Móritz Mátyás: A múzsa árnyékában (2017. szeptember)
Szinte a semmiből került mellém az alig húsz éves forma lány. Furcsán ment, ide-oda dobálva, háta közepéig érő, szőkés haját. Csak akkor vettem észre, amikor nem sok kellett, hogy bele ne ütközzem. Sápadt arca volt, magasan ülő arccsontja, távol álló, kerek szempárral, aranyos és fiatalos szeplőkkel alatta. Merev, maszkszerű, már-már kifejezéstelen arca volt, mintha nem rég omlott volna össze, vagy érte volna valami tragédia. Az utcai lámpa gyér és erőtlen fényében az üveges tekintete szinte megrémített.

Majdnem súrolta őszi kabátomat, úgy próbált elsietni mellettem. Önkéntelenül nyúltam utána, hogy elkapjam a karját. A lány abban a pillanatban elvesztette egyensúlyát, és attól tartva hogy rögtön össze is esik, úgy tartottam meg a kezeim között, szorosan tartva. Vártam egy pillanatig, aztán csak kénytelen kellettem hogy megkérdezzem úti célját.

A lány mereven bámult maga elé, előbb suttogva, majd később majdnem sikoltva, hogy azonnal engedjem el, és hagyjam az útjára menni, és hogy mit képzelek én tulajdonképpen magamról.

Nem feleltem. Továbbra is szorosan fogva a karját.

Engedjen el, ismételte, de az ajka alig mozgott.

Úgy éreztem hogy a lány nem is lát, vagy hall engem. Úgy nézett át rajtam, mint valami jelenésen, bele a sötét éjszakába. Csak azt érzékelhette, hogy valaki feltartóztatja.

Engedjen el, mondta harmadszorra is.

Hogy nem prostituált, és hogy nem hajléktalan, azt mindjárt az elején láttam. Részeg sem volt. Közben engedtem a szorításomon, hogy ha akar kiszabadíthassa magát, de mintha az engedékeny gesztusomat sem vette volna észre. Megint vártam egy kicsit.

Mondja már meg végre, hogy hová siet ilyen fejvesztve, egyedül, Budapesten, így a hétvégén. Kérdeztem, aztán nyugodtan, elengedtem a lány karját. De az csak hallgatott. Meg sem mozdult. Mintha sóbálvánnyá meredt volna, aki képtelen lenne elindulni.

Az Erzsébet híd korlátjának dőltem. Tenyeremen érezve a kő rücskös nedvességét.

Oda talán? Egy mozdulattal hátrafelé intettem, le, a mélybe, ahol a Duna szürkébe oldódó csillogással, nyugtalanul áramlott a hídpillérek sötét árnyéka felé.

A lány továbbra is hallgatásba burkolózott.

Korai lenne. Folytattam. Korai, és ilyenkor augusztus végén nagyon hideg a víz. Előhalásztam közben kabátom belső zsebéből egy csomag Davidoff Classic cigarettát, míg a másik zsebemben gyufát kerestem. Két szál maradt csak a keskeny kartonlapon, és a cigarettából is csak kettő zörgött a barna dobozban. Óvatosan hajoltam le, hogy a tenyeremmel védjem a lángot a folyóról érkező barátságtalan széltől.

Davidoff, mondtam és megmutattam a csomagot. Erős dohányosoknak való. Talán nem is ízlene magának, és nem hiszem hogy elmúlt tizennyolc.
A lány megrázva a fejét, kivett egy szálat. Tüzet adtam. A lány mohón, mélyre szívta a füstöt.

A gyufát, nem tudom miért, ahelyett hogy egyszerűen áthajítottam volna a korlát fölött, az egyik zsebembe csúsztattam.

A hídon lassított felvételként közeledett egy taxi. A sofőr fékezett. Ránk nézett, egy végtelenségnek tűnő pillanatig kivárt, aztán mint aki rémeket lát, gázt adott, és elhajtott a nedvességtől fényes-fekete Szabadságszobor irányába.

Most éreztem csak meg, hogy mennyire sokat kivett belőlem az éjszakai műszak és virrasztás, az újabb órákig tartó írás és gépelés. Nehéz napom volt, rengeteg megírandó anyaggal, és sehogy sem tudtam kialudni magam. A nyirkos, éjszakai hidegben hirtelen úgy szakadt rám a fáradság, minta mázsás zsákot nyomtak volna a fejemre.

Megnéztem a lányt. Egyáltalán, minek állítottam meg? Valami nem stimmel vele, ez nem is lehet kérdéses. De mi közöm hozzá? Láttam már nem egy lányt ilyen állapotban, kiváltképp hétvégén. Ebben a pillanatban semmi sem érdekelt és foglalkoztatott jobban, csak hogy aludhassak végre egy keveset, még mielőtt leadnám a készülő félben lévő kisregényem utolsó fejezeteinek az egyikét.

Menjen haza, -javasoltam. Mit keres ilyenkor az utcán, és főleg egyedül, ebben a kihívó öltözékben? Ebből csak kellemetlensége lehet.

Felöltőm gallérját felhatva, indulni készültem. A lány úgy nézett rám, mint aki egyetlen szót sem ért abból, amit mondtam neki.

Haza? Ismételte meg.

Vállat vontam.

Haza, a lakására, az édesanyjához, a barátjához, mindegy minek nevezi. Valahová, csak innen el, ha nem akarja, hogy a rendőrség vigye el.

Az édesanyámhoz? Ahhoz az álnok kígyóhoz? Aki nem hagy egy perc nyugtot sem a számomra? Aki állandóan csak dolgozatna, és túlórák vállalására kényszerítene, amíg ott nem pusztulok annak a mocskos gyárnak valamelyik rohadt gépe mellett?

A barátomhoz? Ahhoz az eszement Zsomborhoz, aki egyik buliról a másikra hurcolna, az alkoholista cimborái közé, hogy össze meg vissza fogdossanak azokkal a mocskos kezeikkel? Na még mit nem. Kikérem magamnak.

Megtorpantam.

Mintha a kisregényem főhősnőjébe botlottam volna bele, a hús és vér valójában. Jól ismertem, és nem egyszer megírtam már ezt az olcsó kétségbeesést.

Elhajítottam a cigarettát.

Ismerős dolgok. Mintha én magam írtam és vetettem volna papírra ma hajnalban.
Jöjjön, igyunk valamit. Ajánlottam. Így lesz a legjobb. A lány bizonytalan mozdulatot tett és megint megtántorodott. Megint a karjánál fogva kellett hogy elkapjam.

Fáradt?

Nem tudom. Azt hiszem, igen.

A fáradságtól nem tudott elaludni? Talán megint túlórázott?

A lány bólintott.

Előfordul. Na, jöjjön. Majd én vigyázok magára.

Elindultunk a törzshelyem felé. Éreztem ahogy a nő rám támaszkodik. Mint aki attól fél, összecsuklik, ha meg nem kapaszkodik bennem.

Átvágtunk a Zsanett Baba cukrászdája előtt, az esőfelhős égbolt alatt.

A kivilágított, szák pincelejáratra mutattam.

Itt is vagyunk… Itt biztosan akad valami nekünk való.

Költőkocsma volt. Ismert, és kevésbé elismert költők üldögéltek odalent, meg egy-két múzsának csúfolt utcalány. A költők eszmét cseréltek. Az utcalányok közben idétlenül vihogtak. A költők közben vizslató pillantásokat vetettek a lányra. Egy idősebb költő, akinek soha, egy munkája sem jelent meg sehol, ásított, majd eleresztett egy galambot.

Mit iszik?

Nem tudom. Nekem édes mindegy.

Két Kinley gyömbér lesz, fordultam a patkányképű pincérhez, aki felgyűrt és mocskos ujjú ingéhez, szintén mosásra szoruló mellényt viselt. És egy csomag Davifoff Classicot is legyen szíves.

Nem tartunk, már az idejét sem tudom hogy mióta, jelentette ki. Csak franciát.

Hát persze. Akkor legyen egy csomag zöld Laurens.

Az sincs. Sajnálom. Csak kék.

Hát akkor legyen kék, hagytam rá.

Talán akad még egy zöld is, vigyorgott a pincér, és elcsoszogott a füstös félhomályba. Majd pár perc múlva meg is érkezett a két üveggel, a két pohárral, és a zöld Laurensel.

Elvettem az egyik üveget és poharat, öntöttem, majd a lánynak nyújtottam. Tessék, igya csak meg. Ilyenkor ez a legjobb. Vagy inkább egy kávét inna?

Nem.
A lány inni kezdett. Most már jobban is megnézhettem. Élettelen, fakó, baba arc, szinte a végletekig kifejezéstelen. Ajka telt, de dísztelen, körvonalai elmosódottak. Csak a haja volt gyönyörű, ragyogó, természetes szőke. A kosztümje valami kókler szabótól vagy ócskapiacról kerülhetett ki, és a gyűrűjében a zöld kő is biztosra vettem hogy hamisítvány. Annak is ócska.

Nem kell hogy vigasztaljon, -mondta végül.

Annál jobb. Amúgy sem volt az eszembe.

Maga költő?

Nem. Író.

Ennyiben is maradtunk.

Fizettem, majd szedelődzködni kezdtem. Abban a pillanatban a lány is felpattant. Némán és magától értetődőn cselekedett. Bizonytalanul méregetni kezdtem. Arra gondoltam, hogy nekem így is jó. Odakint is búcsút vehetek tőle.

Esni kezdett.

Megálltam a bejárat előtt, és rágyújtottam.

Merre megy. Kérdeztem, elhatározva, hogy én minden szín alatt a másik irányba indulok majd el.

Fogalmam sincs. Akármerre.

Hol lakik tulajdonképpen?

Szigetszentmiklóson, de oda nem lehet! Nem! Azt nem lehet! Oda nem! Az istenért sem!

Szemében vad félelem tükröződött. Biztos összevesztek a jó anyjával. Valamin vagy valakin kitört a botrány, ő meg elrohant otthonról. De hogy hogy került otthonról ilyen távolra, azt nem tudhattam.

Nincs senkije, akihez elmehetne? Nem ismer senkit? A kocsmából telefonálhatna.

Van. Illetve csak volt. Egy költő. Aki a lelkembe gázolt. De hagyjuk. Azóta megbűnhődött az a bolond. Pedig hogy szerettem.

Valahová mégiscsak mennie kell, -ismételtem meg, a türelmemet vesztve.

Igaza van, -mondta, mintha jobb belátásra tért volna. Tökéletesen igaza van. Ne is törődjék velem a továbbiakban. Majd csak meghúzom magam valahol. Köszönök mindent mondta, olyan nyomorúságos tekintettel, hogy képtelen voltam a sorsára hagyni.

Talán segíthetne is befejeznem a kisregényemet.


Móritz Mátyás
2017 augusztus 25. Péntek
Budapest, Csepel


1593
MT - 2017. szeptember 30. 20:06:16

Kedves Mátyás!

Írásod tetszik. Asszociáltam róla egy másik novellára - hasonló témában - Bakos Józseftől. A címmel van csak pici gondom, nem fedi teljesen, valami mást vártam.

Ellentétben az előző hsz írójával, ebben is látok párbeszédet, csupán gépelési hiba miatt nem vehette észre. Mindegy.
Viszont a befejezés váratlanul ért, tele vagyok kíváncsisággal: és aztán mi történt?
Ez persze egyáltalán nem baj. Sőt.

Szeretettel:
Pilla

2279
ermi-enigma - 2017. szeptember 03. 08:35:44

Jó történet, tényleg egy regény kezdete is lehetne. Amit nagyon hiányolok az a "párbeszéd", sokszor megszólal a két szereplő első szám első személyben, akkor ez miért ne lehetne párbeszéd?
A végéről hiányolok egy kis katarzist, de így is olvasmányos és jó.

üdv
iMRE

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.