Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.12.17. 23:02
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.12.17. 23:01
Az ÚJ Tollforgató cím: ÚJ ÉV ÚJ REMÉNYEK. Ezzel a címhez kötődő tartalommal várjuk a novellákat, prózákat december 31-ig.

2017.12.17. 21:49
Keni Kedves! Érezd jól magad ezen az ünnepen! Gondolunk rád, és velünk leszel a mi ünnepünkön, akkor is, ha épp nem vagy itt. Áldott, békés Karács... Bővebben

2017.12.17. 21:38
Drága Keni! Nagyon boldog Karácsonyt, boldog újévet s hozzá jó egészséget kívánok Mindnyájatoknak szeretettel. In Love

2017.12.17. 17:49
Drága Keni! Nagyon boldog karácsonyt kívánok szeretteid körében. Áldjon meg Isten erővel, derűvel és annyi szeretettel, amennyit csak elbírsz! Hál... Bővebben

2017.12.17. 17:02
Drága Keni ! Smile Örvendek ,hogy otthon töltöd a karácsonyi ünnepeket a szeretteid körében . Smile Kivánok Nagyon Boldog Békes Karácsonyi Ünnep... Bővebben

2017.12.17. 16:55
Kellemes estét kivánok ! Smile

2017.12.17. 15:07
Kedves Keni! Kívánom, hogy szeretettel feltöltve jőjj vissza hozzánk. Érezd magad jól szeretteid körében az áldott karácsonyi ünnepeken! Heart Heart Heart

2017.12.17. 14:15
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.12.17. 14:08
[color=#000099]Drá
ga Keni!
Köszönöm a verseimhez való hozzászólásaidat, a biztatást, az értékes véleményt! Kívánok számodra, ... Bővebben

Archívum
Felhasználók
Lencsés Károly: Egy festmény születése
Ennie kell.
Ploriatán megnövelni majd a gravitációt, amitől megint rosszul lesz. Az irányítópult előtti kagylóülésbe fogja a túlélőt tessékelni, hogy rákapcsolhassa az infúziós csövekre, amelyekből intravénásan táplálta. Nem nagyon várta.
Fekete vászon, aminek túloldalán erős reflektorok világítanak. Ilyennek látta a világűrt. Az üvegkabin falain túl, mint valami lukacsos tárulkozott elé az univerzum, s a titokzatos szövetet átszaggató milliónyi sárga fénypont, a végtelenszámú csillag, ami körülveszi. Tompa, rideg közönnyel várnak, egyre csak várnak. Figyelik őt.
Eszébe ötlött egy Dean Koontz történet, a "Maszk" prológusa, amelyben egy arachnofóbiás lány a pincét takarítja, s az a lány odalent a sötétben azt képzeli, hogy gonosz, világító pókszemek figyelik minden rezdülését. Azt gondolta, hogy az már a vég, ha a semmi közepén úgy érzi, figyelik. Ilyesféle dolgokkal ütötte agyon az időt. Az agya tornásztatására használta azt, hogy megpróbálta minden nap többször is a lehető legváltozatosabb módon gondolatban leírni, hogy mi az, amit lát és érez. Újabban szórakoztatónak találta a kreativitásával szorosabbra fűzött kapcsolatát. Még soha sem használta annyit, mint az elmúlt fél évben.
Ploriatán időről időre működésbe hozta önmagát, és a túlélő azt vette észre, hogy a felébredései között egyre több idő telik el. És azokban a mind hosszabbra nyúló időközökben egyre nehezebben viselte az egyedüllétet. A magány, akár a szemelkélő eső, lassan de biztosan oltotta ki benne a remény lángját, hogy valamikor is megnyugvásra találhat valahol, valahogy.
A mesterséges intelligenciával felruházott mentőkabin pontosan érzékelte, amikor már nem húzhatta tovább a pihenést, mert különben az "ember" megfulladt, kiszáradt, vagy éhen halt volna. Élettanilag a helyes sorrendet állította fel. Ha elfogy az oxigén, azonnal meghal. Ha van oxigén, de nincs megfelelő folyadékpótlás, kiszárad. A legutolsó s egyben a nyomorúságosabb halálmód az éhhalál, amely a túlélőre várt. S biztosra vette, ha lehetősége lenne a választásra, mindenképpen a fulladásra esne a voksa. De természetesen nem hagyta. Ellenkezett a megalkotásakor belé programozott alapszabállyal. "Védd meg a szerves organizmust."
Olyankor, amikor életre kelt, az "ember" elképzelte, ahogy Ploriatán morogva nyújtózik, dorombol, mint egy macska. Valóban, Ploriatán úgy hízelgett, mint egy kis házi kedvenc, a hűsége, a csökönyös ragaszkodása azonban inkább egy kutyáéhoz hasonlított.
Hófedte hegycsúcsok között színes virágok s narancsszínű köntösbe bújt papok hologramját jelenítette meg, akik lótuszülésben imádkoznak egy kolostor udvarán. A hologram visszatükröződött a kabin kapszula alakú testén, szivárványba borítva az üvegfalakat. Hálásan pillantott a kellemes "OM" hangon búgó központi számítógépre, amelyen hirtelen több száz lámpácska gyulladt ki hangtalanul, még több színes fénnyel árasztva el az apró, üvegfalú kabint. Ragyogott, mint egy ékkő egy fekete ékszerdoboz belsejében.
Szemmel tartotta őt. Őt, az utolsó szerves organizmust, amit érzékelt, s amit alapküldetésként életben kellett tartania. Megfigyeléseket végzett a testi, szervi funkciókról. Ilyenformán részletes adatokkal szolgált (saját magának) a túlélő agyműködésével kapcsolatban is. Utolsó ébredésekor változásokat vett észre a domináns nagyagy bizonyos cikkeiben. Tudta, hogy ő idézte elő benne a mozgászavart, amiért régóta megszüntette a tömegvonzást a kabinban, annak érdekében, hogy fel tudjon ébredni, s tovább figyelhesse. Csak úgy tudta megvédeni, ha fel tud ébredni, ehhez azonban energiára volt szüksége. Sok energiára. Egyre többet kellett pihennie.
A túlélő a földi naptárat szemlélte, amivel Ploriatán a hegyekben elmélkedő szerzetesek képét követően kedveskedett neki, s ami a földi időszámítás szerint jelölte a tragédia óta eltelt időt, valamelyest elodázandó a realitása végső kimerülését. Ott ahol nem számított tér és idő, az organizmusnak szüksége volt valami kézzelfogható dologra, amibe belekapaszkodhat. Kellet neki a kántálás, a naptár, hogy egy csipetnyi része éber maradhasson.
A túlélő persze tudott mindenről: hogy nem kell sok idő, és elveszíti a végtagjait a mozgás hiánya miatt. Aztán egymás után a fontosabb szerveit. Nagyon lassú, keserves halála lesz. Milyen képtelenség, gondolta, Ploriatán fogja megölni a szeretetével.
Ploriatán elhatározta, hogy a megzavarodott nagyagy helyett megpróbálja elvégezni azt, ami máskülönben az agy dolga lenne. Lefutatott magában egy életfunkció elemző programot, s hasonlóképpen, mint ahogy az szabályosan történne, először a végtagjait fogja elengedni, hogy a létfontosságú szervek, a lehető legtovább életben maradhassanak. Gondja volt még a belélegezhető levegő előállítására, amely ébren töltött ideje másik felét lekötötte.
Most Ploriatán túl hamar aludt el Zümmögni kezdett, és csendben kialudtak a fényei. A naptár hologram felületén, ami a szabad levegőben rajzolódott ki a Túlélő előtt, összekavarodtak a számok, aztán némi statikus zajt követően egy apró pontba ugrott össze a kép, s nyoma veszett. Ismét egyedül volt az üvöltő csendben. A végtelen mindenség pedig feketén ölelte körül. Az ékszerdoboz fedele lecsukódott…
A központi vezérlőegység kimúlása neki is a véget jelentette. Titokban reménykedett, hogy ez fog történni, és nem kell megélnie a megjósolható hosszú-hosszú kínhalált.
Kordult egyet a gyomra, s olyan érzése volt, hogy összecsavarodott pár bele. Az üresség nyomta a gyomrát, akár egy hideg kő.
Ploriatán hirtelen felmordult, úgy tűnt, magához tért, s ekkor jött rá, hogy az iménti morgást valójában nem az üres gyomra okozta, hanem az a központi számítógép panelja mögül hallatszik. Kíváncsian figyelte, mi következik. Biztosan talált valamit odakint, egy meteorit darabkát, amely veszélyes közelségbe keveredett, vagy kihunyt valahol egy csillag, vagy valami izgalmasabbat. Egy anomáliát fedezett fel, amit nem ért, s megpróbálja elemezni. Akármi is legyen, mindjárt megmutatja neki. Lelkesítette a gondolat, hogy végre történik valami.
A naptár tanúsága szerint kereken fél éve bolyongott immár a világűrben magányosan, és eközben csak egy géppel tudott kommunikálni, amely gondoskodó, mint egy anya, de csak gép, és nem tudja milyen szenvedni. Hagyni fogja, hogy lassan haljon meg. Már régen nem lesz szemhéja, amikor a szemgolyói még mozogni fognak. Két üveggolyó a csupasz koponyában. Verni fog a szíve. Percenként legfeljebb egyet. Hóha. Milyen szép. Az az élettel összeegyeztethetetlenül egyszer-egyszer megdobbanó húscafat a fehér, száraz mellkas csontja mögött. Ez volt az, amitől igazán rettegett.
Korábban írt egy levelet. Nem végrendelet volt. Tényeket közölt benne. A szöveg, amolyan jelentés, s minden érzelmet nélkülözött. Különbözött a fiú szövegeitől, amik a levélpapírokkal és a borítékkal együtt egy kis műanyag dobozban voltak a kabin egyik szervizfedele alá rejtve. Egy Peter nevű kisfiú rejtette oda a dobozt. A feljegyzések alapján Peter tizenegy éves volt, és a 96-os jelzésű dokkban utazott a testvérével, Emilivel, aki négy évvel idősebb volt nála, és folyton a bélyegei miatt szekálta
A Túlélő gyakran tűnődött a kisfiún, hogy milyen lehetett. Valószínűleg író vált volna belőle. Aki a halál küszöbén azzal foglalkozik, hogy gondosan lejegyezze a történteket, abból biztosan író vált volna. Olyan ember, aki egy lövészárokban hasal sárban, vérben hogy szembesítse a világot önmagával. Peter még akkor is írt, amikor az első robbanás megrázta a hatalmas anyahajót. Leírja a zűrzavart, ami pillanatok alatt eluralkodott a dokkban. Addig írt, amíg utol nem érte a halál. Érett kisfiúnak gondolta, aki nagyon is fel tudta fogni azt, ami következett. Néhány sorban drámaian ecseteli, hogy nem az élete fog hiányozni neki, amikor meghal, hanem a szülei és a testvére. Ott volt előtte a kisfiú utolsó gondolata papírra vetve. A testvérére gondolt: Szeretlek Emili, máris hiányzol...
Ide bújhatott el, mielőtt a hajó kettétört. De nem, inkább olyan volt, aki elrejtette a dobozát, aztán visszament segíteni a nővérének, meg a szüleinek. Hős volt, aki köré örök mítoszokat kellene szőni. Arcát díszes aranyozott szegélyű bélyegekre festeni, hogy emlékezzenek rá… megérdemelné…
Volt pár ilyen bélyeg. Aranyozott szegélyű. Klasszikus festmények bélyegnyomatai. Egy festő önarcképe, egy csendélet, vázával, virágokkal, meg amelyiken egy kisfiú volt egy férfival. A papírok között talált rájuk. A Túlélő, az önarcképet ráragasztotta a borítékra, mintha csak másnap postára akarná adni. A levélben pontosan leírta a tragédia körülményeit, és néhány szóban elköszönt a szeretteitől. A borítékot a kéziratok közé rakta a dobozba, s a dobozt visszatette a szervizpanel alá, hogy ha esetleg valaki mégis rábukkanna, tudja meg, mi történt az E-2400 kereskedelmi csillaghajóval az úr 2044. évében, két nappal azután, hogy elstartolt a földről.
Ezúttal elmaradt a kellemes búgás, amikor Ploriatán felébredt. A levegőben egy csigavonal alakú valami rajzolódott ki. A tekergőző szálakból szintén húrok csapódtak szerte, mint egy medúza csápjai. Szétfeszültek majd összecsukódtak, akár a mindenség szája. Tömérdek szám bukkant elő, egyenletek, képletek, bonyolult számítások. A Túlélő biztosra vette, ha csúcsformában tudná járatni az agyát, akkor se értené. Függőleges helyzetbe lebegett, s az értetlenség jeleként oldalra billentett fejjel nézte egy darabig a számok, jelek erdejét.
Egy perc múlva már képtelen volt összpontosítani. Gondolatai szétszéledtek, sóhajtott és a hajó orra felé kezdett evickélni. A hologram zúgva átszaladt a mellkasán. Arra készült, hogy barátilag oldalba böködi kicsit Ploriatánt, hátha vissza tudja csalni az imádkozó szerzetesek képét.
Még tudta valamennyire irányítani a mozgását, bár nagy erőfeszítéseibe került. Olyan volt, mintha kezdené elfelejteni az alapvető beidegződéseket, olyat, mint a kéz, láb használata. A súlytalanság fogja megölni. Erre készült. Aztán néha azt képzelte, hogy Ploriatán kitartásának köszönhetően, még vagy kétszáz évet bolyong a végtelenben, és vitorlák, vagy valami hártya nő a végtagjai közé, hogy repülhessen. Arra gondolt, hogy sokkal rosszabbul fog járni, mint az a lány a regényben.
A látása azért még kiválóan működött, s gyakran gondolta mókásan, hogy ha az állandó sötétség után E.T váratlanul villanyt gyújtana, biztosan megfájdulna a feje. Ez is történt, de nemcsak a feje fájdult meg, hanem a szemeibe mintha tőrt döftek volna. Beletelt jó néhány percbe, mire hunyorogva ugyan, de oda tudott fordulni a villanás irányába. A valami fénye még mindig ott ragyogott a mentőkabin külső borításán, amelyet, mint egy karácsonyfadíszt, kék, sárga és zöld fénypöttyök színeztek.
A kezeit nem tudta ellenzőnek a homlokához emelni, hogy árnyékolja valamennyire a színes villogást, ahhoz túlontúl gyenge volt, ezért mélyen leszegte a fejét, és a szemit résnyire szűkítette. Azonban így sem bírta. Le kellett csuknia a szemeit.
Valaminek nekikoppant az arca. Valami sima, hűvös és kemény felületnek. Előbb azt hitte, hogy a kabin orrába ütközött, de amikor kinyitotta a szemeit, sima padlón feküdt arccal előre. Friss ragasztó szag ütötte meg az orrát. Mögötte recsegett a padló, mintha léptek közelítettek volna. Gyorsan.
A Túlélő oldalra gurult, s annyira elcsodálkozott azon, hogy engedelmeskedtek a végtagjai, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett a környezetéről.
–Miért ragasztottad fel a bélyeget? Úgy már nem ér semmit!
Fellelkesülve az újratöltődött erejétől, a túlélő talpra ugrott, s csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a talpa a szilárd padlón van. Megszűnt a súlytalanság. Gyorsan körbenézett. Ploriatánt kereste, azt hitte felébredt, s ő generálta a gravitációt. De nem. Nem volt se Ploriatán, se a kabin. És sötétség sem volt.
Sőt, a fénytől hunyorognia kellett, s ahogy várta, a fény, éles fájdalmat sugárzott a halántékába. Az eleven fájdalom minden kétségét eloszlatta afelől, hogy meghalt, vagy annyira beverte a fejét, hogy eszméletét veszítette. Már ha ugyan egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy ez itt a túlvilág, hiszen az egész valóságos volt. A szoba, ami inkább terem volt a maga négyméteres belmagasságával. A falak matt egyszínűek, s olyan tükörsimák, mintha azt akarta volna elérni a készítőjük, hogy a lehető legkisebb pontban se törjön meg a fény, hogy árnyékot vessen annak felületén. Nem voltak ablakok, és semmilyen világítótestet sem látott, mégis vakító hófehér fény borított mindent.
Közepén egy nagy ormótlan faasztal volt. Valami drótháló szelte ketté. Ekkor megint meghallotta a lépteket. Megint közeledtek, de immár a másik irányból, és két pár láb dobogott a padlón.
A fiú arca komor volt, s ahogy elhaladtak előtte, a fejét hátrafordította, hogy tekintetét végig a túlélőre szegezhesse.
–Miért ragasztottad fel a bélyeget?
–Peter?
A férfi, aki a fiút kézen fogva vezette, rá se hederített egészen addig, amíg a rácsos asztal túlsó végénél le nem ültette a tízéves forma fiút. Aztán visszafordult, és intett felé, hogy menjen csak oda hozzá. A férfi hosszúkás fehér arcát mellkasát verdeső vörös göndör hajfürtök keretezték. Beesett szemei alatt kétujjnyi sötét foltok. Látszott rajta a kialvatlanság, de a gyors, már-már kapkodó mozdulatai nem betegségre utaltak, hanem a férfi habitusára. Valószínűleg sajnálta az alvást magától.
A túlélő úgy nézett rájuk, mint aki kísértetet lát. Hirtelen elbizonytalanodott. Biztosan beleőrült az örök sötétségbe meg a magányba. Eddig bírta, és most vége. Ilyen hát egy tébolyodott. Az agya végleg feladta, s most látomása támadt a fiúról meg a festőről. Könnyen előfordulhatott volna, hiszen sokszor elővette a bélyegeket, s olvasgatta a fiú jegyzeteit. Aztán eszébe jutott Ploriatán utolsó üzenete, a kusza vonalak, amik tátongtak. Aztán az a titokzatos ragyogás. Még sem őrült meg.
A művész közben helyet foglalt a rácshálós asztal másik végében. Kézbe vett egy grafitot, s izgatottban dolgozni kezdett. Egyenes derékkal bámulta a rácson keresztül a székben ülő fiút. Úgy tűnt, hogy e szerkezet segítségével rajzol. Mint egy szálkereszt, funkcionálhatott, a pontosabb arányok elérése érdekében. A fiú bámulta a túlélőt, a művész a fiút, a túlélő pedig hol egyiküket, hol másikjukat.
Végül összeszedte magát, és keresztülsietett a termen a fiúhoz. Elé térdelt, hogy egyforma magasak legyenek, és azt kérdezte:
–Te vagy Peter, igaz?
A fiú nem válaszolt. Csak merőn nézett a szemeibe. A túlélő kinyúlt a fiú kezei felé. A markába fogta, a törékeny hideg kezeket.
–Peter, mi történt? Hol vannak a szüleid…
A fiú egyre csak bámulta. A túlélő a művészre pillantott, aki semmivel se törődve tőlük jobbra, a rácshálón túl, továbbra is lázasan dolgozott.
–Emili is itt van?
A fiú tétován megrázta a fejét.
–Ők nincsenek itt.
–Hol vannak?
–Ők máshol vannak. Mi itt vagyunk!
A túlélő elgondolkozva összevonta szemöldökét.
–És mi hol vagyunk? –kérdezte.
A fiú lassan oldalra fordította a fejét, és eközben a szemgolyói egészen a szeme sarkába fordulva, az előtte térdelő férfi tekintetén maradtak. Mintha nem bízna benne. Végül a rajzolóra nézett, aki a hálón keresztül méregette őket. A magasba emelte a ceruzát, mintha méréseket végezne, aztán gyorsan kanyarintott egy vonalat az előtte fekvő lapra, majd megismételte az iménti mozdulatot.
–Nála vagyunk…
–De ki ő? És mit akar tőlünk?
–Le akar rajzolni. Azt mondja, ne mozogjunk.
A túlélő megrázta a fejét.
–Miért akar lerajzolni minket?
A fiú visszafordult, és kihúzta a kezeit a másik markából.
–Nem lett volna szabad felragasztanod a bélyeget. Azt mondja, itt ragadt miattunk.
–Tessék?
–Le fog rajzolni minket, hogy elmehessen…
–Beszél hozzád?
A fiú bólintott.
–Azt mondja, rossz itt neki. Semmi sincs, amit lefesthetne. A boríték matt… mert az olyan sima, semmit se látni…
–A boríték…
Ploriatán most biztosan elcsodálkozna, vélte, minthogy már a túlélő maga se nagyon emlékezett az emberi test természetes reakciójára, ami most valószerűen sugározta vissza az érzéseit. Érezte a zsigereiben felszabaduló adrenalint, amitől forróság öntötte el. A bőre szinte lángolt. Ez a terem a boríték, motyogta. Kénytelen volt többször is hangosan kimondani, hogy tudatosuljon benne. A terem, a boríték. Azért nincs itt semmi rajtuk kívül. Csak a festő, akinek az önarcképét ráragasztotta a borítékra. Ő az, aki benne volt a borítékban. A levél, amit írt. A saját gondolatai révén teremtődött újra. S a fiú, akit magával hozott, mert az övé volt a bélyeg, a boríték, s a jegyzetek. A doboz, mint egy széf, magába zárta őket, amikor a medúza, az anomália, elnyelte a kabint.
Fekete lyukak bárhol, bármikor előbukkanhatnak a végtelen világűrben. Már a kétezres évek elején voltak elméletek, amelyek azt bizonygatták, hogy az idő véges, és bizony nem szolgálhat többé az élet mértékegységeként. Ott, ahol megszűnik az információ, ott nem létezik tömeg, sűrűség, és így idő sincs. A doboz valahogyan megvédte őket a totális felszívódástól, de benne rekedtek mind a hárman. Egy újabb elmélet veszítette értelmét. Mert ők mégiscsak vannak valahol, valahogyan… benne vannak a borítékban…
–Azt mondja, ő elmehet, ha mi maradunk. Azért rajzol le, hogy ne tudjunk kimozdulni innen. Ott leszünk a rajzon…
A túlélő felnézett Peterre, aztán felemelte a fejét a mennyezet felé. Jobbra, balra fordult. A hatalmas fénylő téglalap alakú hely lehetett akár a boríték is.
A művész rajzolt, a fiú szomorúnak tűnt, a Túlélő így szólt:
–Azt hiszi, elmehet, ha mi itt maradunk?
–Igen.
A férfi lelki szemeivel látta a dobozt, a borítékot, s a bélyegeket. Mintha csak Ploriatán vetítené a hologramjukat a levegőbe. Látta az önarcképet, a csendéletet, a vázával, a virágokkal, és azt, amelyik egy fiatal fiú előtt térdelő férfit ábrázol.
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Még nem küldtek hozzászólást