Auerbachné Tóth Katalin: Második esély
Senki sem tudta a nevét, mindenki csak Látónak hívta az idős asszonyt. Senki nem tudta azt sem, hogy hány tél és nyár múlt már el a feje felett. Mintha mindig is ő lett volna a közösség eleven emlékezete.

A közösség egy nagy kupola alatt élt. Egy-egy kupola egy várost jelentett. A városok között nem voltak utak, bár kapuk, vagyis zsilipek voltak a kupolák oldalán, ahol el lehetett őket hagyni. De inkább csak a kirándulni vágyók léptek ki rajtuk, hiszen a kupolavárosok közötti közlekedés a teleport-kikötőkön keresztül volt lehetséges. A kinti légkörrel sem volt semmi baj, élhető volt, csak túl sűrűn fordultak elő heves viharok, amelyek korábban nagyban hátráltatták az ide települtek életét.

A bolygó az űrből nézve zöldeskék színben játszott: a terület kicsivel több mint felét zöldeskék víz borította. A szárazföldi részen viszont voltak hófehér jégsapkás hegyek, rózsaszín homokkal borított sivatagok, mélykék színben pompázó erdők, és türkizkékben játszó füves-bokros rétek és mezők. A termesztett növények mezői messziről nézve lilás színben tündököltek.

Ha az időjárás kegyes volt, a vörösben tündöklő Nap fényében messzire lehetett látni. Az égre tekintve a bolygó három holdja közül valamelyiket mindig lehetett látni, de egyszerre maximum kettőt. Az Európa volt a nagyobbik, az gyorsabban is keringett a bolygó körül, mint a másik kettő, amelyek közel egyforma nagyok voltak, és ugyanazon a pályán, de egymással átellenesen mozogtak. Már nem sokan tudták, miért is kapták ezek a holdak a Castor és Pollux neveket.

Amikor feltámadt a napszél, mindenkinek ajánlatos volt fedezékbe vonulni. Most már a kupolavárosok védelmet jelentettek, és már csak történelemből tanulták, hogy az őseik milyen küzdelmesen éltek túl egy-egy napszél-vihart. A mezőgazdaságban dolgozók a feltámadó szél első fuvallatára gyorsan beterelték a haszonállatokat a nekik épített kupolás pajtákba, ők maguk pedig a kupolavárosi otthonaikba vonultak.

Amikor hevesebb vihar volt készülőben, sokan megérezték, bár inkább a gyerekek közül. Őket ilyenkor Látó rendszeresen maga köré gyűjtötte és mesélt nekik.

Mesélt nekik egy olyan bolygóról, ahol a fű volt zöld és az ég kék. A bolygóról, ahogy gyönyörű kék óceánok mosták a kontinensek partjait, ahol a hósapkás hegyeket évente több száz hegymászó akarta meghódítani. Egy bolygóról, ahol az emberek többsége békében akart élni.

Egy bolygóról, ahol viszont a hataloméhes vezetők újabb és újabb tudósokat ösztönöztek arra, hogy hatalmas fizetségek ellenében vagy csak zsarolások árán, de minél erősebb és pusztítóbb fegyvereket hozzanak létre. Ahol aztán a bolygó több hatalmas háborút is megélt, millió és millió ember halálát okozva.

És amikor az emberek végre azt hitték, hogy elég okosak már az űrutazáshoz és már tanultak a múlt hibáiból, akkor jött egy ember, aki világuralomra tört. Egy ország vagy egy földrész már nem is lett volna neki elég, ő mindent akart! A többség viszont békepárti volt, az Egy pedig zseniálisan okos, ezért nem fedte fel a terveit, hanem a háttérből mozgatta a szálakat.

Amikor a bolygó a nukleáris háború szélére sodródott, a népek többsége vezetőikkel az élen még mindig nem hitte el, hogy több mint 100, békében eltöltött év után újra kitörhet egy minden korábbinál pusztítóbb háború. Mire pedig belátták, hogy a veszély valós és az elkerülése komoly erőfeszítéseket igényelne, hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy elkéstek!

A háború nagyon rövid ideig tartott, de szinte minden elpusztított. Szinte csak azok élték túl, akik éppen űrbeli küldetéseket teljesítettek. Megdöbbenve hallgatták az űrbe sugárzott utolsó, kétségbeesett üzeneteket, az emberiség búcsúüzenetét a Földről.

Az űrben rekedteknek már nem volt hová menniük, már nem volt hazájuk. Az űrhajóik lettek az otthonaik. Nekivágtak, és új bolygót kerestek, amelyek megfelelnek a Régi Föld paramétereinek. Így találtak rá hosszas utazás után az először csak XDP1023843 kóddal ellátott bolygóra, amely lakhatónak bizonyult a napszél-rohamok ellenére is. Így telepedtek le Új-Földön.

A történet végén Látó mindig elmondta a gyerekeknek, hogy ha nem élnek egymással békében, az Új-Föld is megsemmisülhet egyszer. És akkor talán már nem lesz az emberiség olyan szerencsés, hogy még egy esélyt kapjon az újrakezdésre. Látó a gyerekek békés problémakezelésre való ösztönzésével akarta szavatolni, hogy felnőttként is a béke hívei maradjanak. De nem naiv embereket akart nevelni, ezért beszélt nekik a háborúkról és a Régi Földről, hogy intő példaként álljon előttük az emberiség pusztulása.

Hiszen ők a szerencsések, mert mégiscsak kaptak második esélyt...
4204
pathfinder - 2017. december 05. 15:05:36

Kedves Rita!

Köszönöm szépen a kedves szavaidat! Tényleg fel sem akartam tenni először, mert gyerekesnek éreztem én is. De sokszor mindegy a köntös, a mondanivaló fontosabb. Talán ha többet agyalok rajta, kevésbé lett volna gyerekes a történet...
És igen, tényleg addig kéne rájönni, hogy tulajdonképpen csak egy Földünk van, amíg még meg lehet menteni. Mert egy ponton túl már nem lesz mit tenni...

Szeretettel:
Kata Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.