semmi csak két vérvörös szempár.
Mikor már kicsit nagyobb lettem elárultam a nagyszüleimnek, de ők csak a fejüket csóválták és a faluban mindenkinek elmesélték, hogy "valami nincs rendben ezzel a lánnyal". Addig -addig hitegették, hogy gond van a fejemmel, hogy pszichológushoz is elvittek. Nagyon haragudtam rájuk, emlékszem, szemben ültem a pszichológusnővel és rettentően lekezelő volt, mintha egy óvodással beszélne, pedig sokkal értelmesebb voltam mint a velem egykorúak. Azt hitte félek és ezért találok ki ilyeneket, de nem magyarázkodtam, csak olyan válaszokat adtam amiket hallani akart, így megnyugtatta a családomat. Ezek után senki sem tisztelt, nem hitt nekem a szörnyet kivéve. Alig vártam, hogy hazaérjünk a városból és végre elmehessek az erdőbe, vagy gyümölcsöt és zöldséget enni a kertből. Mosatlanul, mert soha nem használtunk vegyszereket és imádtam az ízeiket így is. És újra a saját kis mesebeli világomban lehettem.
De egy nap véget ért a mese.
A szüleim bejelentették életem legrosszabb hírét.
Elköltözünk. A szó behatolt a fejembe, a vérembe, a számban éreztem a félelem ízét, hogy mindent elvesztem, az egész világot. Nem tudtam sírni, se szólni csak felkaptam az íjamat és elfutottam, messze az erdőben, csak egy távoli réten álltam meg, ahonnan látni lehetett a falut. Ott térdre borultam, a rét virágai és gazai csaknem a fejemig értek így, elrejtettek magukban és azt kívántam bárcsak így maradhatnék. Talán ha megszöknék és az erdőben laknék.. De nem nem volt menekvés, nem volt más tervem, pedig nekem mindig volt. Gyűlöltem a szüleimet teljes szívemből és erőmből, nem mondták miért, nem kérdeztek meg és én nem akarok elmenni.
Aznap éjjel ismét a házban mászkáltam, és a szörnyeteg figyelt. Könnyes szemekkel közöltem a halálhírt, miszerint elköltözünk és hogy ne hagyja vagy jöjjön velem. Amikor elaludtam megjelent álmomban és azt mondta már szövetségesek vagyunk, de nem jöhet velem, az erdőben lakik, ő vigyáz rá. Segíteni fog, de meg kell ígérnem, hogy sosem adom fel azt, hogy ide visszatérek, még akkor sem, ha már más lakik itt, ő segíteni fog, bízzak benne, nincs más lehetőségem. Beleegyeztem.
Elköltöztünk.
A városban büdös, koszos és undorító volt minden. Rohadt ez a városi világ. Nem voltak fák se virágok csak hangos autók büdös emberek és bevásárlózacskók hevertek mindenütt. Gyűlöltem. Közben beköltöztek a régi házunkba, gyilkos vágy égett bennem, pedig 11 éves voltam. Otthon folyton csak azt hajtogattam vissza akarok menni. De a valóság az volt mindenki vissza akart, nem tudom miért kellett idejönnünk. A nagyszüleim akiket valóban szerettem megbetegedtek a várostól és meghaltak. A szüleim rángatták ide őket meghalni. A mama sokszor mondta.. “Hová jöttem meghalni?..” De én csak egyre vissza akartam menni, már csak azért is, hogy ne itt kelljen meghalnom.. ha már csak meghalni is, de vissza akartam menni. Tizenhárom éves voltam, amikor a sok hiszti miatt megint pszichológushoz küldtek. És ezt egyre gyakrabban megtették, de nem szólhattam a szörnyről, bár szerintem az igazi szörnyek a szüleim és ez a nő, aki folyton faggat. Most már nem bírom elrejteni a dühömet és jól megmondom neki mit gondolok.. hogy hova dugja a hülye pszichológiáját. Bosszúból felállítja a diagnózisomat, kezdetleges tudatzavar. Ez less az új bélyeg, amit magamon viselek majd évekig.
Az emberek akik a házunkba költöztek nagyon “újszerű” emberek, ki akarják vágni az erdőt, már nincsenek virágok, mindent a fejlesztés és a modernizáció érdekében. A világom helyére betontömböket, medencét és parkolót akartak építeni.
Ezt hadüzenetnek vettem és a démon is.
Másnap reggel az újság megírta, hogy brutális baleset történt a házunkban, meghaltak az ott élők. Anyám csak az újság fölé roskadva bámulta a címlapot.
-És mi ott laktunk évekig... -szólalt meg.
-Most végre visszamehetünk! -örültem meg, de akkora pofont kaptam, hogy a székről is lefordultam.
-Én akkor is visszamegyek, és tudom hogy ti is vissza akartok csak gyávák vagytok! -Üvöltöttem vele, de csak meg egy pofon colt a válasz. -Bevonultam a szobámba és becsaptam az ajtót.
Aztán új család költözött be.
Újabb haláleset.
Még egy család.
Még egy brutális baleset.
Ez addig folytatódott, míg már senki nem mert beköltözni. Teltek az évek. Lassan kezdtem felnőni. Betöltöttem a 18. életévemet, soha többé nem kellett pszichológushoz mennem. Már csak a zsarnok anyám és a semmirekellő apám maradt, akik elváltak meg az elkényeztetett húgom. Nem akartam többé velük élni, a város kiölte belőlük mindazt ami jó volt, és könyörtelen, önző buta prolikká tette őket.
A születésnapom másnapján kocsiba ültem és a pár kilométert vezettem, a régi házunkhoz. A kerítés előtt felhúzott police szalag sárgán villogva keltett félelmet a helyiekben. Szemben egy öregasszony lakott, már lehetett vagy 80 éves, az ablakból kiszólt mikor meglátott.
-Nocsak nocsak kit látnak szemeim! Már keresett a barátod, azt mondta rád vár azóta is. -Mosolygott sejtelmesen. Nem tudtam mire céloz, nem gondoltam, hogy a démonra, elvégre csak én láttam őt, ezért nem foglalkoztam vele, inkább kérdeztem.
-Mondja csak! Kié most a ház tulajdonjoga?
-A szomszéd úré aranyoskám! Csak nem hazajössz? Mondtam neked, hogy te különleges vagy, csak úgy lángolt a szemed már akkor! -Mosolygott meg egyet aztán mintha ott se lett volna eltűnt. Bekopogtam a szomszédba, régen egy romos ház állt itt, de úgy látszik felújították és más költözött ide. Motoszkálást hallottam, majd kulcscsörgést, régen senki sem zárkózott be, de úgy néz ki más idők járnak, egy ősz férfi nyitott ajtót.
-Jó napot! Miben segíthetek? -Kérdezte nyájasan, de tartózkodott a közelségtől
-Jó napot! A nevem Natasa, régen a szomszéd házban laktam. -Mutattam a ház irányába. -A kedves szomszéd Ica néni azt mondta önöké a tulajdonjog és a ház áráról érdeklődnék. -A férfi arca elkomorult és a szemem előtt vált fal fehérré, már attól féltem ott ájul el előttem.
-Az a kedves öregasszony pár hete elhunyt. Abban a házban pedig csak szörnyűségek történnek! -Emelte meg a hangját. -Nem hagyom, hogy valaki megint a vesztébe rohanjon! Tűnjön el! -Rám akarta csapni az ajtót de a bakancsom útját állta.
-Úgy érzem nem értettük meg egymást. Én ott laktam és élek, nem érdekel maga mit akar, de én hazamenni, éveket vártam. A szörnyűségek azután kezdődtek, hogy mi elköltöztünk. Az árát akarom tudni! -Tágra nyílt szemekkel bámult, meglepte határozottságom, de aztán csak sóhajtott.
-Jöjjön beljebb mielőtt még felperzsel a tekintete. Üljön le, hozok valamit inni.
-Köszönöm. -Körülnéztem jártam már itt sokszor, és bár minden újnak tűnt én mégis csak a lepusztult játszóteremet láttam ebben a házban. A férfi visszatért két kávéval.
-Hallottam már önről. -Nézett a szemembe mintha egy szellem volnék. -Az idős hölgy meg néhány szomszéd mondta, hogy itt lakott egy család. Rendesek voltak és kedvesek, főleg a nagyszülők. Két lány unokájuk volt, de az egyiknek baj volt a fejével. Azt mondták szellemeket lát. Persze még gyerek volt, csak kinevették. De a halálesetek azután kezdődtek, hogy ez a család elköltözött. Ez itt egy falu. - Mutatott körbe kitárt karokkal. - Mindenki látott félelmetes összefüggést, de mégis csak a 21. századot éljük, érdekes sztori volt, de csak legyintettek egy idő után, már senki sem hisz a szellemekben. A rendőrség is kijött, de sosem találtak gyilkosságra utaló nyomokat, csak úgy meghaltak háztartási balesetekben, vagy betegségben, De pár hete azt mondta a jó Ica, hogy jönni fog valaki. Csak ennyit mondott és mosolygott. Aztán csendben meghalt az egyik éjjel álmában. Isten nyugosztalja. -Tette össze a kezeit. -Most maga mégis azt állítja az imént látta. -Nézett rám szúrósan, kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
-Ön szerint honnan tudnám, hogy magát keressem, ha valaki nem igazít útba? Semmi különlegeset nem akarok, csak hazamenni. Nézze.. -Sóhajtottam fáradtan. -18 éves vagyok, de minden nyáron azért dolgoztam, minden pénzemet azért tettem félre, hogy hazajöhessek. Ha gyanúsnak tart, nézze itt a szalagavatós szalagom, most érettségizem, barátom is van, meg kutyám is. Nem vagyok egy szent, való igaz, de semmi mást nem akarok csak hazajönni, virágot ültetni, bóklászni az erdőben, családot, hogy a gyerekem egy ilyen gyönyörű helyen nőjön fel. A diófa illatát akarom érezni, a fenyves susogását hallani és élni. Ennyi. Csak mondjon egy árat és megegyezünk. Rajtam kívül senki sem fogja megvenni a házat. Nem gondolja, hogy a falunak is jobb lenne, ha végre nem hullákra a szomszédban ébredne? -Láttam, hogy megenyhült a tekintete. Felállt és pár perc múlva papírokkal tért vissza. Elém tolta és minden szó nélkül aláírtam. Talán nem hitte el, hogy nem halok meg, csak le akart rázni, talán csak belátta így a legjobb, nem tudom.
Boldogan távoztam és indultam vissza a városba. Anyám csak megvert, de nem bántam csak hagytam és mosolyogtam. Izgatottam felhívtam a barátomat és felkaptam a kutyát.
-Anyu.. -Mentem oda a konyhába ahol összeroskadva ült. -Anyu, én hazamegyek. -Nem szólt semmit, de nem is érdekelt ez a pár év volt a pokol, és csak magamnak köszönhetem a változást. Na jó meg persze a szörnynek. A húgom is velem akart jönni, megint láttam a szemében, azt a játékosságot, mint régen, amikor először vitte el az erdőbe. Bepakoltunk a kocsiba, festéket, tisztítószereket és mindent ami a renováláshoz kellett. A barátom is csatlakozott, a kutya nyugodtan ült a húgom ölében, egészen hazáig.
Kiszálltunk és úgy éreztem időutaztunk, a mesébe, a világomba, haza. Itthon voltam. A diófa még jobban megnőtt, a gyümölcsfák rendíthetetlenül álltak a helyükön, a fenyves szinte halkan üdvözölt minket, csak a kertet és a házat viselte meg az idő vasfoga. Ismét átjárt a boldogság, tudtam, ez minden vágyam és boldogságom kulcsa, az otthonom.
A következő hónapok nyugodtan teltek, az újítások önerőből lassan teltek, de boldogan. Alig vártam, hogy ott aludhassak és éjjel kilépjek a szobából. Biztos voltam benne, hogy a szempár ismét ott nyugszik majd az ablakon, engem figyelve.
Az első éjszaka is eljött, bár az otthonunk még csak félig volt berendezve, a mi otthonunk volt. Izgatottan lépdeltem ki, és végre ennyi év után megláttam a vörös szempárt. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor, tudtam, hogy mindent visszakapok. Igaz, most, hogy a nagyszüleim halottak én leszek a felnőtt szerepben, de vártam a régi-új életem első napjait és megfogadtam, hogy az utolsóig kiélvezem. Álmomban órákat csevegtem a démonnal aki annyi embert megölt. És én mégis boldog voltam.
Hajnalban felkeltem és a fürdőbe indultam, kint még az éj leple takarta be a kertet és minden halkan szuszogott. A fürdőszoba szekrényében kerestem a vizespoharam, ugyanis konyhaszekrényeink még nem voltak. Amint becsuktam a szekrény ajtaját. A tükörben megláttam a vörösre festett, összefogott hajam és még valamit. Az én arcomon nyugodtak a vérvörösen lángoló gyilkos szemek, amik csak úgy perzselték a levegőt.
Mosolyogtam.
5772
Kata1984 - 2017. szeptember 26. 20:36:02

Egy kicsit nekem is zavaros volt. De végigolvasni nagyon izgalmas és élvezetes.

5742
Mecskey - 2017. augusztus 27. 21:07:36

Köszönöm szépen! Smile

5555
Maria HS - 2017. augusztus 27. 20:08:19

Remek!
Jó volt olvasni...

5742
Mecskey - 2017. augusztus 27. 20:01:35

Köszönöm az olvasást és a kérdést. A végén arra szerettem volna rámutatni, hogy mivel a lány csak éjjel és csak az ablakban látta a démont, az valójában csak a saját tükörképe volt, de amíg otthona volt boldog volt, és a "szörny" úgymond nem volt aktív. De amint elvesztette amit nagyon szeretett, küzdött, hogy visszanyerje és ezért mindent megtett, bármi rosszat, hogy visszakapja ami boldoggá tette. Ezért a végén tudatosul benne, hogy ő a gyilkos, de közben mégis csak egy lány aki normális életet akart élni az otthonában.

2279
ermi-enigma - 2017. augusztus 25. 19:17:34

Fura a vége....valami olyat vártam, hogy az álmok és a valóság keveredik és ezt éli meg a kislány....de a vége megkavart.....ezek szerint ő lett a démon?...vagy mi történt?.....

lehet én vagyok értetlen

nagyon jó írás, olvastatja magát....szépen felépítve...

üdv
iMRE

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.